Kovács András Falak című filmjének szereplői a sokadik átvitázott éjszaka után hazafelé ballagva abban maradnak, hogy be kellett volna tiltani már régen az ilyen összejöveteleket, de a hatalom nem meri megtenni. Attól fél, hogy akkor ők egyszer tennének is valamit. Hogy miért jutott ez Francois Truffaut 451 Fahrenheit című nagysikerű filmjével együtt éppen most a szerzőnk eszébe? Talán, mert nagyon is aktuális!
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Forrás:IMdb
„Most már felszabadultunk, kinyílhattak az írók asztalfiókjai. – Kinyíltak.
Hol vannak a kéziratok? Hol vannak a magyar írók munkái?
Hol van a magyar értelmiség produkciója?”
(Mécs Imre képviselő felszólalásából a parlament 1991. október 15-i ülésén, az igazságtétel kérdéséről rendezett nyílt vitán.)
Valamikor, a már régen elfelejtett 20. században, egy ugyanilyen forró nyáron, a Moszkvába érkezett rejtélyes német professzor, Woland hozta szóba ezt a címként használt bon mot-t Bulgakov Mester és Margarita című regényében. Megtudta ugyanis, hogy agy- és lélek-elcsábítandó kollégája, a Mester, elégette az állami könyvkiadó visszautasította nagy regényét a megalázó huzavona miatt. Valószínű, hogy a költségeit fedező szerv által is gondosan figyelmébe ajánlott fenti igazság értelmében, a professzor utasította is mindjárt a kandúrját, Behemótot, hogy adja vissza szerzőjének a valóban, hiánytalan épen maradt művet.
„Egy hasonlóképp energikus telefonhívással, Sztálin is próbálkozott egyszer már, sikertelenül”
De azért beajánlotta Bulgakovot irodalmi tanácsadóként a Művész Színházba. Ennek köszönhetjük a Színházi regényt és a Sztálin ifjúsága című darab ötletét, amelynek kivitelezéséről maga a Nagyhatalmú Főtitkár beszélte le a színházat. Mindez nem akadályozhat meg azonban benne minket, az ilyen ajánlatokra érdemteleneket, hogy kéziratainkat továbbra is puszta kézzel írjuk. – Miért áruljuk el, hogy nálunk sokkal okosabb lévén, a számítógépünk már régen felcsapott kis- és középvállalkozónak?
Szerencsénkre, itt van még nekünk a TV. Alig több mint egy emberöltővel ezelőtt, az akár a Kádár rendszer „sírásójának” is nevezhető „új gazdasági mechanizmus” bevezetésének idején, bemutatták csak külön nekünk, már akkor is későn fekvőknek, Francois Truffaut-nak a Ray Bradbury 451 Fahrenheit című nagysikerű regényéből készült 1966-os filmjét, amelyet mi akkor fel is vettünk videoszalagra. A könyvszekrény poros tetején matatva, most véletlenül a kezembe akadt így aztán. És azóta más, ha lehet, mára még fontosabb lett régi dolgokkal együtt, nagyon nem hagy békén ez sem.
„Mi lenne, ha együtt próbálnánk szembenézni ezekkel most, végre?”
Csak, az Isten szerelmére, ne úgy, mint az akkori Moszkva tér környéki, házi bulinak nevezett őrjöngő vitaesteken intéztük el őket! – Hogy valakik mindig ki akarnak szúrni velünk, az 1969-79-es gdanski barikádokon egyszer már „osztályhatalomra jutott” értelmiséggel. Kisebb bajuk is nagyobb volt nekik már akkor! Csurka István a Ki lesz a bálanya? című darabjában, Kovács András pedig, a Falak című filmjében világosan tisztázta már ezt a dolgot. A Thália Színház előadásának végén a „mellőzött ’56-os zseni” kártyapartik rendezőjének unokaöccse, aki szerelmesével együtt hiába vacogott kint a parkban egész éjszaka, várva a megígért kéglire, őszintén megmondja neki,
„ők nem látják értelmét ennek az egész <ellenzékiségnek>”
És amikor az zsarolni próbálja vele, hogy ő e tudat nélkül öngyilkos lenne, akkor részvéttel tájékoztatja, hogy akkor legalább kiigényelnék végre a lakást. Egy hasonlóan végig vitázott éjszaka után hazafelé ballagva, a Falak szereplői abban maradnak, hogy be kellett volna tiltani már régen az ilyen összejöveteleket, de a hatalom nem meri megtenni. Attól fél, hogy akkor ők egyszer tennének is valamit.
