„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
„Térjünk azonban vissza a breszti erőd hős védőjéhez, Gavrilov őrnagyhoz (a képen középen), akinek sorsa összefonódott egy orosz író, Szergej Szmirnov (1915-1976) pályafutásával”
Fotó:EUROPRESS/Viktor Chernov/Sputnk/AFP
A háború véget ért. Nem volt család a Szovjetunióban, mely ne gyászolt volna. A győzelem öröme alig tudta feledtetni a veszteségeket.
Hogyan is volt? Az első időszakban, a kiküzdött diadal mámorában mindenki csak a szépre emlékezett. S felejteni, amit felejteni kellett. Akartad vagy nem. A győzelem közel volt, öröme elfeledtette a négy éves szenvedéseket. A párt által irányított közhangulat a politika céljait követve csak a diadalra koncentrált. Kezdődött a hidegháború, újabb és szörnyűbb világégés fenyegetett, kételynek nem volt helye. Minket nem lehet legyőzni – ezt rögzíteni kellett a köztudatba.
„És mégis, akadtak írók, akik elég bátornak bizonyultak, hogy kendőzetlenül, bármilyen felülről jött sugalmazás nélkül megmutassák a háború igazi arcát”
Ki gondolta volna, hogy a cári hadsereg tábornokának gyermeke a forradalom győzelme után a Vörös Hadsereg soraiba áll be? És nem az egészségügyi szolgálathoz, mint apja, hanem a harctéri csapatokhoz. Alekszandr Alfrédovics Bek (1902-1972), miután az Uralban befejeződtek a polgárháborús harcok, a fekete-tengeri flotta újságát szerkeszti. Majd Gorkij ösztönzésére részt vesz a „Gyárak és üzemek története” sorozat írásában. Tervezi, hogy regényt ír Alekszandr Mikulinról, a neves szovjet repülőgép tervezőről, de közbeszól a háború. A könyv csak jóval később készül el. Népfelkelőként bevonul a seregbe. A neves moszkvai proletárnegyed, a „Krasznaja presznya” munkásaiból alakított hadosztályban harcol, amely 1941 legnehezebb hónapjaiban a fővárost védi. Majd írói hivatását folytatva, mint haditudósító eljut Berlinig.
„A Moszkva alatti kegyetlen harcokról 1942-43-ban írt könyve egészen más, mint amihez az olvasók szoktak. Itt halt a harcokban hősi halált 1941. november 18-án Ivan Panfilov, a 316-os hadosztály parancsnoka, aki alakulatával napokra feltartóztatta a főváros ellen törő németeket”
A katonáiról való gondoskodásban szuvorovi erényeket mutatott, mondásai szállóigékké lettek. „Ne siess meghalni, inkább tanulj meg harcolni!” „Nem meghalni, élni mész az ütközetbe.” Bek ennek a hadosztálynak a történetét eleveníti fel regényében „A volokalamszki országút”-ban.
Van a regénynek egy névtelen hőse. Valóban névtelen, jóllehet szűkebb pátriájában, de a nagy Szovjetunióban egyaránt ismerik. Momis-Uli Baurdzsán, a kazah katona, ő meséli el Bek történeteit. A Momis-Uli azt jelenti, hogy Momis fia, apai név. Keresztneve Baurdzsan. Főhadnagy Momis-Uli 27 ütközetben vett részt a Panfilov-hadosztály soraiban. Ők akadályozták meg, hogy a németek harapófogóba vegyék a fővárost. Közben pedig a háttérben már készülődtek a friss szibériai hadosztályok, hogy a Wermacht megkapja az első, még meg nem rogyasztó ütést.
Momis-Uli nem ismert félelmet és szépen ment felfelé a ranglétrán. Végigharcolja a háborút, s a Kurland-félszigeten körbezárt német csapatok felszámolásánál fejezi be. Ami nem sikerült a németeknek a szovjet főváros alatt, azt az 1945 elejére a már hadifelszerelésben és tapasztalatokban gazdag szovjet csapatok elvégzik. A 9. lövész gárdahadosztály harcol itt az irányítása alatt.
1955-ben leszerel és írni kezd. Először a háborúról. Később érdeklődése kibővül. Közben fordít kazahról oroszra. 71 évesen ragadja el a halál. Alekszandr Bek alig egy évvel élte túl hősét. Irodalmi pályafutását sikerek és kudarcok is kísérik. Iván Tevoszjánról, a sztálini időszak nehézipari miniszteréről írott könyve viták tüzébe kerül, s évekig nem veheti elő a fiókból. Nevét nagyszerű háborús regénye őrzi leginkább.
„Közel tíz esztendőre és a szovjet háborús irodalom nagyjának, Konsztantyin Szimonovnak az aktív segítségére volt szükség ahhoz, hogy a Barbarossa-terv, a meglepetésszerű német támadással szembeni kétségbeesett ellenállás egyik tragikusan hősies epizódjára fény derüljön”
Breszt stratégiai jelentőségű pont volt már a XVIII. században is. A XIX. század közepén a cári birodalom félelmetes erődöt emelt, melyet az I. világháború kezdetén a visszavonuló orosz csapatok elhagytak. 1939-ben szovjet kézre került, s 1941-ben elsőként csaptak le rá a fasiszta csapatok. A támadás az erődben állomásozó, szedett-vedett és hadászatilag nem jelentős szovjet csapattestet váratlanul érte. Június 24-án a visszavonuló csapatok beköltöztek a citadellába, melynek keleti erődjét Pjotr Gavrilov őrnagy védte 400 katonájával. A németeknek további 5 napba került, hogy elfoglalják az erőd romjait. Ám ezzel a védelem története nem ért véget. A kazamata és alagútrendszerben még három hétig folytak a harcok.
