„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Darabjainak furcsasága, hogy ez a távlatnélküliség sohasem tragikus, csak szomorú, amin csak az irónia enyhít. Amit ’mutat’, nem világvége, hanem egy felnőttvilág, amelynek reménytelenségében csak akkor szenvednek az emberek, ha már mindent kipróbáltak, ha már végig járták a menekülés minden lehetséges útját, s bár közben egyre rosszabb helyzetbe sodródtak, mégis megőriztek valamit a reményből…
A Nagymező utca porával, sarával gondosan telesöprögetett halhatatlan lábnyomok most mintha megindultak volna az Operett Színházzal szemközti oldal, az újjáépített és szellemileg is megújuló Thália felé. Legalább is, a régimódi, „lelkiző” Csehov darab előadása a Télikertben, majd az ettől megihletett, az idei Magyar Kultúra Napján, a Duna nemzeti csatornán bemutatott TV-film, a Buborékkeringő fogadtatása is mintha ezt bizonyítaná. Mert hiszen, választhatta volna az író az épület másik két játszóhelyén előadott, „igényesen szórakoztató” művek közül bármelyik másikat is ihletőnek. Meg a művészeti vezető és a rendező. És ami a legfontosabb, a színészekkel együtt lélegző, szintén igényes, telt ház is.
„A nagyesküt persze, nem merem letenni. De sok mindenbe mernék fogadni, hogy a nézők jó egyharmada kaposvári szülők gyermeke volt, amikor az új ipari város szakembereiként megkapták a maguk másfél szobás panel lakását. Oda azonban a nagymama nem fért már be, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg ők a rendszerváltás eszmei-esztétikai előkészítésén fáradoztak. Így a vasárnap délelőtti Shakespeare, Csehov és Moliere matinékra magukkal vitték csemetéiket is a színházba, és leadták a ruhatárban, hol is a helybéli pedagógiai főiskolások vigyáztak rájuk”
Mi, a pesti drukkerek, az esti előadásra érkeztünk, és az éjszakai személyvonattal kerültünk haza. Aki megvan közölünk, az még mind színházba jár. És ebből az egy emberöltő előtt elszalajtott darabból meg ebből a mostani, fiatal, tehetséges társulatból sikerült összehozni most is ezt, a minden egyéb szórakozásnál érdekesebb előadást.
Most „csak” annyi történt, hogy egy alkotó csoport egy színházi előadás és egy művészfilm létrehozása érdekében, és egy valós társadalmi kérdés megfogalmazása végett egy kísérleti szellemi műhelyt hozott létre azzal, hogy a nyári szabadságuk néhány hetét együtt töltve figyelmesen végig járták még egyszer Csehov doktor úr 127 éves darabját. Mondjuk úgy, hogy egy közös „nyaralás” alatt nekiláttak egy új, mélyebbre hatoló olvasóprónak. Újra-játszották a színpadi helyzeteket, gondolatokat és figurákat, szabadon cserélgetve, próbálgatva a szakmai és életigazságokat. És ebből egy ízig-vérig új gesamkunstwerk született, a Buborékkeringőnek elnevezett játékfilm. Amelynek végén Ványa bácsi, az örökös panaszkodás és kakaskodás, a professzor lelövési kísérlete és az öngyilkossági kísérlet helyett ezzel, a végre egy igazán értelmiségihez méltó mondattal búcsúzik tőlünk:
„Egyébként, gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, hogy nem is olyan nagyon fontos mindenkinek, mindig, olyan nagyon boldognak lenni”
Nem csak fordítási trouvaille ez. Én például, a szappanbuborékok eregetése és a lassú tangózás közben folytatott, megfeszített alkotó gondolkodás eredményének tartom, amelyet a közönség igen pozitívan fogadott mind a színházban, mind a tévében. Sőt, részt is vettünk benne. Kinek ez, kinek az jelenti a boldogságot.
Még fiatalon írott Csehov könyvemben én például igyekeztem kifigurázni a Professzor búcsúját: „Engedjétek meg az öreg embernek, hogy a búcsú szavaiba egyetlen megjegyzést szőjön: hölgyeim és uraim, alkotni, teremteni kell kinek-kinek. Alkotni, teremteni, kinek-kinek!” Hasonló életkorba érve, ma már egyáltalán nem lennék olyan biztos benne, hogy az orosz jobbágyfelszabadítás és a földbirtokok elértéktelenedése után nem lett volna alkotómunka fenntartani egy olyan korszerű farmot, amely képes volt biztosítani egy akkori professzor életnívóját.
