Laurosz

Szerzőnk ezúttal azon gondolkodik el a 15. századi „tudós szentről” Lauroszról szóló könyv színre vitele kapcsán, hogy manapság olyan nagy deficit van a szent eszelősökből, a tehetséges, megbízható, hiteles, igazi alkotó emberekből. Az „orosz Umberto Econak” nevezett Szergej Vodolazkin regényét – amely a The Guardian szerint az Istenről írt 10 legjobb könyv közé tartozik a világirodalomban – Eduard Bojakov állította színre, és játsszák jobb híján az Oroszországi Föderáció Hadseregének Színházában.

A Jevgenyij Vodolazkin regénye alapján készült Laurosz ősbemutatója 2023. október 5-én a Hadsereg Színházában volt, Bojakov rendezésében
Fotó:newtheater.ru

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

 „A Lauroszban egy orosz pravoszláv szentet jelenítünk meg

 a színpadon, aki imával gyógyítja az embereket.

 A gyógyulás az ima erejétől és őszinteségétől függ.

 Minden csoda Isten akaratából történik.

Mi most az Orosz Hadsereg Színházában

 azt állítjuk, hogy ez volt Laurosz

nagy felismerése, az orosz lélek titka.

Ez tette őt mai hőssé.”

(Dmitrij Pevcov, az Oroszországi Federáció népművésze, az előadás főszereplője)

„Naná, hogy mi sem értjük!”

(A község kovácsa)   

A fenti beismerés a ma már ismét a Föderációhoz tartozó Rukina „szabad orosz község” kovácsának szájából hangzott el. A 15. század végén, amikor is a világ teremtésének 7000. évfordulójára várt Világvége megint csak elmaradt. A hadsereg stadion nagyságú színháza előadásának alapjául szolgáló mű szerzője, Szergej Vodolazkin, a középkori orosz irodalom kutatója, akit ma már „az orosz Umberto Econak” neveznek. Ez, az „Év Könyve” címet is elnyert szépirodalmi alkotás nem történelmi, sokkal inkább vallásfilozófiai regény. Erre ő is fontosnak tartja felhívni a figyelmet, mindjárt a borítón. Ezt nem csak a „történelmi hűség” elhanyagolásának mentegetése végett teszi. Hanem azért, mert szeretné az olvasó figyelmét a ma legfontosabb történelmi kérdésre terelni:

„Valóban ezek, a történelem könyvekben és az újságokban szereplő hősök bizonyulnak-e most is a legnagyobbaknak?”

Próbaképpen, bemutat néhány másféle hőst. Ki tehet róla, hogy egy ilyen nagyító alatt ezek sokkal érdekesebbnek és hasznosabbnak bizonyulnak a többi nagymenőnél? És hogy eközben a szerző maga is egy „tudós szentté”, egy, a mai  értelemben vett gondolkodóvá és íróvá válik? (A tragikusan korán távozott Jorge Mario Bergogliotól, Ferenc pápától talán abban különbözik csupán, hogy ő a pravoszláv vallásfilozófiát és embertant műveli. De hát olyan fontos ez?

„A The Guardian szerint a Laurosz így is a 10 legjobb könyv közé tartozik a világirodalomban, amelyet Istenről írtak”

Egy ültő helyemben befaltam hát én is, és hozzá, Spenglertől A Nyugat alkonyát is, nyomtatónak. És úgy tettem már vissza a polcra őket, hogy a német fogságban elpusztult holland professzor műve és a szintén így távozott Radnóti Miklós és Szerb Antal bravúros fordítása lett felül. Alighanem, eredetileg ezért is fogott hozzá ehhez a hálátlan feladathoz. Ezért is nem tudom visszatartani magam, hogy bármilyen kíméletlenek is, ne másoljak ide néhány mondatot ennek a mostani „alkonyatban” (az 1919-es, eredeti címben: őszben) is a legmegbízhatóbb szaktanácsadónk Előszavából:

„A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatják a kezdetek, mint a hanyatlás és a bukás. /…/ Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. /…/ Akkor sikerül a legjobban felbecsüljük a művészek teljesítményét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak”

