A világ legsikeresebb háborúja

Magadra vess – figyelmeztet a szerzőnk -, ha nem hallod már a múzsák szavát! Nem a csatazaj nyomja azt el, hanem a mi ostoba és értelmetlen zenebonánk. Le kellene, hogy álljunk egy kicsit, és végig kellene gondolni a dolgokat! De mintha éppen ezt akarná megakadályozni minden és mindenki. Az igazi drámák mindig a nehéz helyzetekben elvégzett kemény számvetések eredményeként állnak össze, szülnek igazi hősöket és igazi katarzist. S hogy jön ide Aiszkhülosz Perzsák című darabja? Olvassák el az írást, és gondolják végig a dolgokat!

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Az epidauroszi görög színház
Fotó:Pexels

„Jeles szónokaink miért nem jöttek, / hogy mint máskor, beszédet tartsanak?
 Mivel ma megérkeznek a barbárok / s a szónoklás idegeikre megy.
 – Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság, miért ürülnek oly gyorsan az utcák,
 terek, piacok, s mély gondba merülve/ miért igyekszik mindenki haza?

 Mert itt az est, s / a barbárok nem jönnek.

 Néhányan, kik a határról érkeztek / azt állítják: barbárok nincsenek. 

 „Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
 Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan/ dolgainkra holmi megoldásfélét.”

(Konsztantinosz Kavafisz)

(Fordította: Faludy György)

A nagy görög költő, Konsztantinosz Kavafisz írta ezeket a sorokat alig több mint 100 évvel ezelőtt. Azóta is ugyan ezek a kétségek nyugtalanítják az európaiakat. De még a dél-afrikai J. M. Coetzee is A Barbárokra várva című regényéért kapott Nobel díjat.  Éppen ideje, hogy jöjjenek már. – Az afgánok. – A perzsák. – A babiloniak. – Az oroszok.  – Az “új barbárok”, a posztmodern költők és próféták, és a munkára éhes szakmunkások. Jönnek is, jövögetnek. De mindeddig nemigen hoztak még semmilyen „megoldásfélét”. Egy másik Nobel-díjas, Kertész Imre véleménye szerint, nem is fognak:

„Ne feledjük, hogy Auschwitzot korántsem Auschwitz volta miatt számolták fel, hanem mert fordult a hadiszerencse, és Auschwitz óta semmi sem történt, amit Auschwitz cáfolataként élhettünk volna meg. Megéltük viszont, hogy birodalmakat működtettek olyan ideológiák alapján, amelyek a használatban puszta nyelvjátéknak bizonyultak… Azt éltük meg, hogy gyilkos és áldozat egyaránt tisztában volt ezeknek az ideológikus parancsoknak az ürességével, a jelentésnélküliségével. (…) Ez okozta az ilyen ideológiák uralma alá vetett társadalmaknak a gyökerükig hatoló pervertálódását”  (elzüllését). 

„Kemény szavak ezek. De az eddigiekhez képest, tartalmaznak kétségkívül egy új gondolatot mégis. Akár barbárok, akár sem, ne másoktól várd a megoldást a saját problémádra! Magadra vess, ha nem hallod már a múzsák szavát! Nem a csatazaj nyomja azt el, hanem a mi ostoba és értelmetlen zenebonánk”

Le kellene, hogy álljunk egy kicsit, és végig kellene gondolni a dolgokat! De mintha éppen ezt akarná megakadályozni minden és mindenki. Az igazi drámák mindig a nehéz helyzetekben elvégzett kemény számvetések eredményeként állnak össze, szülnek igazi hősöket és igazi katarzist. Nem a fesztiválokra dolgozó rendezők és tervezők, meg elemzők, még csak nem is a múzsák, hanem maga a közönség, a nép és nemzet hordja, kínlódja ki őket. Ennek híján topogunk itt most is csak, és sopánkodunk. Közben pedig, lejár lassanként a műsoridő. És jön a reklám.