Almási Miklós filozófus és esztétika professzor, akivel valamikor együtt jártunk a Lónyay utcai „Refibe”, majd közös íróasztalunk volt a Magyar Színházi Intézetben, szintén írt egy könyvet Csehovról egy igen hasonló helyzetben, 1986-ban. Aminek már a címe is elárulja, hogy az övé jobb, nyíltabb volt: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Ő beismeri, szavak nélkül is, hogy a reménytelennek tűnő helyzetek okát legtöbbször magunkban kell, hogy keressük:
„Darabjainak furcsasága, hogy ez a távlatnélküliség sohasem tragikus, csak szomorú, amin csak az irónia enyhít. Amit ’mutat’, nem világvége, hanem egy felnőttvilág, amelynek reménytelenségében csak akkor szenvednek az emberek, ha már mindent kipróbáltak, ha már végig járták a menekülés minden lehetséges útját, s bár közben egyre rosszabb helyzetbe sodródtak, mégis megőriztek valamit a reményből. Csak már nem szólnak róla: a remény kimondhatatlan. („Színház”. 19. évfolyam. 6. szám. 1986. június. Peterdi Nagy László: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Almási Miklós új könyve.)”
Egy másik igaz barátom, Ruszt József, a bársonyos színházi forradalom talán legfontosabb rendezője mondta ki, hogy miért lett tabu nálunk a reményről beszélni igazából, akár a Don kanyarról, akár, ’56-ról, ’68-ról, vagy’89-ről legyen is szó. Mert magát a múltat sem tudjuk már végre kimondani! Mert nem vagyunk méltó ellenfelei a fiainknak és unokáinknak! Nincsen kit megölni, megbosszulni, leváltani! Már az 1997-ben, pontosan egy évszázaddal a Ványa bácsi ősbemutatója után, a Budapesti Kamaraszínházban megrendezett Hamletjében, a kecskeméti Shakespeare-sorozatban, majd a zalaegerszegi Rómeó és Júliában megfigyelhettük, hogy Ruszt milyen nagy jelentőséget tulajdonított a nemzedékek egyszerű, természetes, sőt egészséges drámájának. Hamlet, Ophelia, Laertes, Rosencrantz, Guildenstern és Horatio együtt nevelkedett az udvarnál, és ifjúkori problémáik is közösek: le kell váltaniuk Claudiust, Gertrudot, és szószátyár tanácsadójukat, Poloniust. Ráadásul az előző, forradalomnak nevezett puccsok során Hamletnek, Opheliának, Laertesnek, sőt még Fortinbrasnak is megölték a legfőbb eszmei hagyományozóját, az édesapját. Mindez kevésnek bizonyul azonban hozzá, hogy összefogjanak, hogy megértsék, vagy akár csak meg tudják szólítani egymást. Ehelyett barátságot és szerelmet hazudnak, ugyanakkor kémkednek és féltékenykednek, majd mérgezett karddal rontanak egymásnak.
„Így jött létre egy apátlan nemzedék, amely most, évtizedek óta, apát és parancsolatokat keres magának. Egy régóta halogatott nemzedékváltás túlérett szereplői ők, amelyet 100 év alatt talán egy igazi rendszerváltássá is lehetett volna tenni, már jó néhányszor”
Így érkeztünk el Ványa bácsi és az orosz vidékiség igazi történetéhez. Apátlanul. Ez volt az ő legelső, még gimnazistaként írott darabja, amelynek apátlan, anyátlan, szüleik világát elutasító hősei, Platonov, Ivanov, a Manó (Vojnyickij), Ványa bácsi és Asztrov doktor még mutáló hangú elődei, céltalanul és értelmetlenül hányódnak a világban, szeretve, gyűlölve, és halomra gyilkolva egymást. A mű kétségtelenül személyes ihletésű. Egyes részleteit Alekszandr bátyja hagyatékában találták meg, aki akkor már némi írói hírnévre tett szert, és akinek véleményezésre Anton elküldte, de ő nem méltatta még válaszra sem. Miután a család tönkrement, és Moszkvába költözött, a még gimnazista Antont egyedül hagyták az Azovi-tenger partján fekvő Taganrogban, az egyik legeurópaibb és legpolgáribb orosz városban. Állítólag a gimnázium befejezése végett, valójában pedig, túszul a hitelezők számára.
