//Kijev – Beregszász – Budapest
„Az így kialakult, élettel teli szituáció lehetőséget ad rá minden egyes színésznek, hogy tehetsége legjavát nyújtva bizonyítsa ennek a kényszerű matriarchátusnak a mély emberi igazságait” #moszkvater

Kijev – Beregszász – Budapest

MEGOSZTÁS

Szerzőnk ezúttal egy másik Gogol darab, a beregszászi magyar színházban Vidnyánszky Attila rendezésében az idén tavasszal bemutatott Háztűznéző kapcsán emlékeztet bennünket arra, hogy Nemzeti Színház főigazgatója az egyik aktív harcosa a kelet-közép-európai színházi forradalomnak. S hogy miként jön ide az orosz-ukrán háború? Ezt is megtudhatják az írást elolvasva.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„A mi dolgunkban nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás… Fő az, hogy tűrni tudjunk.”

(Csehov: Sirály)

„Az így kialakult, élettel teli szituáció lehetőséget ad rá minden egyes színésznek, hogy tehetsége legjavát nyújtva bizonyítsa ennek a kényszerű matriarchátusnak a mély emberi igazságait” #moszkvater
„Az így kialakult, élettel teli szituáció lehetőséget ad rá minden egyes színésznek, hogy tehetsége legjavát nyújtva bizonyítsa ennek a kényszerű matriarchátusnak a mély emberi igazságait”
Forrás:Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A nálunk sokkal életrevalóbb olasz kulturális szakemberek felfedezték, hogy az orosz írók szívesen utaznak több ezer kilométert is, hogy egy nyugodt kis teraszon kávézgatva, tanúk nélkül elbeszélgethessenek végre egymással Oroszországról. Egyenest ezzel a céllal épült meg Nizzában az Orosz Panzió, amely Gogol ideje óta mindmáig a világ egyik legsikeresebb kulturális vállalkozása.

„Nizzában készült például a Sirály első ötletének tekinthető feljegyzés is az egyik törzsvendég, a fenti mottó eredeti szerzőjének noteszében”

„Tanítónő, szegény orvos, felcser temérdek munkája közepette még azzal a tudattal sem vigasztalódhat, hogy az eszmét, a népet szolgálja, mert nem ér rá gondolkodni. Nehéz, egyhangú, szürke élet ez, hosszabb ideig csak aféle hallgatag igáslovak bírják, mert azok az élénk, ideges, érzékeny lények, akik hivatásról, az eszme szolgálatáról beszélnek, hamar belefáradnak, és cserbenhagyják az ügyet.” (Marja Vasziljevna volt a neve a Csehov építtette iskola tanítónőjének, akivel gyakran beszélgettek erről.)

Lapozzuk fel most egy másik Nizzába járó orosznak, a Moszkvai Művész Színház egyik alapítójának és irodalmi vezetőjének, Vl.I.Nyemirovics-Dancsenkónak a visszaemlékezéseit! Ebben említi, hogy 1897 őszén Csehovval együtt töltött néhány hetet az Orosz Panzióban. Egymás mellett volt a szobájuk, és az író éjjel-nappal a Szekéren című, készülő elbeszéléséről beszélt neki. Ez kezdetben szörnyen fárasztotta őt, hiszen a szerveződő Művész Színház ezernyi gondjával-bajával volt tele a feje. De aztán megértette, hogy tulajdonképp a másik is ugyanarról beszél, az új orosz színház (és társadalom) gondolati és művészi alapjairól.

„A két agglegény, mind a ketten Olga Knyipper művésznő hódolói, attól fogva együtt vitatta meg aztán a két dolgot, a színház és az orosz értelmiség társadalmi elkötelezettségének kérdését”

Csehov akkor már jó két éve forgatta fejében a Sirály alapgondolatát. De éppen a nizzai beszélgetések közben lett nyilvánvaló számára, hogy miért nem a zseniktől, prófétáktól és népvezérektől hemzsegő századvégi Oroszország fiatal írója, Konsztantyin akar gondolataiban a Sirály igazi hőse lenni a számára. Miért Nyina, a rajongó úrilányból lett vidéki színésznő az, aki arról beszél a darab végén, hogy „tűrni tudjunk!” Nálunk falnak menne most minden színházi forradalmár egy ilyen szövegtől.  Nyemirovics-Dancsenko, aki azoknak az éveknek a legsikeresebb orosz színműírója volt, szintén úgy gondolta azonban, hogy erre a gondolatra kell felépíteni az új orosz színházat. Így, amikor a következő évben elnyerte az Akadémia drámaírói nagydíját, ezekre a nizzai beszélgetésekre emlékezve visszaküldte azt a tudós uraknak. Egyben felhívta figyelmüket a Péterváron addigra már csúfosan megbukott Sirály szerzőjére.

