//Moszkva stratégiai befelé fordulása
„Minden korábban fennálló lehetséges optimizmus helyét az ellentéteket állandónak tekintő geopolitikai realizmus vette át” #moszkvater

Moszkva stratégiai befelé fordulása

MEGOSZTÁS

A korábbiakhoz képest több témában jelentős változásokat hozott magával Oroszország július elejével elfogadott új nemzetbiztonsági stratégiája. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy a 2015-ben életbe lépett elődhöz képest az új kiadás jobban illeszkedik a drasztikusan megváltozott geopolitikai realitásokhoz. De pontosan milyen téren jelent újdonságot az új stratégia, és miképp csapódik ez le az orosz kül- és biztonságpolitikai gyakorlatban?

„Minden korábban fennálló lehetséges optimizmus helyét az ellentéteket állandónak tekintő geopolitikai realizmus vette át” #moszkvater
„Minden korábban fennálló lehetséges optimizmus helyét az ellentéteket állandónak tekintő geopolitikai realizmus vette át”
Fotó:EUROPRESS/Alexander NEMENOV/AFP

Az aktuális orosz nemzetbiztonsági stratégia mindig is hű leképezését adta Moszkva külpolitikai, katonai és geopolitikai célkitűzéseinek. A stratégia megváltozott körülményekhez történő aktualizálása-módosítása a stratégiai tervezésre vonatkozó hatályos jogszabály értelmében 6 évente esedékes, így 2009-t és 2015-t követően a frissítés ismét időszerűvé vált. Mint ahogy azt Nyikolaj Patrusev, a Nemzetbiztonsági Tanács elnöke a Rosszijszkaja Gazetának adott interjújában elmondta, a 2015 óta drasztikusan átalakuló világhoz alkalmazkodó dokumentum részletes kidolgozása mintegy egy év alatt valósult meg. A stratégia összeállításában nemcsak a nemzetbiztonsággal klasszikusan összefüggő szereplők – így a titkosszolgálatok vagy a haderő – de a kormányzat egésze, a tudományos élet, illetve egyéb társadalmi csoportok képviselői is részt vettek.

„A nemzetbiztonsági stratégia jelentősége nemcsak a benne megfogalmazottakban rejlik, hanem abban is, hogy egyfajta elsőként az egyenlők között kihatással bír a többi hasonló jelentőségű dokumentumra, így a katonai doktrínára vagy a külpolitikai koncepcióra. Az új nemzetbiztonsági stratégia életbe lépésével tehát utóbbiak aktualizálása is szükségessé válik”

Miben hozott újdonságot az oroszul csak „nacbezopasznosztynak” hivatkozott stratégia? Elsőként érdemes a legfontosabbnak számító geopolitikai vonatkozásokat körbejárni. Noha Oroszország jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerét ismerve sok meglepetésre nem számíthatunk, mégis érdekes, ahogyan a dokumentum bemutatja az orosz kormányzat jelenlegi világképét. A leglátványosabb változás a Moszkva és a Nyugat közöti kapcsolati rendszer megítélését érintette. Az 1991 óta eltelt évtizedek során elsősorban a Nyugattal, illetve nyugati szervezetekkel való minél szorosabb együttműködés jutott fő szerephez – még a legutóbbi verzióban is – mára minden ilyen irányú kísérlet elkopott. Míg az ukrajnai események utáni 2015-ös stratégia egyfajta békejobb lehetőségét nyújtotta az Európával történő kölcsönösen előnyös együttműködés mélyítésével, és az Egyesült Államokkal való partnerség létrehozását kitűzve, 2021-re mindez a visszájára fordult.

„Moszkva immár fenyegetést lát az egykoron partnernek tekintett államok tevékenységében”

A dokumentumban jórészt megszűnik a különbségtétel az Európai Unió és az Egyesült Államok között, helyüket általánosan a kollektív Nyugat, mint gyűjtőfogalom vette át. Sőt, jól mutatja Moszkva megváltozott helyzetértékelését, hogy a 2021-es kiadásban egy alkalommal sem jelenik meg az Európai Unió neve leírva. Moszkva lényegében tehát a továbbra is magas szintű gazdasági kapcsolatokon túl biztonsági szempontból nem tekinti önálló, vagy éppen bármilyen szinten jelentős szereplőnek az EU-t, így aztán szimplán ignorálja. Oroszország a Nyugatban immár doktrínálisan is kimondva politikai és katonai fenyegetést lát, amely a fokozatosan átalakuló globális világrend fordulatában minden erejével hanyatlásának visszafordítására, és hegemóniájának megőrzésére törekszik.

