„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Zsámbéki Gábor 1987-es előadása a Katona József Színházban ennek a történelmi jelentőségű folyamatnak az egyik, talán a legfontosabb fordulópontját ragadta meg, és a közönséggel hét évig tartó „együtt lélegzése” során maga is egyik fontos tényezőjévé vált az új magyar nemzeti tudat pozitív alakulásának”
Istenem, hány ilyen, földindulás-szerű választást éltünk már meg! Az SZKP 20. kongresszusán Nyikita Hruscsov kijelentette, hogy „a szovjet emberek mai nemzedéke megéli még a kommunizmust”. Hát, nem úgy néz ki a dolog. Talán azért, mert Hruscsov kevéske nyugdíja állítólag eléggé rendszertelenül érkezett, Donald Trump viszont előre megkapta a kincset érő golyókat. És lám, ő vérezve is harcra buzdította a televízió nézőit, Hruscsov pedig Sztálingrádban kitartott ugyan, de a kongresszuson szégyent hozott a szakmára. Amikor megkérdezte az egyik sorból egy hang, hogy magas pozíciójából miért nem tette szóvá jóval előbb Sztálin személyi kultuszát, ő válasz helyett visszakérdezett: „Ki kérdezi ezt?” A termet síri csend uralta el. A főtitkár akkor így válaszolt:
„Na, látják, ezért!”
Szibériába ma már vissza nem térítendő kölcsönökkel invitálják az embert. De valami hasonlóság mégis van a két helyzet, és a két ember között. A nagy ünnepi megtérések után egyszer csak mindenféle revizorok jelennek most meg mindenfelől. Mintha csak eleve így küldené őket valaki, egyszerre. Hogy magyarázzák el nekünk, mi történik most majd éppen. Nekünk, akik választottunk. Moszkvában, Budapesten és Floridában. Az EU vezető tisztségviselői például a Puskás Stadionban léptek fel legutóbb Gogol komédiájának nem éppen hálás szerepeiben, az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozóján. Ezúttal is a Szojuz, meg az Unió gazdaságának hiányos versenyképességéről kérdezgettük őket. Ők pedig mellébeszéltek, igen szórakoztatóan.
„A komédiák változnak azonban, a helyzettel, és velünk együtt”
Gogol remekművét utoljára pontosan tavaly ilyenkor láttam a grúz Avtandil Varszimasvili felejthetetlen rendezésében, a Nemzeti Színház kiváló színészeinek előadásában. Most a televízió előtt mégis olyan érzésem volt, mintha az akkori globál-csinovnyikokkal együtt láttam volna, 1987 decemberében, az akkor még szintén fiatal és igen bátor Katona József Színház előadásában. Ez persze, nem volt lehetséges, hiszen ők mindig a bemutatóra kapnak meghívót. Hogy mi történik később az előadással, az már nemigen érdekli őket. Semmi baj! Az Európai Tanács, a Bizottság és a Parlament elnöke számára lehetséges, sőt kívánatos egy ilyen kis időutazás. A Föld megszokta már a nyugdíjkorhatár-közeli világmegváltókat. Amikor érzi, hogy babrálnak rajta, nem forog egy darabig. Aztán meg benyújtja az elmaradt számlákat. LNG-ben, vagy más valahogyan.
„Zsámbéki Gábor 1987-es előadása a Katona József Színházban ennek a történelmi jelentőségű folyamatnak az egyik, talán a legfontosabb fordulópontját ragadta meg, és a közönséggel hét évig tartó „együtt lélegzése” során maga is egyik fontos tényezőjévé vált az új magyar nemzeti tudat pozitív alakulásának”
Váratlanul és szinte észrevétlenül, itt jelent meg a színpadon annak a nemzedéknek a képviselője, amely a késő Kádár korban való két évtizednyi küzdelme eredményeként megteremtett egy drámai figurát, amelyért Gogol is haláláig viaskodott, néha önmagával is: a „blagorodnoje lico-t”, a „pozitív hőst”, az igazi revizort, Máté Gábor alakításában, aki a „disznó pofák” közé vegyülve, észrevétlenül, velünk együtt nézi végig a komédiát.