„A Művész Színház megnyitásakor pedig  Sztanyiszlavszkij vétójával mit sem törődve a Sirályt választotta a programot megfogalmazó kortársi bemutatónak”

A „hallgatag igáslovakat” a „dekadensek” helyett, a hónapokig tartó, kora reggel kezdődő próbákat és az előadás utáni, vérre menő vitákat. A bemutatót halálos csend fogadta a nézőtéren. Amikor összecsapódott a függöny, egyszerre viharos taps tört ki. A nézők a székek tetejére kapaszkodtak fel, úgy éljeneztek. Vadidegenek ölelkeztek össze. Érezte mindenki, hogy új színház született: az új gondolatok, az új életforma műhelye.

Miért mondom el most mindezt? Azért, mert sok szép szóval illetjük újabban Nemzeti Színházunk főigazgatóját, de a legnagyobb érdemét folyamatosan megtagadjuk tőle. Hogy ő is akar ám valamit, ugyanilyen eltökélten és fáradhatatlanul! Sok igazgatói műhibája és művészi hirtelenkedése mellett, ő is egyik aktív harcosa annak a kelet-közép-európai színházi forradalomnak, amely a „bársonyos forradalom” lábnyomába lépve, de az imént felvázolt, bízvást történelminek nevezhető hagyományokra támaszkodva igyekszik túljuttatni végre a magyar színházat is az úgy nevezett „posztmodern” első, talán legsekélyesebb hullámain.

„A globális szakaszától most búcsúzkodó, kései kapitalizmust nem kötelező szeretni és ünnepelni. De a logikáját, a természetét nekünk is ismernünk kell, a legapróbb részletekig! Mert ez talán könnyebbé teheti, hogy megértsük, és megpróbálhassunk még néhány évtizedet emberhez méltóan leélni benne”

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a budapesti Nemzeti Színház közös produkciójának, Gogol Háztűznéző című darabjának a Nemzeti Kaszás Attila termében most látható, Vidnyánszky Attila rendezte előadásának bemutatója ez év márciusában volt, Beregszászon. Azért fontos megjegyezni ezt, mert az orosz-ukrán háború következtében kialakult helyzetben egy kivétellel, a férfi szerepeket is női színészek játsszák, igen nagy sikerrel. Ez az egyszerre hazafias és nemzetpolitikai jelentőségű döntés (vállalkozás) egy sor olyan művészi feladatot is jelent, amelyre az együttes, nem készülhetett fel, és így, Polyák Anna (az eladó lány) és Gál Natália (a nagynénje), valamint Orosz Ibolya (a megházasítandó agglegény) üdítő kivételével, nem is tudott hiánytalan megoldani, természetesen. Ezen az eredeti szövegbe betűzdelt olcsó és nem ritkán obszcén poénok sem tudtak segíteni. A rendező számára ez a helyzet ugyanakkor új, érdekes lehetőségeket jelentett.

„Az egymásra torlódó komikus helyzetek mélyére tekintve Vidnyánszky számára láthatóan az volt fontos, hogy az ukrajnai közönség számára prezentálja, a magyar drámai színház a nehéz körülmények között is ellátja a feladatát, méghozzá, az átlagnéző számára is érthető és élvezhető formában”

Gogol élettel teli komédiája remek lehetőséget ad erre a helytállásra, sőt ki is teljesíti ezt a gondolatot. Az élet, az asszonyok kikövetelik maguknak a magukét. „Jólétben élj, és hozz a világra egy sereg gyermeket!” Ha kell, rákényszerítik a maradék, a használhatatlanabb férfiakat is, hogy teljesítsék hazafias, és egyben férfiúi kötelességeiket. Még a már tekintélyes pocakot eresztett tanácsos úr is beadja a derekát végre, és beleegyezik a házasságba. „Csak most tudtam meg végre-valahára, hogy mi az élet. Most egészen új világ tárul elém, most már látom, hogy minden mozog, él érez…”

„Az így kialakult, élettel teli szituáció lehetőséget ad rá minden egyes színésznek, hogy tehetsége legjavát nyújtva bizonyítsa ennek a kényszerű matriarchátusnak a mély emberi igazságait”

A darab mégis egy groteszk fordulattal végződik. „Hősünk” az utolsó pillanatban meggondolja magát. Ki akar ugrani az ablakon, de fennakad. És így jár a menyasszony is, amikor utána ugrik. Tulajdonítsuk ezt már azonban az egyre csak fokozódó nemzetközi helyzetnek! Így teszi a közönség is. Végül is, remekül szórakozott. És még a tömött 2-es villamoson is sokukon látszott, hogy nagyon elgondolkodtak valamin. Mit akarunk még? Néhány ismétlőpróba után, műsorra kellene tűzni nálunk is ezt az előadást!

MEGOSZTÁS