Az utóbbi évek töprengései és kísérletei révén, a színházi alkotók és kutatók egy csoportja eljutott az alábbi gondolatokhoz. Ruszt József csapata már az Egyetemi Színpad után, majd Kecskeméten és Zalaegerszegen egy-egy stúdiószínházban kísérletezte ki újra az európai dráma és színház két és fél ezeréves titkát

„A szervezett közösség, a társadalom megújulása a titok”

Sajnos, elfelejtettük. De talán megpróbálkozhatnánk vele megint! Csak hát mindig az a vége, hogy jól elvernek bennünket. Újabban már agyon is vernek, mondván, hogy nem vagyunk elég harciasok. Sőt, még tüdőembóliánk is van.

Még a háború előtt, Karsai György egyetemi tanár vezetésével mutatta be a K2 Színház és a Kék Szoba Hall az európai drámairodalom első, színházban is előadott darabját, Aiszkhülosz Perzsák című tragédiáját. De ez sem Zeusz, vagy akár a görög ügyekben illetékes leánya, Pallasz Athéné fejéből pattant ki, készen. Amint tudjuk, Athén és Spárta két, egymást látszólag teljesen kizáró formáját élte a ma „hedonistának” képzelt, mégis a miénknél sokkal tudatosabb és teljesebb régi görög életnek. Mint tudjuk, jóval kevesebben voltak azonban Kis-Ázsia „barbárainál”. „Bar-bar”, hajtogatták ezek, a botfülű ógörög tudósok szerint. A kereskedők kitűnően értették azonban így is őket, és halfeldolgozó telepeket, meg virágzó városokat építettek a Fekete-tenger partján. Ez szemet szúrt aztán a minden ilyesmit ugyan mélyen elítélő, de a könnyű zsákmányt azért meg nem vető perzsa katonai birodalomnak.

„A bevett szokás szerint, egy kis görög földet és vizet kértek csak cserébe, a barátság jeleként. A napszítta, sziklás görög föld nem munka nélkül táplálta azonban már akkor sem a lakosait”

Spártában alaposan elverték a követeket, Athénban pedig, egyenesen a kútba dobták őket. A válaszként megindult „Szabadságot!”, meg „Le a határokkal!” fedőnevet viselő különleges offenzíva a kis-ázsiai görög polgárvárosok megszállásával kezdődött, majd átterjedt Hellászra is. A mai nagyteljesítményű kompoknak akkor persze, még hírük-hamvuk sem volt. Fejlettebb haditechnikájuknak köszönhetően, a görögök minden sztrájk-készültség és egyéb késlekedés nélkül is, alaposan elpáholták azonban az Égei-tenger európai partvidékét megrohamozó perzsákat Miltiadész vezetésével (Marathón, i. e.490).

„Az addig egymással viszálykodó görög városállamok vették akkor a fáradságot, és megpróbálták végig gondolni egyszer műsorvezető nélkül, hogy mi is történt voltaképpen. És felismertek magukban egy életképes nemzetet, amely a születési előjogok megszüntetése és a rabszolgamunka célszerűbb felhasználása révén, képes volt létrehozni egy katonailag igen fejlett, ugyanakkor magas szellemi kultúrával is rendelkező köztársaságot”

Görögtüzek gyújtogatása és további poharak ürítgetése helyett Athénban elfogadták ekkor Ariszteidész javaslatát, hogy közös érdekeiket felismerve, az arisztokrácia és a nem kevésbé hedonista szellemű parasztság fogjon ezúttal össze, és birtokaik védelmére hozzanak létre egy korszerű szárazföldi hadsereget. Themisztoklész kezdeményezésére, a kereskedők és az iparosok is csatlakoztak ehhez. A védelem céljain túl azt sürgették mind az árutermelés, mind a kereskedelem érdekei, hogy Athént tengeri hatalommá is tegyék. A hajók építése, karbantartása számos kézművesnek adott munkát, a köznép fiai pedig a hamarosan már 200 egységből álló hajóhad matrózai és egy szabad köztársaság polgárai lehettek. I.e. 480-ban, a szalamiszi tengeri ütközetben a perzsák megsemmisítő vereséget szenvedtek. A következő évben a görögök szárazföldön is győzelmet arattak, és áttették már a háború színterét Kis-Ázsiába.