A mai Moszkva tér persze, már egészen másról szól. Piacgazdaság van, végre. De a mélyebben merítő, úgy nevezett „művész-filmekre” ideiglenesen most sincsen kereslet. És remélhetőleg, szintén ideiglenesen, ma sem lehet, akár késő éjszaka sem, szemet felnyitó, „szórakoztató”, de a látottak lényegére való ráébredés örömét okozó filmet látni. Pedig, ugyanolyan olcsón lehetne beszerezni azokat is, mint az éjjel-nappal látható, de alig-alig nézhető tucat-bóvlit. Hogyan lehet, ezen a híg moslékon olyan állampolgárokat (és államférfiakat) nevelni, akiknek megfelelő energia- és nyersanyagellátás nélkül, csak a munkája és kultúrája segítségével kell fenntartania a 21. században egy közép-európai országot? És közben úgy kell tartania magát, hogy bármelyik pillanatban hátba vághatja egy eltévedt és baráti, de kissé „öngyilkos” drón?
„Hány kézirat lappang 1959-ből, amikor minket halálra ítéltek?”
– kérdezte 1991 októberében az élők sorából nem régen távozott Mécs Imre. Nem tudhatjuk egészen pontosan még most sem. Lehet, hogy sok elégett belőlük így, vagy úgy. Ha egyszer léteztek már azonban, akkor biztosan találkozunk még velük egyszer-kétszer, így, vagy úgy. Mert akkor olyan nagy fontosságú kérdésekkel foglalkoztak, amelyek ma is érvényesek. És ez visszafelé is igaz. Ray Bradbury „tudományos-fantasztikus” regénye 1954-ban jelent meg Londonban, és ugyanaz a probléma áll a középpontjában, amelyet 1966-ban a film az angol filmgyártás akkori sztárja, Julie Christie, a fiatal szomszéd lány, Clariss alakítója, és a hatására a rituális kormányzási módszerré vált könyvégetés ellen fellázadt ifjú „tűzőr”, a szintén igen vonzó osztrák Oscar Werner játszotta Montag (-sic!) köré rendezett.
A regény igazi hőse, mozgatója azonban egy Mc Carthy által b-listázott rozoga, öreg bölcsész professzor, Faber, akihez az üldözötté vált fiatalember tanácsért, védelemért menekült. Aki – 1953, ’54-ben! – így oktatja ki:
„Kultúránk a velejéig elrothadt, alapjaiban kellene átformálni. /…/ A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást. /…/ Már csak nagyon kevesen lázadnak. S a kevesek közül sokan, mint jómagam is, könnyen beijednek”
Az egész idő alatt, amíg beszéltek, bombázógépek húztak el Kelet felé. – „Nyugalom, Montag! A háború majd beszünteti a tv-családok műsorát. Maga az egész civilizációnk hullik darabokra. Valakinek készen kell állnia arra az esetre, ha bekövetkezik a robbanás!” (305. oldal.)
És a Bomba valóban felrobbant a regény végén, a hidegháború legelején. És a túlélők között, valóban volt egy lazán megszerveződött, mégis igen összetartó csoport, akik annak szentelték az életüket, hogy elhagyott helyeken nomádkodva megtanuljanak a világirodalom legfontosabb könyvei közül szóról-szóra egyet-kettőt, mielőtt a fanatizálódott technokraták elégetik őket. Most aztán tollba mondják őket, hogy legyen mire felépíteni azt a bizonyos új világrendet, kultúrát és civilizációt. „Könyv-embereknek” nevezik őket, de egyáltalán nem könyvmolyok ők. Elindulnak a földig rombolt városokba, csak úgy, gyalog és rongyosan, hogy segítsenek a könyveknek és a kéziratoknak valóban feltámadni. – „Egyszer aztán annyi mindenre emlékezünk majd, hogy megszerkesztjük a legnagyobb istenverte gőzexkavátort, megássuk vele a világ legnagyobb sírját, belétemetjük a háborút, és elföldeljük. (372. oldal. Fordította Loránd Imre.)