Elkövet mégis egy nagy hibát, hisz benne, hogy a hirtelen segítőkész hivatalnokok is követik majd. Belép tehát a javításra leállított lift nyitva hagyott aknájába, ajtónak nézve azt ebben a peresztrojkának, vagyis átépítésnek nevezett nyomorúságos alagsori lépcsőházban. A tanfelügyelő körülnéz, és amikor látja, hogy mindenki egyetért az ötletével, udvariasan megnyomja a piros gombot, amely kioldja a fent megakasztott fülkét. A rozsdás ventilátor hatalmas lapátjai pedig, egykedvűen forognak tovább. Feltehetőleg, arra számítanak ők is, hogy a dolog ezzel be van fejezve. Pedig, nem ilyen egyszerű ez!
„Az orosz nyomorúság nagyon hasonlít a magyar nyomorúságra”
Zsámbéki Gábor beszélt így egy konferencián az orosz drámák szerepéről, amelyek az új színházuk szellemi építőköveivé váltak. Ez a peresztrojka bukása után is jótékony hatást gyakorolt színházi gondolkodásunkra, amely 1956 óta a még akkor feltépett utcakövek körül forgott ugyan, de nemigen tudott mit kezdeni velük.
Bodolay Géza 1998-as Marat/Sade előadásának egyik szereplője a Vár Színházban azonban felemelte ezt az utcakövet mégis, végre! A Kikiáltót játszó Máté Gábor végig kezében tartotta a követ, és jól érezhető, de visszafogott zokogással vezette végig az előadást.
A „bársonyos forradalom” egykori rendezőinek azonban azonban erre volt akkor a legkevésbé szükségük. Inkább egy jó kis színházi forradalom kellett volna nekik most már nekik. Hogy kifogja a szelet az igazi, a lengyel nemzeti demokratikus forradalom felkelés vitorláiból. Hogy akkor is meg lehessen etetni a népet, amikor nincsen már több Kádár főzte, internacionalista gulyásleves. A magukat vén színházi rókának képzelő „kultúrapolitikus” urak szorgalmasan elemezték tehát a „lengyel eseményeket”, és elhatározták, hogy megpróbálják az embereket nálunk is színházzal etetni meg.
Néhai aspiráns társam, Mihail Epstein az orosz posztmodernről szóló disszertációjában így fogalmazta meg, hogyan folyt ez le náluk.
„A posztmodern tendenciák legkorábban éppen azokban a félig nyugati, félig keleti kultúrákban jelennek meg, amelyekbe elérkezett ugyan az újkor, de megkésve, s nem tudta megszilárdítani értékrendjét, aminek következtében kénytelen volt idő előtt távozni, átadva helyét a dolgok legújabb, posztmodern rendjének. /…/ Ugyanez a másodlagosság érzékelhető Amerikában, amely magába olvasztotta az építészeti, irodalmi, művészeti stílusokat az egész világból, s legfőképpen, természetesen, Nyugat-Európából”
Az újkor nonprofit szálláscsinálói szinte már maguk is hinni kezdték, hogy a lengyel dokkmunkások tulajdonképp nem is az ingyen osztogatott marhafelsál szelet – meg Jaruzelski tábornok úr lángszórói -, hanem Józef Szajna és Jerzy Grotowsky „szegény színháza” előtt rakták le a fegyvert. És megszületett a döntés az „abszurd” és a „groteszk”, a „szegény” és a „rendezői” színház transzferábilis rubelben történő, sürgős importjáról. Tulajdonképpen itt tartunk most is valahol.
Csakhogy, nem számolunk akkor Horvai Istvánnal! Pedig ifjú korában gyakorta járt ő is Moszkvában. És hatalmába kerítette őt is a felismerés, hogy az orosz „ezüstkor” szerzői, és „néma szereplői” mennyivel többet tudtak a világról és önmagukról, mint most mi. És amikor a Vígszínház vezetője lett, ez a felfedezés segítette színre vinni neki Csehov budapesti otthonában a maga Csehov sorozatát, amely megihlette nemcsak a 20. század második felének magyar színházát, de a drámairodalmát is.
„A legkevésbé talán éppen a Vígszínházat, amelyen Horvai továbbra is az előző századforduló értelmiségi tudásvágyát kérte számon a színpadon, és a nézőtéren egyaránt. Azok viszont Brook pesti vendégjátékát próbálták utánozni, még annak kelet-európai körútja után is, amely őket magukat is több fontos felismerésre vezette rá”
Horvai viszont megértette ezeket a felismeréseket, és a főváros helyett a Veszprémi Petőfi Színház jórészt egyetemista közönsége számára próbálta felhasználni őket egy évtizeden át. Spiró Györgynek írásom tárgyához legközelebb álló darabját, Az Imposztort már az utolsó szezonban, egy évvel Zsámbéki Revizorja után, és a rendszerváltás éve előtt, 1988-ban rendezte meg. És volt neki is egy mondata a búcsú előtt, amellyel a Mester csínyjének végrehajtója, akit a Kormányzó kirúgatott a színházból, Rybak (Mészáros Károly), az előadás legfiatalabb szereplője így foglalja össze a dolog lényegét: „Na, itt is voltunk egyszer!” És most megyünk tovább! Azoknak a büszke vállrándítása volt ez, akik végül is igazából a színen maradtak. És ez hangzott akkor az utcákon is: „Tovább! Tovább!”