Gavrilovot július 23-án fogják el a romok között, és a hammelburgi majd ravensbrücki táborba viszik, ahol megismerkedett Dmitrij Karbisev (1880-1945) tábornokkal. A Nyugati Front erődítéséért felelős tábornok 1942-ben esett fogságba. A cári hadsereg egykori alezredese anyanyelvi szinten beszélt németül – asszonya volgai német volt. Fogvatartói próbálták a maguk oldalára állítani, sikertelenül. Később erre a szerepre megnyerték Andrej Vlaszovot.
Karbisev igaz hazafiként halt meg. Alig három hónappal a háború vége előtt, 1945. február 18-án 500 hadifogoly társával együtt állati módon megkínozták, a szerencsétleneket meztelenül kihajtották a hóba, hideg vízzel lelocsolták és azokat, akik nem fagytak meg, agyonlőtték, testük elégették.
„Térjünk azonban vissza a breszti erőd hős védőjéhez, Gavrilov őrnagyhoz, akinek sorsa összefonódott egy orosz író, Szergej Szmirnov (1915-1976) pályafutásával”
Gavrilovot kiszabadulása után, mint többi felszabadított hadifogoly társát, kivizsgáló táborba zárták. Sikerült bebizonyítania, hogy nem adta meg magát, harc közben fogták el. Mégis megfosztották rangjától. Mint hadifogoly, nem kaphatott rendes állást, még nyilvános vécék tisztogatását is el kellett vállalnia, ha élni akart új asszonyával. Első felesége és fia eltűnt a háború poklában. Ekkor lépett a színre és életébe Szergej Szmirnov.
Ő is megjárta a háború poklát. 1941 júniusában önkén bevonul, légvédelmi tüzér, de miután kitűnik írói tehetsége, 1943 februárjától haditudósítóként dolgozik. A háború végeztével sorra jelennek meg könyvei, köztük egy magyarországi élményeiről is. Televíziós műsora, melyben eladdig ismeretlen, névtelenségbe süllyedt hősöket kutat fel, hatalmas népszerűségre tesz szert. Milliónál is több levelet kap.
„Szergej Szmirnovot őszintén megrázza az a bizalmatlanság, amellyel a személyi kultusz éveiben a fogságból hazatért katonákat fogadták. De más is foglalkoztatja, a névtelen hősök emléke”
Lázas kutató szenvedéllyel igyekszik felderíteni a Nagy Honvédő Háború elfeledett hőseit. Az ’50-es években megismerkedik a breszti erőd védőinek feledésbe merült hőstettével. A háború sokkoló, első napjaiban úgy áldozták életüket a hazájukért, hogy tudták, segítség sehonnan nem jön, a front már messze járt. A könyv sokaknak, elsősorban a pártvezetők egy részének nem nyerte el a tetszését. Az olvasók döntötték el a vitát. S elkezdődött valami, a szembenézés a tényekkel.
Szergej Szmirnov részt vett a magyarországi harcokban, és könyvet is írt erről. Az ötvenes években fontos kulturális posztokat tölt be, de valahogy nem érzékeli az idők szavát. Támogatja a párt rossz döntéseit Borisz Paszternek, Szaharov és Szolzsenyicin meghurcolásában.
1975-ben – egy évvel halála előtt – szervezetében elhatalmasodik a rák. Mit sem törődve ezzel regényt tervez Zsukov tábornokról, és fel akarja térképezni a Nagy Honvédő Háború még „fehér foltjait”. Mint éles szemű újságíró 50 országot járt be, s tudósított riportjaival. Jóllehet a régi vonalhoz tartozott, remek paródiát írt Vszevolod Kocsetov és Szemjon Babajevszkij túlontúl „pártos” könyveiről. Emberi tisztességét, azzal bizonyítja, hogy a személyi kultusz tévedései, túlkapásai ellenére fejet hajtott a háború névtelen hősei előtt, akik nélkül nem győzhettek volna. Ezzel nagy szolgálatot tett hazájának.
„Amit elkezdett, magasabb szinten és elszántabb igazságkereséssel folytatta a „háborús írók” nagy nemzedéke, élükön Solohovval és Szimonovval. De ez már egy másik történet”
És mi lett a breszti erőd utolsó védőjének, Gavrilov őrnagynak a sorsa?
A regény felhívta a figyelmet a méltatlanul meghurcolt és elfeledett katonára. Visszakapta becsületét, rangját, kitüntetéseit. Az életéből ellopott tíz esztendő csak régi és rossz, álmatlan éjszakákon jelent meg. 1979-ben bekövetkezett halála után az utcát, ahol lakott, róla nevezték el.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