Akinek van füle a hallásra, hallja meg!
Kedves csakafidesz!
Kérem, ne legyen olyan szigorú! Itt is olvassuk a cikkeket,sőt egymást, beszélgetünk. Holott lehet, hogy én Ravalpindiben vagyok ;-)
A könyv, mivel hosszú ideje már sikeresen létezik egy ismert „adathordozó”, kéznél levő humán interfészekkel befogadható (szándékos
szarkazmus). Viszont az elektronikusan megőrzött gondolat portabilitása az időn keresztül egy nagy kérdés. A háttérbe szoruló könyv és
a mozi? Egy olyan cikkhez hozzászólásként ami egy méltán közkedvelt és örökérvényű dilemmákat feszegető játékfilmre alapoz?
Minden tiszteletem ellenére meg kell kérdeznem: Ugye érti az üzenetem? A mobiltelefon nyomkodása olyasmi számomra mint régen a
tiki-taki volt. Tudom, hogy gelleres hasonlat de mindegyik az.
Életem legjobb beszerzése egy e-book reader volt, a „nem világítós fajta” asszem e-ink-re hallgat..
HandaBandy!
Nem vagyok a fejlődés ellensége. Szeretem az Internetet amelyik pótolja és azonnal hozzáférhetővé teszi a lexikonokat és szótárakat. Lehetett anno megnézni a Brockhaus-ban is az adatokat, de nem otthonról és kényelmetlen volt végiglapozni egy-egy nevet keresve. Anno a nagyobb könyvtáraknak fel kellett terjeszteni a Brockhaus vásárlási tervüket, mert a híres lexikon egy Lada kocsi árában volt. Kisebb könyvtárak meg kellett elégedjenek a Pallas vagy a Révai (a Pallas utódja) elavult adataival. Az UML (Új Magyar Lexikon úgy ahogy volt egy rakás ürülék volt..) A szótárak választéka sehol, egyetlen könyvtárunkban sem érte el a neten fellelhető szótárakét. (Ha nincsen magyar, akkor a Webster segít, utána angolból lehet visszafordítani.)
Az e-könyv lehet, hogy van már jobban olvasható kivitelben, és továbbra is döbbenetes számomra, hogy egy kisebb könyvtár belefér. Jókai összes művei elég sok helyet foglalnak el a könyvtárban, az e-könyvben a memokártyán légypiszoknyit, és marad hely még más könyvekre is.
Engem e fiatalok mobilmániájában az lep meg, hogy izolálják magukat a világtól. Mennek az utcán és nem veszik észre a szép épületeket, hanem a mobilt nézik. Mondjuk egy lakótelepen, vagy egy ronda amerikai városban ez rendben is lenne. De sajnos a másik embert sem veszik észre, még a lányokat sem. Valahogy elcsúsztak a dolgok az elektronikus világ virtuális dimenzióiba.
Igen jó kiegészítés az általam írottakhoz: az olvasók árulása. Köszönöm. Bradbury könyvében és a filmben is, bár tökéletlenebbül az ragadott meg, hogyan vált ez a számunkra inkább kényelmességi kérdés politikai vízválasztóvá, élet-halál kérdéssé. Az itt megidézett hatalomnak igazából nem is a könyvekkel volt baja ugyanis, hanem az olvasóikkal. És az igazi kérdés az, hogy meg lehet-e ezt az ellentmondást oldani azzal, hogy nem olvasunk és nem veszünk könyvet és folyóiratot. A regényben csak úgy mellesleg leesik ugyanis egy atombomba, és a vidékre menekült „könyvemberek” elindulnak a városba, hogy segítségükre legyenek a túlélőknek a civilizáció újjáépítésében. – Ha, ne adj Isten!, ez bekövetkeznék, mi hányan indulnánk el, és mit tudnánk segíteni?