Nagyjából ezzel egy- időben, és vagy 22 ezer kilométerre Keletre hasonló gondolatok születtek a moszkvai Világirodalmi Intézetben. A nálunk Az orosz szépség című kisregényéről ismert Viktor Jerofejev, aki akkor éppen Gogolról írta a disszertációját, szintén erre a következtetésre jutott. Így foglalta össze a fiatal Gogolnak, („hoholnak”), a Régimódi földesurak szerzőjének azt a tulajdonságát, amellyel szerinte megnyerte Puskint, és az orosz fővárost irodalmi közönségének rokonszenvét.
„A könnyeken is átsugárzó mosoly”
A magyar dramaturgia szakma szaknyelvére fordítva: a „atmoszféra”, és „többszólamúság”, „többszintűség”, „szöveg alatti”, vagy Zsámbéki kifejezésével élve, „önemésztés előhívásának képessége. Nem valamiféle olcsó szentimentalizmus, vagy pláne szemforgató humanizmus ez, hanem a valóság termékeny ellentmondásait felismerni, a sorsot elviselni tudás művészete, amelyet a magyarság a maga történelmi tapasztalatai mellett még ma is elsősorban az oroszok íróktól, gondolkodóktól tanulhatna a leginkább.
Amikor a Moszkvai Művész Színház élére került, Oleg Tabakov már ezekből a gondolatokból kiindulva adta elő a Bulgakov dramatizálta Holt lelkek 2006-os felújítását stúdió színházában, az egy külvárosi kultúrotthonból átalakított Tabakerkában (Dohányszelencében). Csicsikov egyszer csak pozitív figura lett.
„Az első kapitalista, aki orosz földön született, de megértette, hogy nemcsak a természeti kincsek kiaknázásával lehet pénzt keresni”
– magyarázta a sajtónak Tabakov. És hangsúlyozta, hogy mindez több egyszerű szélhámosságnál. Mert hiszen az előadás végén, miután a holt lelkekkel kudarcot vallott, Csicsikov most nem az öreg patríciushoz indul el feltöltődni és újjászületni, hanem a szülőfalujába, az elhagyott családjához. Egy igazi lovakkal húzott, igazi trojkán. És a nagyobb nyomaték kedvéért, a három türelmetlen paripa mindvégig ott ropogtatta a szénát a színpadon.
Ez a rusztikus életerő hatja át az Orosz Televízió 1. csatornájának 1996-ban készült, Szergej Gazarov rendezte Revizor változatát is, Nyikita Mihalkovval a polgármester, és Jevgenyij Mironovval Hlesztakov szerepében. A két 21. századi orosz „profi” áll itt egymással szemben. Csupán az utóbbinak nincsen még meg a kellő stafírungja. És a kérdés az, hogy jut-e még neki. A régi típusú oligarchák mindent széthordtak. Az igazi revizornak kitűnő váll lapjai vannak, de ezen már ő sem tud segíteni. Hlesztakov kellően cinikus, de kisstílű ügyeskedései rosszízű happeningbe fulladnak. A várost vezető gazemberek nem igazán ijednek meg tőle. De még a revizortól sem igazán. Tudják, hogy ha ők nem maradnak, akkor már csak a tatár kereskedők jöhetnek. Egyre közelebb van a krími háború, a törökökkel és a modern fegyverzetű angolokkal és franciákkal.
„Min röhögtök? Magatokon röhögtök!”
– vágta oda a polgármester a Katona József Színház 1987-es bemutatójának végén. És a „rendszerváltó”, ingyen jegyes közönség hosszú perceken át, zavartan hallgatott.
Változnak az idők. De mindazok után, ami történt és történik velük, az oroszok élni akarnak. Nagyon tudatosan és tehetségesen, ennek szolgálatába állítják a színházat is. És van bennük elég életerő, életvágy és életöröm, meg igazság ahhoz, amit éppen „játszanak”. Ha ideiglenesen „népi kapitalizmus”, vagy éppen „irányított demokrácia” is a címe.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