„Athén a saját erejéből épült újjá, és a politikai élet központja lett. Hogy Cicero szavainál maradjunk, a törvények tehát újra érvénybe léptek. Csakhogy ezek már egészen új törvények voltak! Athénban a népgyűlés lett a legfőbb hatalom. A demokrácia élére Periklész állt, akinek legjobb barátai a hadvezérek és a drámaírók voltak. Ekkor született meg – jó néhány évszázaddal az ókori Kína és India előtt – az európai dráma és színház művészete”

A múzsák elégedetten bólintottak egyet. Gondosan felírták maguknak az új paradigmákat, és hazaugrottak, hogy egy kicsit rendbe tegyék magukat.  A paradigmák nem arra valók azonban, hogy szépítsük magunkat velük, vagy, hogy miniszteri, netán akadémikusi széket szerezzünk magunknak általuk.  Szóval, ember kell ahhoz! Csakhogy, hol keressünk ilyet? Melyik Akadémián vagy pártirodán, színházban, szerkesztőségben, vagy újratemetett parcellában? Az imént említett Karsai tanár úrnak akadt azonban mégis egy jelöltje.

„A háború előtt Aiszkhülosz nem volt több egy tehetséges és művelt arisztokrata ifjúnál, szorgalmas résztvevője a drámaírói és sport versenyeknek Athénban.  Az első drámái és elégiái nem maradtak fenn azonban, talán nem is egészen véletlenül. Harcolt viszont Marathonnál, és kitűnt rátermettségével, bátorságával”

A bátyja pedig mellette esett el. Ő később az egyik gyalogos alakulat parancsnoka lett. Tevékeny részt vett az athéni hajóhad megszervezésében, és hamarosan altengernagy lett. Szalamisznál egy hadihajó parancsnokaként vett részt a győzelemben. A diadalünnepen ott ült a díszlelátón, a fővezér mellett. Nem csak úgy, mint a háború egyik hőse, hanem mint történetének, sőt történelmi jelentőségének első igazi felismerője és megörökítője, a Perzsák című tragédia szerzője is. Nem csak a görög demokráciának, hanem a világ drámatörténetének is nevezetes napja volt tehát ez. Mert a győzelmi emelvény előtt az ifjúság nevében tisztelgő tánc- és énekkórust az akkor 16 éves Szophoklész, hamarosan a kor legnagyobb tragédiaköltője, Periklész kedvence vezette. És szemközt, Szalamisz szigetén, egy pincemenhelyen ott gügyögött és rugdalózott az ütközet közepette született Euripidész, a harmadik halhatatlan görög tragédiaíró.

„És ha nem jött még rá a kedves olvasó, ideje akkor elárulni most már, hogy ez az egybeesés nem volt véletlen, egyáltalán nem!”

Akkorra közkedvelt esemény lett Athénban, hogy a Dionüszosz ünnepen a Theszpisz nevű színész-pap alakította álarcos istenség párbeszédet folytatott a vele együtt vonuló kórussal. Aiszkhülosz segítségével a háború komponált aztán megrázó, sokszólamú tragédiát ebből a “kecskeénekből”. A színjátékból dráma lett, és a cselekmény középpontjába a küzdelem került. Ennek során az egyik fél igazságai (paradigmái) – a maga és a néző számára is! – nyilvánosan kérdésessé váltak, hamisnak bizonyultak. A másik fél igazságai viszont működtek, és igazolódtak. De nem ez a legfontosabb. Az ilyenfajta igazságokat az istenek osztogatják, nem is mindig a legszerencsésebben. Aiszkhülosz végigharcolta azonban ezt a háborút, és a saját szemével látta, hogy az emberek néha nagyobb csodákra képesek az isteneknél. Sőt, hogy maga az ember a legnagyobb csoda. Sorsa mégis az istenek, no, mondjuk úgy, hogy a paradigmák kezében van, mégis.

