//Legendákkal a generalisszimusz nyomában
Sztálin piknikezik barátaival és feleségével 1921-ben #moszkvater

Legendákkal a generalisszimusz nyomában

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal arról elmélkedik, milyen fura dolog a történelem. Szabad felhasználású tabula rasa. Van, ahol hetente újra írják. A politika cikkcakkjait, aktuális igényeit követve.

Sztálin piknikezik barátaival és feleségével 1921-ben #moszkvater
Sztálin piknikezik barátaival és feleségével 1921-ben
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Joszif Dzsugasvili, közismert nevén Sztálin mára a divatos szóval élve trendi lett. Még a legelvetemültebb szovjet- és oroszellenes történészek, politikusok is kénytelen-kelletlen el kellett, hogy ismerjék érdemeit a II. világháború megnyerésében.

„De vajon hogyan él egy másik világban, a népi emlékezetben, anekdotákban, mendemondákban?”

Melyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Gazdagodnak színesednek. Csak valóságmagjuk nem változik. Az anekdoták humora keserédes lesz, amolyan igazi akasztófahumor. Nem áll messze attól a bizonyos fából készült ítéletvégrehajtó eszköztől sem.

Negyedszázadon át istápoltam a hozzánk a Szovjetunióból érkező írók itteni dolgait, programját. Ismeretségek és barátságok kötődtek. Ideológiai felhang nélkül, emberi rokonszenvtől hajtva. És zúdultak rám az anekdoták. De meglepően kevés volt Sztálinról.

A hatvanas évek legvégén a családi kasszát feltöltendő szinkrontolmácsként egy hetet dolgoztam a szovjet filmipar egyik prominens vezetőjével, napokon át néztem vele Jancsó, Bacsó, Sándor Pál, Fábry, Szabó István és mások filmjeit. A szünetekben ellazultunk. A vendég feloldódott és mesélni kezdett.

„Elárulta, hogy Joszif Visszarionovics rajongott a filmért, ami sajnos nem szolgált előnyére a szovjet filmművészetnek. Nem lehetett filmet bemutatni, amíg nem vetítették le neki”

Egy nyáron a vezér éppen Szocsi melletti nyaralójában pihent s az akkori filmfőigazgatónak főtt a feje. Merje bemutatni a közönségnek az előre beharangozott és a nyári szezonban hőn várt filmújdonságot. A generalisszimus nyugalmát senki nem merte megsérteni. A filmfőigazgató pedig, reménykedve, hogy megússza, beindította az országos forgalmazást.

Másnap csengett az asztalán a telefon.

Szigorú női hang kereste a főtitkár hivatalából.

– Joszif Visszarionovics holnap várja a nyaralójában. A repülő reggel indul Vunkovóról, 9-re legyen ott – a kagyló ellenvetést nem ismerően kattant.

Szerencsétlen filmfőigazgató se élő, se holt nem volt. A repülőút során tömte magába a gyógyszereket, de még így is csak nagy nehezen tudták belepréselni a Szocsi repülőtérre érte küldött, egyébként tágas és decensen lefüggönyözött, nagy fekete autóba. A szerpentines hegyi út kínálta természeti szépségekből semmit nem látott. Rogyadozó léptekkel támogatták be a kiglancolt csizmájú, snájdig testőrök a főtitkár dolgozó szobájába.

„Állt és várt, mint egy halálraítélt”

A párnázott ajtó kinyílt és megjelent a nép nagy vezére. Határozott kézmozdulattal egy párnázott fotelbe parancsolta vendégét, aki mint bontásra ítélt, aláaknázott épület omlott a hideg bőrpárnák közé. Sztálin is helyet foglalt. Komótosan szívott pipájából, majd jelentőségteljes pillantást vetett a verítékező vendégére.

– Olvastam, hogy bemutatták az új filmet, – szűrte fogai között, két szippantás szünetében.

– Ige-e-en… Sztálin elvtárs, nem várhattunk. Nyár közepe, ki kell elégíteni a dolgozók kulturális igényeit.

– És ki döntött úgy, hogy bemutatják?

A kérdést átható pillantás kísérte.

A szovjet filmipar korifeusa érezte, ahogy a jeges rémület a lapockája alól a szíve felé kúszik.