A szövegből egyértelműen kiolvasható ahogy Moszkva jelenleg a Nyugatot látja. „A nyugati országok hegemóniájuk megőrzésére irányuló törekvése, a gazdasági fejlődés modern modelljeinek és eszközeinek válsága, az államok fejlődésének növekvő kiegyensúlyozatlansága, a növekvő társadalmi egyenlőtlenség, a transznacionális vállalatoknak az államok szerepének korlátozására irányuló törekvése együtt jár a súlyosbodó belpolitikai problémákkal, az államközi ellentétek növekedésével, a nemzetközi intézmények befolyásának gyengülésével és a globális biztonság csökkenésével.”

„Minden korábban fennálló lehetséges optimizmus helyét az ellentéteket állandónak tekintő geopolitikai realizmus vette át”

A NATO és az Egyesült Államok összesen öt alkalommal kerülnek megemlítésre, a korábbiaktól eltérően immár mindannyiszor negatív konnotációban. Moszkva a fenyegetést nemcsak a katonai szervezet lehetséges további keleti terjeszkedésében és erőinek Közép-Kelet-Európába történő átcsoportosításában látja. Miután Donald Trump 2019-ben hivatalosan is felmondta a kis- és közepes hatótávolságú nukleáris ballisztikus rakétarendszereket korlátozó INF szerződést, orosz szempontból reális fenyegetésként jelenik meg ezen fegyverzet európai telepítése a NATO és Washington részéről. Ehhez kapcsolódóan Oroszország aggodalmát fejezi ki a stratégiai egyensúlyt fenntartani hivatott egykori szerződések – mint a Nyitott Égbolt – sorozatos felmondása kapcsán. Egyedüli javulást a 2015-ös stratégiához képest az Egyesült Államok által, illetve annak támogatásával az Oroszországgal határos posztszovjet államokban – így többek közt Grúziában – működő biológiai laboratóriumokról szóló passzusok kivétele jelent.

Noha Moszkva Ázsia felé fordulása folytán a stratégiában is kiemelt szerepet kapott a kontinens, az elmúlt években Moszkva saját hatókörén túl zajló események szintén éreztették hatásukat. Míg 2015-ben India és Kína, mint ugyanazon jelentőségű partnerek jelentek meg, idén már megfigyelhető egyfajta differenciálása a két együttműködésnek. A fokozódó indiai-kínai geopolitikai vetélkedés miatt Moszkva a két tábor közti senki földjén találhatja magát, miközben mindkét szereplővel erős partnerséget, illetve annak fokozását kívánja elérni.

„Bár az elmúlt években többen egy intézményesített orosz-kínai védelmi együttműködés, sőt szövetség lehetőségét is felvetették, utóbbi hangok számára lehangolóként hathat a stratégia ide vonatkozó passzusa. Moszkva Kína kapcsán egy stratégiai kölcsönhatáson alapuló átfogó partnerség kialakítására törekszik, szemben a 2015-ös verzió jóval kiterjedtebb együttműködést sugalmazó szövegével”

Emellett India immár új szintre lépve a „különösen kiemelt stratégiai partner” titulusát tudhatja magának, amely révén „az ázsiai-csendes-óceáni térség regionális stabilitását és biztonságát szolgáló megbízható mechanizmusok létrehozása céljából szövetségen kívüli alapon” tekinti Moszkva Új-Delhit partnerének. Ahogy nemzetközi és európai szinten, úgy az ázsiai geopolitikai térfélen is felhagyott Moszkva az új intézményesített együttműködések kialakításával, helyette önálló erőtérként kíván megjelenni. Utóbbival részben elkerülheti az esetleges együttműködésen belüli feszültségeket, és egyben nagyobb mozgásteret is biztosít magának. Tény, hogy a csendes-óceáni és délkelet-ázsiai térségben a feszültség Kína további erősödésével csak növekedni fog, de Oroszország ezen helyzetben magát független szereplőnek aposztrofálva próbálhatja partnerségein keresztül politikai és gazdasági érdekeit – utóbbi esetében például értve a haditechnikai eszközök exportját – minél nagyobb mértékben érvényesíteni mindkét oldalon.

„A stratégiából egyértelműen kirajzolódik Moszkva határozott váltása az egykori nyugati partnerségből Ázsia, Afrika és a fejlődő világ irányába. Viszont mindezzel együtt geopolitikai szinten tovább folytatódik azon részben megosztó tendencia, amely során Oroszország kvázi ignorálja a posztszovjet régiót”

Noha a stratégia „a kulcsrégiók egyikeként” nevezi azt meg, mégis jelentősége egyértelműen másodlagos a globális színtérrel, vagy akár Ázsiával szemben. Ahogy a karabahi háború esetében is láthattuk, a posztszovjet térség kvázi parkoló pályára tétele számos probléma okozója lehet Moszkva számára. Akár más nagyhatalmak, akár felemelkedő középhatalmak a fennálló feszültségeket kihasználva, vagy éppen újakat keltve olyan, eddig egyértelműen orosznak tekintett befolyási zónákba hatolhatnak be, amelyek alapvetően alakíthatják át Moszkva biztonságérzetét. Bár Oroszország nemzetközi szinten a fennálló rendszer stabilitásának degradációjával számol, ha nem fordít elég figyelmet közvetlen környezetére, ezek a folyamatok rá is kihatással lehetnek.

