Nemrégiben mutatta be a Nemzeti Színház a grúz/georgiai Avtandil Varszimasvili rendezésében Gogol Revizorját. Varszimasvili értelmezése szerint a Revizor szereplői semmivel sem korlátoltabbak és nevetségesebbek bármely közép-, sőt nyugat-európai kor- és polgártársunknál. S hogy hogyan jön ide a mostani globális felfordulás, a világrend átalakulása? A recenzióból ez is kiderül.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!”

(Orosz közmondás)

Én úgy vagyok vele, hogy minden darabnak a bemutatót követő első előadását szeretem megnézni. Nem annyira a főpróbával, a bemutatóval és a bankettel agyon gyötört színészek, mint inkább a közönség játéka miatt. Gogolnak a Nemzetiben előadott Revizor című komédiája esetében ez most december 3. volt. A karácsonyi kirakodóvásár ilyenkor már nálunk is javában folyik, de maga az év fel- és leértékelése után nem érkeztek még el az emberek kivesézéséhez az elemzők. Ilyenkor van még némi lehetőség tehát, a közvetlen, a szívünkkel és a többi, a nyelvünknél még  érzékenyebb szervünkkel folyó párbeszédre. Szerencsés esetben olyan színvonalon is, ahogyan az a színházban történik. Ez az előadás például, ilyen volt.

„Amikor a végén az elárult és megvezetett, csúnyán megalázott polgármester, a magából meglepően új művészi értékeket előhívó Trill Zsolt elhagyta a parancsolgatást, és egyszer csak halkan, de mégis igen jól érthetően kimondta (Kozma András sikeres újrafordításában) a címnek választott fenti két mondatot, a szintén szokatlanul fiatal közönségből senki sem <röhögött> már”

Ők ugyanis, akiknek sem a főpróbára, sem a bemutatóra nem jár jegy, azért jöttek most mégis el, mert érezték, hogy ez az előadás nekik kell, hogy szóljon majd. Eljött az ideje! Tudták, hogy Avtandil Varszimasvili, a Georgiából érkezett vendégrendező, aki nálunk sokkal többet tud Gogolról, és feltehetőleg a nyelv-, a rendszer- és az identitás-váltás dolgairól is, ezúttal nem csak „szórakoztatni” akarja őket az orosz kisváros rettegve hülyét játszó, „ázsiai” kisembereivel. Ő tudja jól, hogy az ügyeletes reformcár, a fiatal I. Miklós miért tapsolt a bemutatón elsőként ahelyett, hogy kiüríttette volna a termet. Inkább megjegyezte:

„No, jól megkaptuk mindnyájan, de főként én!”

És erre akarja rádöbbenteni most őket is, mint a legilletékesebbeket. Félek, hogy nekünk, szabadjegyeseknek talán hiába is mondaná már akárki! Sok mindent elmondott erről az akkor Kisoroszországnak nevezett, a ma élethalál harcát vívó Ukrajna Mirhorod és Poltava között fekvő kisvárosából, Veliki Szorocsinciból érkezett fiatalember, akit a „mi hoholunkként” mutatott be Puskin udvari történész úr a barátainak. Csak nem igen akarjuk meghallgatni, mert az bizony sok munkával és vívódással járna a számunkra. Megérteni és ki is mondani bizonyos, súlyos igazságokat, és azután orcánk verejtékével létrehozni a régi/új, az igazi identitásunkat. És éppen most, az ünnepi bevásárlás kellős közepén!

Gogol átírta, majd 16 éven át, gyakorlatilag a haláláig fejtegette elméleti munkáiban és magyarázgatta a Maly Teatr színészeinek, hogy Miként kell játszani a Revizort. Végül a szabadjegyesek intézték el ezt a problémát is. Azzal, hogy „szlavofil” és „ruszofil”, meg misztikus már a szegény „öreg”.

„De hozzánk már nem lesz ilyen kegyes ez a mi annyira várt 21. századunk. A finoman új világrendnek nevezett, ebben az egymással és az ökológiai katasztrófával folytatott szabadfogású mérkőzésben csak az igazán erősek és képzettek, az elszántak és magabiztosak maradhatnak meg!  Vajon köztük lesznek-e majd a mi fiaink és unokáink is? Ez itt az igazi kérdés! Vegyünk hát nagyon komolyan mindenkit, aki valami újat tud mondani erről!”

A Tbilisziben működő Liberty Theatre rendezője egyik neves képviselője annak a kelet-közép-európai rendező nemzedéknek, amely elsőként rugaszkodott neki ennek a feladatnak. Az övével együtt, Valerij Fokin, Silviu Purcarete, Rimas Tuminas, Bocsárdi László, Michael Thalheimer a legismertebb nevek. És most már közéjük tartozik a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Debrecenen át a Nemzeti Színházba került csapatának több jelentős művésze is, Vidnyánszky Attilával az élen. Őszintén sajnálom, hogy az előadás koncepcióját hordozó két főszereplőn túl nem jut most hely a többi színészi alakítás méltatásának, amelyek összefogva, messze elemelték ezt az előadást is az eddigi magyar Revizor értelmezésektől. De talán megbocsáthatóvá teszi ezt az elismerés, hogy láthatólag a színészeké az érdem, hogy létrejött most a színpadnak és a nézőtérnek ez az egymást kiteljesítő atmoszférája.