A gimnáziumban oroszul káromkodni tanítgatta a szünetekben az olasz, francia és görög kereskedők gyerekeit, és megrendezte nekik a Revizort! Jártam én is abban a szép, modern épületben, sőt beülhettem a jövendő nagy író szokatlanul nagy méretű padjába is. És megértettem, hogy azt egy koravén kamasz koptatta ilyen fényesre.
„Ezek az évek voltak az ő <egyetemei> tulajdonképpen. Ebben a soha be nem mutatott, de minden későbbi drámájának előképét jelentő darabban a primadonnákért rajongó gimnazista a vidéki orosz életnek éppen azokat a fura alakjait próbálta megjeleníteni, akik vele együtt, innen rajzottak ki, hogy előbb <jó lateiner ember>, néhány év múlva meg csupa <orosz Hamlet> váljék belőlük”
Az orosz színház doyenjének, a Kis Színház legendás vezetőjének, Lev Dogyinnak a tanítványa, Jurij Kordonszkij, aki az Örkény Színházban rendezte meg a Platonovot! Mégis az Apátlanság címet adta annak a két előadásnak, amelyeket 2007. július közepén, mintegy az őszi bemutató nyilvános főpróbájaként, Budapesten színre vitt. Az akkor is váratlanul nagy érdeklődés meg a nagy siker azt mutatja, hogy jó címet választott. És persze, jó közönséget. A Columbia és a Wesleyan egyetemen végzett munkája mellett Kordonszkij Kelet-Európában mindeddig csak a bukaresti Bulandra Színházban rendezett. Hogy ezt most miért vállalta, csak találgathatjuk. Valószínűleg nem látta Ruszt József említett rendezéseit, vagy az Örkény Színház olyan előadásait, mint a Borisz Godunov, vagy a Szibéria transz. Úgy látszik, felfigyelt azonban Közép- és Kelet-Európában egy társadalmi jelenségre (állapotra, helyzetre), amit a gimnazista Csehov az első darabjának címével jellemzett, amit a főszereplő után később Platonovnak neveztek el az irodalomtörténészek. Az előadás óriásplakátján mindenesetre egy, a melihovói tóból frissen kifogott sügér tátogott a globális hőségben fuldokló pestiekre, egy hatalmas pohárnyi vodkában. De azért egy nagyon magyar előadás volt ez, bizony! Mert hiszen, ha jobban meggondoljuk, Ruszt Rómeó és Júlia előadásában is az apátlanság és anyátlanság okozta a tragédiát, jött rá a Zalaszentgróton, egy baráti család otthonában meghúzódott, szűkös nyugdíjából élő rendező.
„A tulajdon szüleikkel sem értenek már szót ezek a gyerekek. Valaki kell azonban, hogy mellettük legyen, aki kíméletlenül őszinte velük! Azzal a kíméletlenséggel, amire csak az igazi szeretet ad jogot”
Úgy esett, hogy éppen egy úgynevezett beavató előadást láttam Zalaegerszegen. Hadd említsem meg itt is, hogy mennyire találónak érzem az egykori „diákelőadásoknak” ezt a mai elnevezését! Ahogyan Lőrinc barát Rómeót az életbe, úgy ezek a fiatal színészek a színházba igyekeztek beavatni akkor ott több száz középiskolást. Ami posztmodern korunkban szinte annyit tesz már, hogy – az életbe. Nehéz és hosszadalmas munka vár most is a tisztelt „helybéli intelligenciára”. Mert úgy tűnik, Shakespeare-nek igaza volt, a dolog minden látszólagos reménytelensége ellenére is mindig új és új szerelmesek jönnek. Így hát, még a rendszer- és világrendváltások legfelső fokán is égető szükség van most bizony a Lőrinc barátokra. A színházban és az életben egyaránt. Méltán lehetünk büszkék rá, hogy legalább, elkezdtük!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