„A külpolitikai szempont mellett kifejezetten nagy hangsúlyt kaptak az orosz belső viszonyokra, társadalomra, gazdaságra, kultúrára vonatkozó passzusok. A 2021-es nemzetbiztonsági stratégia egyértelműen egyfajta befelé forduló fókusz alapján született meg”

Míg 2009-ben a nemzetbiztonsági stratégia főbb pontjainak kétharmada foglalkozott külföldi témákkal, 2015-re mindez egyharmadra csökkent, míg a 2021-es kiadásban a nyolc pontból mindössze egy, ami nem az orosz belső kihívásokat, kérdéseket taglalja.

A megfogalmazott prioritások közt szerepel többek közt Oroszország lakosainak védelme, az életszínvonal növelése, a hatályos államrend fenntartása, az orosz társadalom megóvása a „romboló információs és pszichológiai támadásoktól”, vagy éppen a tudományos szféra színvonalának felemelése a sztenderdként tekintett a szovjet időszakhoz. De sokat elárul a 2015-ös stratégiában még büszkén hirdetett demográfiai mutatók javulásáról szóló részletek eltűnése is. Moszkvának ugyanis egy évtizednyi biztató periódus után ismét népességcsökkenéssel kell szembenéznie.

Szemben a korábbi stratégiákkal, az idei kiadásban immár a környezetvédelem, a természetes környezet megóvása, és a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás is szerepel, amellyel a korábbi évekhez képest Moszkva is elismerte a kiterjedt probléma jelentőségét. Természetesen utóbbi nem jelenti az orosz gazdaság, vagy a kormányzat azonnali zöld fordulatát, ám az mindenképp érdekes, hogy hosszabb ignorálás után végül a nemzetbiztonsági stratégia napirendre vette a témát.

„Mi okozta a stratégia ilyen jelentős befelé fordulását? Egyik részről az elmúlt évtizedek erőfeszítéseinek hatására Oroszország nemcsak visszatért a globális nagyhatalmak közé, de a folyamatok alakítójává is vált. Viszont az ország fennálló -, és bizonyos esetekben fokozódó – belső szociális és gazdasági problémái ezt a nagyhatalmiságot nemcsak alááshatják, de az ellenérdekelt államoknak/szolgálatoknak kiváló támadási felületet képeznek”

A korrupció példáját alapul véve vélhetően kormányzati szinten is észlelték, hogy az orosz gazdaságban, illetve államigazgatásban több helyen erőteljesen jelentkező vesztegetés intézménye nemcsak alapvető hatékonyság csökkenéssel jár, de alapot szolgáltathat az úgynevezett felforgató tevékenységre.

Mint ahogy Alekszej Navalnij példája bemutatta, maga a korrupcióellenes tevékenység népszerű politikai témává tud válni a társadalom szemében, amire építkezve Navalnijon túl nyugatbarátnak tekintett korrupció elleni harcosok sora jelent és jelenik meg a posztszovjet térségben. Ám a korrupció elleni harc álcája mögé hamar külföldi befolyásszerzési kísérletek lépnek, maga az agenda csak a népszerűség növelését szolgálja. A probléma nagyságát érzékelve a Kreml egyszerűen nem mehet el a kérdés mellett.

Noha a stratégia elfogadása utáni hetek során olyan abszurd ötletek is születtek, mint Dmitrij Rogozin Roszkoszmosz vezetőé, aki halálbüntetést helyezne kilátásba a védelmi beruházások körében elkövetett korrupcióval szemben – az orosz internet általános közröhejét kiváltva, épp a hozzá kapcsolódó, korrupciós ügyekkel átitatott Vosztocsnij űrrepülőtér kapcsán –, az intézkedések várható léptéke minden bizonnyal visszafogottabb lesz. A kritikus szinteken vélhetően a már az állam működésére is veszélyt jelentő korrupcióval szembeni intézkedések viszont bővülni fognak.