Oroszországban évszázadok óta a színház vette át azt a szerepet, amelyet nálunk például, a nemzeti költészet játszott, másutt pedig a regény. A szovjet állam összeomlása óta több mint 140 új színházi együttes alakult meg. Olyanok például, mint a sajnos, túl korán eltávozott Oleg Tabakov színháza és a Na Baszmannoj, valamint a Praktika Moszkvában, a Cselovek v kube Rosztov-na-Donun, a Nyebolsoj Tyeatr Uljanovszkban, a Koljada Jekatyerinburgban. És ezek néha bizony, óriási vargabetűt tesznek, amíg megtalálják helyüket az új oroszországi társadalomban. A Fehér Ház ostromlóit még nem az új drámák és dramaturgiák lelkesítették, mint a Mejerhold és Majakovszkij vezette Színházi október harcosait. Az első Novaja Dráma fesztivált Jelena Gremina drámaíró és színművésznő, a Teatr.doc. alapítóinak egyike, és Eduard Bojakov, a Művész Színház egykori művészeti vezetője és filmproducer szervezték meg. Közben Bojakov Az orosz kereszt (2023) és a Dobrovolec (Az önkéntes) című művével világhírű is lett. A rossznyelvek szerint mindennek hátterét elsősorban a szerző politikai tevékenysége biztosította. Az ukrajnai háború kitörése után Bojakov a közösségi médiában rátámadt ugyanis az Oroszországi Federációt seregestől elhagyó művészértelmiség „hazaáruló” tagjaira.

„Az Arany Maszk fesztiválon kezdtek azonban feltűnni már az új tehetségek, köztük a nálunk a debreceni Csokonai és a Nemzeti Színházban érvényesülő kárpátaljai magyar csapat is. Tisztázódik lassan, hogy ki hol áll, vagy éppen fekszik. Az ukrán háború közeledtével fokozatosan átértékelte a Kremlhez való viszonyát Eduard Bojakov is”

A hangsúlyozottan „nem kormányzati” Új Színház (newtheatre.ru) 2022 tavaszán alakult meg Moszkvában Eduard Bojakov kezdeményezésére, egy igen tekintélyes szakmai és társadalmi kuratórium támogatásával. Alapító oklevelében a színház elkötelezi magát „az orosz kultúra és az ortodox eszméken alapuló hagyományos értékek mellett. Addig is, amíg Moszkvában céljaiknak megfelelően átépítik a Szaltikov-Cserkov család történelmi birtokán álló épületet (Mjasznyickaja ulica 7/2.), a két főváros és a Föderáció nagyobb színházaiban tartják meg a műsoron lévő 10 előadásukat (- happeningjüket).  A hasonló utat megjárt Jevgenyij Vodolazkin regénye alapján készült Laurosz ősbemutatója 2023. október 5-én a Hadsereg Színházában volt, Bojakov rendezésében.

„220 évvel Gogol és 120 évvel Csehov után, jelentkezett az orosz társadalomban egy mű, egy gondolat, amely a maguk legutóbbi forradalmát éppen befejezettnek nyilvánítónak készülő színházi emberek véleménye szerint, azonnal színpadi megfogalmazást követel”

Oroszországban a valóban időszerű társadalmi kérdésekkel foglalkozó művek meg szokták kapni ehhez a lehetőséget. A cári ösztöndíjjal Olaszországban töltött alkotószabadságáról hazatérve, és a Holt lelkeket javítgatva Gogol 11 évig járt még be a Kis Színházba is, hogy „megmagyarázza” a színészeknek, hogyan kell a Revizort játszani. (A magyar rendszerváltás szellemi előkészítésének nagy részét magára vállaló Katona József Színház Revizor előadása több mint 7 évig volt műsoron.)

Dmitrij Pevcov, az Oroszországi Federáció népművésze, az előadás főszereplője ezt nyilatkozta a bemutatóról: „A Lauroszban egy orosz pravoszláv szentet jelenítünk meg a színpadon, aki imával gyógyítja az embereket. A gyógyulás az ima erejétől és őszinteségétől függ. Minden csoda Isten akaratából történik. Mi most Az Orosz Hadsereg Színházában azt állítjuk, hogy ez volt Laurosz nagy felismerése, az orosz lélek titka. Ez tette őt mai hőssé. Bojakov is a téma aktualitásáról beszélt:

„A Laurosz üzenete ma különösen erős. A mai embert még több próbatétel, drámaiság éri, mint a középkorban. Még erőteljesebb a sorsszerű tévedések jóvátételének, a végzet elkerülésének, a kiút szükségességének témája. A mai embernek még nagyobb szüksége van rá, hogy megtalálja az egyetlen helyes választ. Ez a Laurosz üzenete: az élet egyetlen célja csak a lelkiismeretünkön folytatott megfeszített munka lehet”

