Mi a közös a World of Warcraft-ban és a MITEM idei kínálatában? Úgy tűnik, Örkény után szabadon, hogy a futurista költészet hatalma és Vlagyimir Majakovszkij. Valére Novarina kortárs francia szerző és Jean Bellorini dél-franciaországi rendező „Az árnyak játéka” című előadása után jutottunk erre a felismerésre.
Gyimesi Zsuzsanna írása a #moszkvater.com számára
Fotó:MITEM/Cristophe Raynaud de Lage
Azt mondta nekem a minap egy hallgatag, mégis szemmel láthatóan mélyen gondolkodó tizedikes fiatalember, hogy szereti az orosz futurizmust. Mit mondjak, váratlanul ért a kijelentés. Én is szeretem az orosz futurizmust, azzal együtt és annak ellenére, hogy a 20. század eleji aktuálpolitika mindig ott ólálkodott körülötte. Ebből a kölcsönös körbeszagolgatásból a futurizmus rosszul jött ki a 20. század elején, majd a közepén és újra napjainkban is. Mégis szeretem a benne testet öltő korlátlan művészi szabadságot (még ha néha el is ment a hülyeségig), a non-konformizmust, a merészséget, az óvatlanságot, amivel olyan perspektívákat nyitott meg, amiknek éppen önmaga nem tudott a haszonélvezője lenni. De hogy ezt a mai tizenéves generáció tagjai értékelni tudják, azt egyáltalán nem gondoltam. Pontosabban azt nem gondoltam, hogy egyáltalán ismerik ezt a fogalmat. Rákérdeztem beszélgetőtársamnál, hogy konkrétan kikre gondol. Például Majakovszkijra, hangzott a válasz, akinek a verseit nagyon szereti (!). Volt róla szó irodalomórán? – kérdezem. Á, dehogy.
„Viszont van egy számítógépes játék, amelyben univerzumok között kell mozogni, és az egyik legizgalmasabb területen orosz futurista költők neveit viselik a karakterek. Olyan magával ragadó karakterek, hogy beszélgetőtársam utánajárt, kik a <prototípusok> és megszerette őket”
Máshol is az utamba került az orosz futurizmus az elmúlt hetekben Budapesten. Pontosabban a segítségemre sietett. Mégpedig a MITEM Franciaországból érkező fellépőjének, a Théatre National Populaire és a marseille-i La Criée közös társulatának előadásán, amely Valere Novarina „Az árnyak játéka” című kortárs darabjából készült. Nézőt próbáló előadás volt, ami vagy visszapattant a befogadói rutinok faláról és nem ért célba, vagy lerombolta azokat, és maga alá temette a nézőt. Engem maga alá temetett, ami nem feltétlenül pozitív eredmény, viszont legalább kirángat a passzivitásból, hiszen ki kell mászni a törmelék alól.
És ekkor jöttek a segítségemre az orosz futurista színházról való ismereteim. A Leszisták, vagyis a Jövő Embereinek (Bugyetljánye) tevékenysége Vlagyimir Majakovszkijjal, Alekszej Krucsonihhal és Velimir Hlebnyikovval az élen, a „Pofon ütjük a közízlést” kiáltványa (1912), ami önmagáért beszél, a „Győzelem a Nap felett” című legendás futurista opera-előadás, ami finoman szólva is a meghökkentés esztétikájára épített és kapott is érte záptojást és paradicsomot a nézőktől 1913-ban.
„A futurista művészek egyik közös törekvése a művészet nyelvének és a művészet <fogyasztási szokásainak> radikális megújítása volt, hogy a régi helyett egy olyan újszerű szimbiózis alakuljon ki a valóság, a művészetek és az egyes ember között, ami megfelel az új idők új kihívásainak, ami leszámol a hatalmi elit diktálta szokásjoggal…”
Mindez ismét csak nagy meglepetésként ért. Mármint az, hogy a mainstream Nemzeti Színházban olyan impulzusokat kapok, amelyek kritikus ön- és társadalomvizsgálatra serkentenek, és amelyek megkérdőjelezik az illúziót, miszerint a társadalmi „rendet” biztosító hatalom azt a tömeget szolgálja, amiből táplálkozik. Ugyanis napjainkban – tapasztalataim szerint – inkább a konzervatív formaelemekből építkező, egyértelmű és előre sejthető jelentéselemeket hordozó, lezárt alkotásoké a hivatalos terep, amelyek csak látszólag foglalkoznak kérdésekkel, valójában válaszokat adnak a befogadó szájába.