„Varszimasvili személyes tapasztalatai és értelmezése szerint a Revizor szereplői semmivel sem korlátoltabbak és nevetségesebbek bármely közép-, sőt nyugat-európai kor- és polgártársunknál”

A két főszereplő, Hlesztakov és a polgármester pedig, sokkal többre lennének képesek annál, mint amit olyan lelkesen tapsolt meg a cár. Hogy Napóleon és Hitler egykori legyőzői, a dekabristák unokái ilyen tesze-tosza, kicsinyes szélhámosok lettek. Pedig újra viharfelhők gyülekeznek az égen, és a villámcsapások hangja egyre jobban hasonlít az ágyúdörgésre.

„Ez egy alávaló, piszkos banda”, ismeri fel Hlesztakov már az első felvonásban. Miután a „szórakozni” vágyók számára végigjátszották egymás félrevezetésének szánalmas kis komédiáját, a polgármester így fakad ki: „Ezek a rohadt kisemberek!” Mi már így mondjuk: a „hallgató többség”. Na és akkor?  Akkor bizony az van, hogy ezekkel a kisemberekkel kellett megvívni a krími háborút, két forradalmat, meg két világ- és polgárháborút, és következik még jónéhány hideg és meleg, „különleges hadművelet”! És erős ellenszélben, a faekés „globális Dél” országaiból kell felépíteni egypár eurázsiai nagyhatalmat. Valamivel több ám ez a puszta túlélésnél! Különben „jóakaróink” a mi orrunkat verik bele a saját élősködő múltjuk felgyülemlett piszkába.

„Egyszer előbb-utóbb mindenért fizetni kell! Ha nem a „menekülteknek”, akik most fegyverrel kérik számon rajtuk a dédapák vétkeit harmad- és negyedíziglen, úgy hát a tulajdon választóiknak”

Amíg a lengyel és magyar gyerekeim kicsik voltak, mindig verekedtek egymással. És amikor nagyon zavartak már az ilyen és hasonló irományok létrehozásában, mindig azt mondtam nekik: ne hülyéskedjetek, mert úgy maradtok! Most nagyok már, de még mindig ezt mondom nekik, amikor úgy látom, hogy el akarnak hallgatni valamit abból, amit éreznek, vagy gondolnak, amit ki kellene mondaniuk, de tartva valamitől, vagy pusztán lustaságból, nem mondják ki. Tehát, nem szabad polgárként, hanem bárgyú, mindent „felülről”, vagy az Óperencián túlról váró alattvalóként viselkednek.

„Látom magamon, és sajnos egyre több kortársamon is, hogy hova vezet ez. Egy skizofréniás és hypertóniás, ön-, és nemzeti-sors rontó, agyalágyult vigyorgáshoz és motyogáshoz. A paneltyúkólhoz, a Kádár-kockához, a Trabanthoz, és a senkit nem képviselő megélhetési pártpolitizáláshoz”

Egészen tőre vágott, mozgatható nyírfák álldogáltak most a színpadon, mint megannyi eltévedt karácsonyfa. Ezek alá játsszák oda magukat a szereplők a közeledő vihar elől. De ez sem segít. Az igazi Revizor helyett a súgólyukból kiemelkedik most a darab legtehetségesebb és legügyesebb kombinátora, maga Hlesztakov. De ekkor lép elő a háttérből a pópa is, és kis gondolkodás után mégsem hozzá, hanem a helyileg legalább már ismert polgármesterhez fordulva olvassa fel a végső döntést az Ótestamentumból:

 „És monda az Úr: Ha találok Sodomában a városon belül ötven igazat, mind az egész helynek megkegyelmezek azokért. És felele Ábrahám, és monda: Immár merészkedem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok. Ha az ötven igaznak talán öt híja lesz, elveszted-e az öt miatt az egész várost? És monda: nem vesztem el, ha találok ott negyvenötöt. És ismét szóla hozzá és monda: Hátha találtatnak ott negyvenen? És monda Ő: nem teszem meg a negyvenért. Mégis monda: Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram, ha szólok: Hátha találtatnak ott harmincan? És Ő felele: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. És ő monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan? Felele: Nem vesztem el a húszért. És monda: Ne haragudjék, kérlek, az én Uram, ha szólok még egyszer: Hátha találtatnak ott tízen? És Ő monda: Nem vesztem el a tízért. És elméne az Úr.” (1. Mózes. 18. 20-33.)

„Ez az előadás egy ennél sokkal könyörtelenebb ítélettel ér véget”

Kiderült azonban, hogy még Szurovikin (Armageddon) tábornok sem így gondolta egészen Herszon vagy Bahmut ostromát. Hogy ki lesz majd az új Ábrahám, ma még nem tudhatjuk. Hiszem azonban, hogy lesz még olyan előadás is, amelynek végén az „egyszerű nézők” fel is mennek a színpadra, és elszámolnak végre azokkal a bizonyos, „megnevezhetetlen” súgókkal.