Az előadás hőse, az Arszenyijnek szólított árva parasztfiú, a már többször is említett „független orosz közösség”, a Rukina nevű község lakójaként született. Az őt felnevelő nagyapjával a környékbeli gyógyfüvekkel teli erdőket, völgyeket, és megfigyelve, hatásukat kipróbálva és megértve, felnőve, sztár-orvos Laurosz lett. Ahogyan ezt akkor értelmezték. Nagyapja halála után Arszenyij egy ideig egyedül élt tovább a Rukina melletti barlangban, készülődve a hívatása betöltésére. Egy nap egy fiatal lány menekült hozzá a faluból. Elmondta, hogy a molnár elcsábította, majd elhagyta, és most meg akarják égetni. Elrejti Usztyinát, és a két fiatal között közeli testi-lelki kapcsolat alakul ki. A gyermek azonban holtan születik meg, mert bába híján ő nem tudja levezetni a nehéz szülést. A falusiak a lányt illetik a gyermekgyilkosság vádjával. Arszenyij csak úgy tudja megvédeni, hogy magára vállalja az orvosi műhibát, és a gyermek felnevelését.

A szerencsétlen szülés közben a lány meghalt, és bár ezért senki nem hibáztatja őt, nem tudja megbocsátani magának. Fogadalmat tesz, hogy a szenvedőknek szenteli életét, és elindul „szent eszelősként” szolgálni őket Oroszország-szerte. ű

„Erősen hitte közben késő öregségéig, hogy ők hárman mindig együtt vannak, és továbbra is úgy beszélgetett velük, mintha élnének. És minden nap várta, hogy válaszoljanak, vagy adjanak valami életjelet”

Csak nem hitte talán, hogy a lélek valóban örök? De igen, így hitte! És éppen így lett ebből az ábrándos falusi kamaszból mélyen gondolkodó és érző, igazi orvos. Az orosz vracs, orvos főnév a vraty és a zagovarivaty, a hazudni és a rábeszélni, meggyőzni igék jelentésének az összevonásával képződött. Vagyis, nem csak gyógyfüvekről meg gyógykovácsokról van itt szó, és nem is csak a tudós papokról és a hívő tudósokról. Hanem a tehetséges, a megbízható, a hiteles az igazi alkotó emberekről, akikből manapság olyan nagy deficit van: az „overeducated” és „nonprofit” szent eszelősökről. 

Moszkvában a Vörös téren álló székesegyházról van szó, az orosz reneszánsz csodálatos emlékművéről, amelyet Vaszilij Blazsennij csizmadia inasról neveztek el, aki még Rettenetes Ivánnak is a szemébe vágta: „három orosz hadsereg veszett el Kazany városáért. Ennek dicsőségére építtetted fel ezt a székesegyházat. Hány ilyet akarsz még felhúzni az ’átrendezéseid’ áldozatainak a vérén?”  – kérdi a szerző, aki egyébként is, szabadon cserélgeti egymással művében a korokat, a történelmi helyzeteket és szereplőket. Teheti, mert ukrajnai születése ellenére legalább annyira otthonosan mozog a középkori Oroszországban, mint a jelenlegiben, és egyformán avatott kézzel jeleníti meg mind a kettőt.

„De közben érezzük, hogy igazában mégiscsak Dosztojevszkij Rogozsinjának, Venegyikt Jerofejevnek, a Moszkva–Petuski írója Venyicskájának előképeiről és azok mai tanítványaival van itt tulajdonképpen szó. A <demokratikus átmenet> Lauruszairól, nem utolsó sorban, magáról Vodolazkinról, aki a <hazaáruló értelmiség> ezreivel együtt, annak idején szintén elhagyta <a szigetet>, hogy német egyetemeken fejezhesse be a tudományos felkészülését”

„Sokan vártak tőle segítséget betegségükben. Arszenyij félrevonult velük, alaposan megvizsgálta őket. El kellett döntenie, van-e ereje segíteni ezeken az embereken. Ha úgy érezte, hogy van esélye, akkor segített. Ha pedig nem lehetett segíteni, akkor vigasztaló szavakat keresett. Azt mondta: a betegséged meghaladja erőimet, de az Úr kegyelme felülmúlja az ember erejét. Imádkozz, és ne add át magad a kétségbeesésnek. Vagy: tudom, hogy jobban félsz a fájdalomtól, mint a haláltól. És én mondom neked, hogy csendes lesz a távozásod, nem szaggat szét a fájdalom. De hozzáteszem: néha azért elpityeredett maga is, mégis, és szorosan megölelték egymást.” (351. oldal.)

Vodolazkin egy korábbi könyvének ez volt a címe: A Sziget megjavítja magát. Csak nem Oroszország ez a sziget? De ha így lenne, akkor mindnyájan kívánjunk erőt, egészséget sok kitartást hozzá!

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com