„Érdekes pontot jelent az ország népeinek, az orosz kultúrának spirituális és erkölcsi értékeinek, történelmének védelme. A stratégia nyíltan a „nyugatosodást”, mint nemzetbiztonsági kockázatot említi, amely az orosz szuverén kultúrát fenyegeti, ugyanis a kultúrára és a hagyományokra fenyegető veszély magának a 2000 után felépített konzervatív politikai rendszernek az alapjait kérdőjelezi meg”

Egyúttal az orosz történelmi emlékezet kvázi átírása szintén a jelenlegi kormányzat, sőt a második világháborús győzelemből kibontakozó globális nagyhatalmiság legitimációját kérdőjelezné meg. Itt a fókuszt egyértelműen a főképp a közép-kelet-európai államok Washington által támogatott történelmet átírni kívánó emlékezetpolitikai harcai kapják. A 2021-es dokumentummal Moszkva immár mind politikai, mind kulturális téren végképp hivatalossá tette szakítását a még az 1990-es években meggyökeresedett liberális felfogás fennálló maradványaival.

„Míg külpolitikailag Oroszország egy, a blokkstruktúrán felülemelkedő nagyhatalomként pozícionálja magát, addig társadalmi és kulturális téren a saját értékeit és történelmét védelmező konzervatív szereplőként jelenik meg”

Míg általában a nyugati közbeszéd és a média Oroszországot a kibertérben a szinte már a komikusan mindenhova beférkőző orosz hackerekkel azonosítja, Moszkva jelen stratégiában kifejezetten erőteljes hangsúlyt helyez az orosz kritikus infrastruktúra és az orosz internet védelmére. A kulturális nyugatosodási pontokon túl ugyanis az információs biztonság immár a biztonságnak, mint fogalomnak a meghatározásában is szerepel. A kibertérben folyamatosan zajló információs háború részeként ugyanis minimum akkora mértékben, ha nem nagyobban érik kibertámadások Oroszországot, mint ahogy állítólagosan az orosz hackerek törik fel a nyugati hálózatokat. Bár a NATO-val vagy az Egyesült Államokkal szemben Oroszország még nem jutott el arra a szintre, hogy az esetleges kibertámadásokat katonai támadásként értékelje – kiterjesztve rá a NATO híres V. cikkelyét –, ám egyértelműen az orosz belügyekbe való beavatkozásként tekint rájuk.

„Az orosz kiberbiztonság növeléséhez viszont a külföldi eredetű IT termékek részesedésének drasztikus csökkentése szükséges az állami szféra mellett a kritikus infrastrukturális területeken. Utóbbi egyaránt jelent kihívást és lehetőséget az iparági szereplők – így például az egyre inkább az IT irányába nyitó Szberbank – számára”

Végül a politikai és társadalmi passzusok fényében nem véletlenül vezették be az úgynevezett barátságtalan államok kategóriája sem. Noha a lista gyakorlati jelentősége lényegében elenyésző, mégis egyértelmű üzenetet közvetít a Nyugat, és azon belül is a rajta szereplő országok számára. Tudtukra adja, hogy Moszkva türelme is véges. Noha alapvetően a békés és kompromisszumkereső vitarendezésben érdekelt az orosz fél, ám ahogy azt már a korábbi doktrínákban is láthattuk, Moszkva mint minden szuverén állam fenntartja magának a jogot, hogy az esetleges őt ért barátságtalan lépésre adekvát módon válaszoljon. Noha alapvetően a nyugati sajtó ezt az agresszív orosz külpolitika egyik újabb lépcsőfokaként kívánja bemutatni, nemzetközi szinten semmilyen meglepő nincsen benne. Ahogy akár az Egyesült Államok vagy Kína, Moszkva is dönthet úgy, hogy például egy ellene bevezetett szankcióra válaszul azonos büntetőintézkedéseket foganatosítson – szimmetrikus válasz –, vagy válaszlépését teljesen más területen, ám ugyanolyan eredményességgel hajtja végre – aszimmetrikus válasz.

„Összességében a 44 oldal hosszúságú új nemzetbiztonsági stratégia egy új fejezetként vonul be a Szovjetunió utáni orosz nemzetbiztonság történetébe, a klasszikus tematikán túl átfogó képet és iránymutatást adva társadalmi kérdésektől kezdve a kibertéren át a gazdaságig”

Egyes elemzők – így például a moszkvai Carnegie Intézet vezető kutatója, Dmitrij Trenyin – a dokumentumot, mint a jelenlegi kormányzat sajátos manifesztumaként értékelik. Moszkva immár nem nemzetközi együttműködések révén vagy külpolitikai szövetségekben, hanem önálló szereplőként, saját erőforrásaira alapozva kívánja elhelyezni magát a globális erőtérben. A stabil Oroszországhoz viszont a klasszikus politikai szuverenitás megőrzése mellett szüksége van belső problémáinak kezelésére, mivel annak hiányában hosszú távon nem fog tudni jelenlegi formájában és minőségében fennmaradni a nagypolitika színpadán.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.