Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal irodalmunk egyik szerény, de sokat dolgozó híve előtt tiszteleg. Gennagyij Lejbutyin Félszáznál több könyvet ültetett át oroszra. A humort, a szójátékokat, a nyelvi csillogást kedvelő fordítóhoz a legközelebb a virtuóz, anekdotázó Mikszáth Kálmán állt, de szerencséje volt vele a magyar ifjúsági és gyermekirodalomnak is.

A kutyák többnyire hasonlítanak a gazdájukra. Érthető, hiszen a gazda szerzi be a kedvencét. Műfordítóra és kiválasztott szerzőjére még sohasem alkalmazták ezt a bölcsességet. Eretnek gondolat? Pedig valahol igaz. A már befutott fordító, aki elérte, hogy válogathat az alkotások között és javaslatait rendre elfogadják, minden lefordítandó művet alkatához, habitusához illesztve szemel ki. Ez az ideális eset. A nagy írókat így választja ki a jeles átültető.  Aki akár vissza is utasíthat felkérést. Krúdy fordítóját képtelen lennék aszketikus, sovány, gyomorfekélyesen savanyú arcú alaknak elképzelni, aki diétán él és borzong, ha megpillant egy hatalmas, párolgó velős csontot.

„Az a műfordító, akivel a hetvenes években összehozott a sors nem ilyen ember volt. Pályáján a fordításokban egyéniségét, szellemességét és nyelvi találékonyságát jelenítette meg, ahhoz válogatta a lefordítandó műveket. A siker, a magas példányszámok őt igazolták…”

Mintha a lefordított művekből lépett volna ki. Derűs és jó kedélyű, igazi mikszáthi figuraként ismertem meg. Kissé korpulens alkat, huncutul mosolygó szempár. Kár, hogy akkortájt még volt mobil, így nem vehettem fel, ahogy belépett egy moszkvai étterembe, amikor magyar barátját vendégül látta. A pincér nyomban tudta, kivel van dolga és a lehető legtisztelettudóbb mosolyával fogadta. Az Irodalmárok Központi Házában is.

„Pedig élete nem úgy indult, hogy elkötelezi magát az irodalommal. Inkább az uniformissal. Azzal is kényszerből. Mint katona lépett 1944-ben magyar földre”

Orvosként, aki nem csak sebesült szovjet katonákat, de magyar civileket is gyógyított. Nagyrédén még 30 év múlva is emlékeztek a derűs szovjet doktorra. Egyik magyarországi látogatásakor találkozott egykori betegjeivel is. Sőt, egy fiatalember, akinek szülei életüket köszönhették a kedélyességét a háború sanyarú viszonyai között sem elveszítő orvosnak, még fel is kereste Moszkvában.

Nyugat-Magyarországon is emlékeztek rá. 1977-ben szovjet íródelegáció tagjaként ellátogatott Sopronba, ahol 1945-ben részt vett a város felszabadításában. Felkereste a harcok színhelyeit, illetve azt az útvonalat is, amelyen Ausztriába küzdötték át magukat. S végig lépdelt azon a hídon is, amelyet egy bátor akció eredményeként, segédletével mentettek meg a visszavonuló németektől, nehogy felrobbantsák. Doktortól derék cselekedet.

„Sok idegen nyelvet jól beszélő emberrel találkoztam, de kevés olyannal, aki anyanyelvén kívül más nyelven is képes volt szóvicceket gyártani”

Ha Gennagyij Lejbutyin (1921-?) most élne, sértődöttség nélkül, alkalmazkodva a megváltozott közvélekedéshez, biztos elsütné a játékos poént: „hogyan lettem megszállóból megszállott”, értsd a magyar literatúra megszállott átültetője.

A harcok véget értek, hazatért. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult magyarul. Jó szívvel emlékezett tanáraira, akik a háború során kialakult ösztönös érdeklődést mély és tartalmas vonzalomba ültették át.  Ám a sereg még fogva tartotta, s csak négy évvel később sikerült ledobnia az angyalbőrt, hogy sok más katonaviselt társával együtt civil foglalkozás után nézzen. Részt vett az első magyar novella antológia válogatásában és fordításában. Első munkája Mesterházi Lajos „A Fertőn” című elbeszélése volt.

„Igazi nagy vonzalom azonban Mikszáth Kálmánhoz fűzte. A nagy magyar regényíró oroszul hat kötetben megjelent műveink több mint a felét ő fordította”

 „Beszterce ostroma”, „A fekete város”, „A beszélő köntös” „Eladó birtok” „Különös házasság” (Oleg Gromovval együtt) – sorolta jogos büszkeséggel, amikor Budapesten beszélgettünk. Mikszáthot több mint 2 millió példányban adták ki, s ismerve az akkori szovjet könyvéhséget, könnyen lehet, hogy azokban az években többen olvasták oroszul, mint magyarul. És persze nem csak oroszul. Nem titkolt elégedettséggel újságolta el, hogy az ő fordítását alapul véve jelentek meg a művek beloruszul, örményül, litvánul és kazah nyelven is.