„A drámai küzdelem igazi tétje, hatásának titka nem maga a győzelem tehát, hanem ahogyan azt a birtokosa, illetve az elszenvedője fogadja, megéli.  Ez a döntő fordulat a műfaj fejlődésében kétségtelenül Aiszkhülosz nevéhez fűződik. De ez talán az ő számára is csak a Perzsák elkészülte és a közönséggel való találkozás után derült ki”

A dráma közösségi műfaj. Aiszkhülosz igazi diadalútja nyolc évvel a szalamiszi győzelem után, a pompás Dionüszosz-színház, minden későbbi ókori színház mintapéldányának felavatásával, a Perzsák bemutatójával kezdődött. A mesterien felépített tragédia a görögök szalamiszi győzelméről szól, de éppen a fonákjáról nézve, így nem a győztesek, hanem a legyőzött perzsák körében játszódik. A tragédiának egyetlen görög szereplője sincs. A háborúból hazaérkező gyászhírnök, az otthon szorongó perzsák, végül a csatából megérkező, megalázott király beszéde, amelyben az utóbbi felismeri és bevallja nemcsak a hadvezetés, de az egész, általa megtestesített hatalmi rendszer világtörténelmi kudarcát a görög demokráciával és általában, mentalitással szemben.

„Ez, az egykori ellenfél szájából elhangzó beismerés sokkal erősebben hatott a nézőtéren minden győzelmi hozsannánál”

A nézők, akiknek kultúráját és társadalmi rendjét ez után a győzelem után fogadták el és emelték magasba a Földközi-tenger medencéjének népei, jól emlékeztek még a háború kezdeti balsikereire. És az utána több mint 10 évig tartó izgalmas beszélgetéseikre a múzsákkal, akik most adták át nekik, amit az összecsapások idején megfigyeltek és feldolgoztak a számukra. Tudták, hogy milyen áldozatokba került, hogy a Marathon és Szalamisz között „elhúzódó migrációs válság” idején felépítsenek egy hajóhadat, továbbá feltalálják és bevezessék a nemzeti keretek között is üzemeltethető demokráciát, drámát és a színházat. Az a tudat pedig, hogy ezt a perzsák nem, ők viszont meg tudták tenni, megsokszorozta számukra a katharzis közös élményét.

„Mit lehet hozzátenni még ehhez? Hogy vajon a múzsáknak volt-e köszönhető mindez? Úgy gondolom, hogy – igen. Mert háború idején sem hallgatnak a múzsák. De nem ahhoz szólnak, aki teszi már, amit tenni kell”

Azt tették, amit hasonló helyzetekben tenni kell: felismerték a maguk erejét, feladatait és lehetőségeit. Azt tették, amiről Tolsztoj ír a Háború és béke utolsó előtti fejezetében: „Jó annak a népnek, amely a megpróbáltatások pillanatában nem kérdezi, hogyan is viselkedtek mások hasonló esetekben a szabályok szerint, hanem egyszerűen és könnyedén felemeli a keze ügyébe eső bunkót, és addig csépeli ellenfelét, amíg lelkében a sértődöttség és a bosszú érzését fel nem váltja a megvetés és a szánalom.”

A csatahajót irányító Aiszkhülosz fejében születő dráma múzsái később már a győzelmet ünneplő kórusban éneklő és táncoló Szofoklészhez és az akkor született Euripidészhez szóltak. Az új feladatot súgták már a fülükbe: az athéni demokrácia virágkorát és hanyatlását. Ennek lett köszönhető, hogy ők túljutottak a következő nagy buktatójukon is, amelyet a mi ’48-as szabadságharcunk kudarcáról elmélkedő Madách Az ember tragédiája Miltiadész jelenetében olyan reménytelennek látott. Úgy tűnik, hogy a görögöknél a pénzügyminiszter vállalta magára ezt a feladatot. Nálunk is így van ez, valahogy. De maradt még azért feladat az elemzőknek is, jócskán!

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com