Félre: amikor a Mandinernek elhangzott, hogy „Stier felhozta példának Ukrajnát is, ahol szerinte az ukrán gyerekeknek azt tanítják, hogy „a franciák is az ukránoktól származnak”, akkor erről volt szó? https://disinfo.detector.media/en/post/the-ancestors-of-the-french-spaniards-turks-and-jews-came-from-ukraine-and-the-formation-of-the-ukrainian-nation-goes-back-140000-years
Ez itt egy teória az indoeurópai nyelvekről, és még csak nem is fix állítás, csak teória. Ráadásul szó szerint benne van még az is, hogy a nyelvi kapcsolódás _nem_ feltétlenül genetikai kapcsolódás. Biztos, hogy szerencsés volt az orosz tankönyv védelmében ezt hozni fel? Nem biztos, hogy önmagában annyi, hogy „valahol valaki orosz felszólalt miatta” elegendő ahhoz, hogy mindent készpénznek vegyünk… :-))
Vicc! Pont a francia nyelv? A világ egyik legkevertebb nyelve. Érdemes ezt elolvasni:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Francia_sz%C3%B3kincs
Természetesen(?) bármelyik ügyes „családfa-kutató” le tudja vezetni Zelenszkij genealógiáját Bonaparte Napóleonig, de ne feledjük ő is csúnyán kikapott az oroszoktól.
Ez már érdekesebb téma, mint a politika. Jó, persze van kultúrpolitika is a világon, és élt közöttünk egy Aczél György is. Tegyük hozzá az aczélgyörgyi kultúrpolitika a diktatúrák sajátossága. Valójában Aczél György idejében sokkal élénkebb volt az irodalmi témák utáni érdeklődés, mint ma. Most Aczél György munka nélkül maradna, vagy találna magának más elfoglaltságot.
A könyv, mint hordozó a XX. század elején kezdett háttérbe szorulni a mozi, később a század második felében a televízió jóvoltából. Mára az újságok tűnnek el a maguk fizikai formájukban. Már nem vesszük ki reggel a lapokat a postaládából, hanem kinyitjuk az internetet, és tetszés szerint akár több újságot is olvashatunk egyszerre.
Eltűnnek-e a regények? Nos anno Jókai Mór oldalakon keresztül részletezte az emberek öltözködését, viselkedését. Ma egy fényképpel ezt már rögtön dokumentáljuk is. A hosszas leírások helyett pár perces filmek bemutatják a helyszíneket, az irodalomnak ez a valóságrögzítő funkciója kezd eltűnni, a nagyregényeknek valóban leáldozott. Hosszadalmas, körülményes leírásokat senki sem olvassa.
Valamelyik nap a kezemben volt-egy ‘e-könyv’. Annak aki a rendes könyvekhez szokott, annak nagyon furcsa. Elsőnek az, hogy háromszáz könyv is van a memóriában, és a ‘könyv’ egy gombnyomásra ott nyílik ahol becsukták. Furcsa volt a súlya is. Nem, nem a papírillat hiányzott, az is, de egy régebbi könyv inkább porszagú. A könyv korpusza hiányzott. A súlya, lapozgathatósága, az ahogy ráfekszik az asztalra, megáll a polcon. Persze az ‘e-könyv’ a könyvespolcot is el fogja tüntetni. Anakronizmus lesz folyóméterszámra foglalni a helyet, ha a memória akár egy kisebb könyvtárra is elegendő, sőt ez is könnyen bővíthető, ellentétben a polcok számával.
Eddig a fizikai problémák felsorolása.
Most jön a sokkal nehezebb kérdés. Vannak-e írók és van-e mondanivalójuk a világról, a társadalomról, az emberről?
Ülök a teraszon és nézem. Néhány fiatal fiú üldögél és nyomkodja a mobilját. Egymáshoz egy szót sem szólnak, nem beszélgetnek, fel se néznek. szerény személyem túl a hetvenen is élénken emlékszik, hogy mi anno pont ugyanitt bizony beszélgettünk és nézelődtünk. Elsősorban a lányokat nézegettük, de figyeltük az utca forgalmát, a nyüzsgést, az életet is. Komoly gond van tehát a befogadó közeggel is. Nehéz olyanoknak regényt, novellát, verset írni akik inkább lövöldözős videójátékokat néznek és szemfárasztó klippekkel hallgatják a zenét. Az érdeklődés hiánya szembeötlő. Egy virtuális világban élnek, a valódi élet, a másik ember alig érdekli őket. Fel se néznek, ha szól hozzájuk valaki.
A kérdés tehát összetett. Nemcsak a művek hiányoznak, hanem az olvasók is.