Ehhez képest az idei MITEM legjelentősebbnek értékelt előadása – ezt a színház vezetője maga mondta a közönségtalálkozón – éppen arról szól, hogy kérdőjelezzünk meg minden elhangzó szót, minden tettet, minden közvetlen reakciót, amelybe napról napra belefutunk, akár önmagunkon belül is. Nézzünk a dolgok mögé, ütköztessük a friss benyomásainkat a generációs tapasztalatainkkal, a felhalmozódott tudásunkkal, a filozófia évszázados tanításaival, és a szépirodalom évezredes útmutatásaival.
„És amikor már teljesen elbizonytalanodunk, bízzuk magunkat a klasszikus zenére, ami egyrészt kikerüli a racionális gondolkodás kitaposott, éppen ezért megkérdőjelezhető ösvényeit, másrészt képes szintetizálni, és harmóniába rendezni a lelket és a szellemet érő össze-vissza hatásokat”
„Az árnyak játéka” Orfeusz és Euridiké történetének kortárs újraértelmezése, amelyben új hangsúlyokat kap a szó, a beszéd és a zene ereje. A cselekményvezetés és a színpadképek töredezettek, törmelékesek, a sokszor felbukkanó hangszerek nem szólaltatnak meg zenét, csak emlékeztetnek rá, a legzavarosabb jelenetekből viszont csodálatos operaéneklés és élőben megszólaló klasszikus zene menekíti ki a nézőt.
Az előadás egyik különleges epizódja a mintegy 15 perces monológ, amelyben Marc Plas színész arról elmélkedik, hogyan lehet megnevezni a megnevezhetetlent. Minden mondatában a világ művelődéstörténétének más és más képviselője idéződik meg. Elképesztő kaland végighallgatni, és még elképesztőbb az, hogy nem lesz elegünk belőle egy idő után, hanem tényleg kalandként éljük meg. A közönség derűs reakciói alapján azt gondolom, hogy ezzel a benyomással nem voltam egyedül. Nem azért hangzott fel többször tapintatos nevetés, mert vicces dolgok hangzottak el, hanem azért, mert a szó legnemesebb értelmében szellemes volt az egész monológ.
„Saját műveltségünk komplex aktivizálása töltött el bennünket igazi derűvel, miután elengedtük a meghökkenést, hogy most tényleg ezt a mondathalmozást kell hallgatnunk hosszú percek óta”
„Liturgikus-akrobatikus szó-színház”-zal volt dolgunk, ahol lélegzet-visszafojtva drukkoltunk Marc Plas-nak, hogy precízen sikerüljön végigmondania minden gondolattöredéket, hogy el ne vétse a lépést, hogy le ne zuhanjon a magasból. Megkönnyebbüléssel nyugtázhattuk, hogy minden jól sikerült neki.
Ahhoz, hogy igazán kimenekülhessünk a befogadói rutin romjai alól, megbirkózzunk a látottakkal és a hallottakkal, szükség volt az előadást követő közönségtalálkozóra is. Itt ugyanis kiderült, hogy az előadás létrehozása jutalomjáték volt a színészeknek – legalább nekik! –, akik saját bevallásuk szerint kiteljesedhettek az alakításokban.
„A szerző Novarina és a rendező Jean Bellorini egyaránt azt vallják, hogy az emóció a színészből, a szó ereje a színész hangjából fakad, úgyhogy számukra a színház középpontja egyértelműen a színész”
Éppen ezért az előadást úgy hozták létre, hogy maximális tisztelettel figyelembe vették a színészek képességeit és javaslatait, nem pedig a saját elképzeléseiket csikarták ki belőlük. Akárcsak annak idején Vlagyimir Majakovszkij és leszista társai például a „Vlagyimir Majakovszkij. Tragédia” című előadásban (1913). A beszélgetést Rideg Zsófia dramaturg, fordító vezette, aki lenyűgöző hozzáértéssel segített abban, hogy a megterhelő nézői benyomásokat valós színházi élménnyé nemesítsük magunkban. Ebben segített az orosz futurista színház történeti tapasztalata is. Így lett kerek az este.