„Csak nehéz feladatot érdemes vállalni. Mikszáth írásművészete szorosan kötődik a magyar történelemhez, kultúrához, nyelve gazdag népi fordulatokban. Ezt átadni nem egyszerű” – magyarázta szenvedélyesen. Persze azt is hozzátette, nem volt könnyű az orosz irodalomban Mikszáthoz hasonló alkotót találni. Amikor a magyar író élt és alkotott, Tolsztoj, Dosztojevszki ejtette rabul az orosz – és nem csak orosz – olvasóközönséget. Az ő írásművészetük kissé távol állt a mikszáthi anekdotizmustól. Ám Gennagyij jó érzékkel és helyen kereste a párhuzamokat. Leszkovban, Mamin-Szibirjakban találta meg a Mikszáthoz hasonló jegyeket, stílust. „És mindig előttem volt a szatíra nagy mestere, Gogol is” – ahogy sorba vette a fogódzó párhuzamokat, amelyek nélkül szerinte egy jó fordítás elképzelhetetlen.

„Szerencséje volt vele a magyar ifjúsági és gyermekirodalomnak, gyümölcsöző egymásra találás volt ez is. Talán azért, mert egy gyerek veszett el benne, derűjében, kíváncsiságában”

Ráadásul a gyerekek észjárását is jól tudta követni. Ebben a műfajban kiélhette minden nyelvi leleményét. Janikovszky Éva a gyerekek gondolkodásmódját követő, de a felnőttek által is élvezett olvasott könyvei Gennagyij közvetítésével lettek méltán népszerűek, az írónő pedig milliók által olvasott szerző a Szovjetunióban.. „Szeretem a gyerekeket s örülök, ha örömet szerezhetek nekik” – jegyezte meg s kell-e ennél szebb vallomás. Bálint Ágnes meséit az ő tolmácsolásában 5 millió példányban adták ki. „A magyar ifjúsági- és gyermekirodalom magas színvonalú, nagyszerűen olvastatja magát” – jegyezte meg elismerően. Ő vitte el a gyermek és fiatal olvasókhoz Szabó Magda, Kántor Zsuzsa, Gergely Márta ifjúsági könyveit is. És Móra nagy klasszikusát, a „Kincskereső kisködmön”-t.

„Tudod, számomra a munka, a fordítás nem nyűg, élvezet. Szeretem csinálni és örülök a magyar szerzők sikerének”

– jegyezte meg csak úgy mellékesen.

Gennagyijnak különleges érzéke volt a színpadhoz. A színművek fordításához egészen más, sajátos tehetség kell. A sors úgy tetszik megáldotta ezzel is. Mesterházi Lajos „Pesti emberek” című színműve igazi siker volt fordításában. Ennél is nagyobb elismerést aratott ugyancsak az ő ”megoroszosításában” Fehér Klára vígjátéka, a „Nem vagyunk angyalok”. „Csaknem 100 színházban játszották nálunk” – s ez nem volt öndicséret, inkább jogos büszkeség, munkájának kiérdemelt elismerése.

„Kedvelem a humort, a szójátékokat, a nyelvi csillogást, a szellemes színpadi történést.”

Gennagyij nem volt sznob, jól tudta, egy irodalom bemutatása nem korlátozódhat csak remekművekre. Szívesen fordított krimit, például Berkesi Andrást, de mert megtetszett neki,az  ő fordításában jelent meg egy roppant népszerű, több százezres példányban megjelenő sorozatban a „Híres emberek életé”-ban Gál György Sándor „Liszt Ferenc életének regénye”.

„Félszáznál több könyv átültetése az ő munkája, összpéldányszámuk Magyarország lakosságának többszöröse. Ennyi emberhez közvetítette egy lélekszámában kis nép irodalmát”

Ám őt is elérte a szokásos műfordítói sors. Nevét hiába keresed lexikonokban, enciklopédiákban, a wikipédián sincs rajta. Magyarországon néhány vele készített interjú villantja fel eleven, nyüzsgő, minden iránt érdeklődő személyiségét. És könyvészeti adatok hosszú sora a bibliográfiákban. Viszont az internetről szinte összes fordítása letölthető, olvassák is ezeket szép számmal.

Majd harminc éve nem találkoztam vele, nem kaptam hírt felőle. Jövőre lenne száz éves…

Fényképem sincs róla. De megmaradtak a könyvek. És a tisztelgő főhajtás irodalmunk egyik szerény, de sokat dolgozó híve előtt…