– Én… én döntöttem… – nyögte ki elhaló hangon s titokban már elbúcsúzott szeretteitől, barátaitól.

Újabb szippantás a pipából.

– Tehát ön döntött…

A dermesztő csend alig pár másodpercig tartott, ami a vendég számára végtelenségnek tűnt.

– Jól döntött – zárta le a kérdést Sztálin.

„A filmfőigazgató a találkozó után több hetes szanatóriumi ápolásra szorult”

Később voltak drámaíró vendégeim, az idősebb korosztályból is. Tőlük hallottam egy más forrásokból is ismert, nem ilyen szépen kibontott anekdotát. Mihail Bulgakovhoz kötődött, akinek eredeti írásművészetét sehogy sem lehetet beleszuszakolni a szocialista realizmus Prokrusztész-ágyába. S mint minden zseninek, ellenfeleinek, ellenségeinek se szeri, se száma nem volt. „A Turbin család napjai”című darabját Sztálin többször is látta és személyes közbenjárására nem tiltották be, jóllehet a hivatalos irodalomkritika, mint szovjetellenes művet keményen támadta. Bulgakov színház és állás nélkül maradt. 1930 tavaszán műveit nem adták ki, darabjait az egyetlen és a generalisszimusz által kedveltet kivéve nem játszották, csak tengett-lengett a színházakban.

„S ekkor, mint deus ex machina, egy telefonbeszélgetés alapjaiban változtatta meg az életét”

– Mihail Afanaszjevics, holnap 15 órakor legyen otthon. Sztálin elvtárs fogja hívni.

A jelenet majdnem olyan abszurd volt, mint későbbi nagy regényének, a „Mester és Margaritának” számos jelenete.

– De hiszen nincs is otthon telefonom – védekezett az író, de a titkárnő nem törődött szabódásával.

– Legyen otthon és punktum…

Mit tehetett az író. Másnap otthon maradt, és várt.

15 óra előtt pár perccel csöngettek társbérleti lakásának ajtaján. Két sötét öltönyös férfi állt az ajtóban. Az egyik kezében telefonkészüléket tartott, a másik egy dobra feltekert vezeték köteget.

A telefonkészüléket letették az író asztalára, rákötötték a vezetékre, egy ellenőrző hívást végeztek, majd távoztak.

– Várjon, a főtitkár elvtárs hívni fogja.

Bulgakov várt. S a telefon valóban csöngött.

Hogy a beszélgetés hogyan zajlott le az író és a párt vezetője között, arról nincs hiteles forrás, csak sokat mondó ténye maradt fenn.

Amint az író letette a kagylót, az ajtóban ismét megjelent a két öltönyös elvtárs. Felkapták a készüléket, feltekerték a vezetéket és távoztak. Bulgakov, noha nem kapott útlevelet és nem hagyhatta el a Szovjetuniót, Sztálin közbenjárására előbb a munkásifjúság központi színházában, majd 1936-ig a Művészszínházban kapott állást, mint rendezőasszisztens, ahol közreműködött Gogol „Holt lelkek” című darabjának színpadra vitelében. 1936 után a Moszkvai Nagyszínházban szövegkönyvíróként és fordítóként dolgozott. Halála előtt egy évvel színdarabot írt „Batum” címmel az ifjú Sztálinról, és noha már a próbák is lezajlottak s minden készen állt a bemutatóra, a főtitkár nem tartotta ildomosnak, hogy színdarabot írjanak róla. Bulgakov egy évvel később krónikus vesebetegségben meghalt.

„Nagy műve a Mester és Margarita csak negyedszázaddal később látott napvilágot a Moszkva folyóiratban. Művei folyamatosan jelennek meg azóta is”

Ami a párt főtitkárát illeti, a történetírás mind a mai napig nem boldogult a Sztálin-jelenséggel. Az elszámoltatásnak azóta voltak érdekes példái. Ceausescuval egyszerűbben jártak el. A zsarnokság minden bűnét rá hárították. Igaz, a román párt főtitkára nem nyert semmilyen háborút, csak népét taszította nyomorba. De vajon kizárólag a zsarnok a bűnös? Vajon nem milliók lelkes támogatása, beletörődése emeli hatalomra az egyeduralkodó vezetőket? A kérdés megválaszolására nem akadt eddig vállalkozó.

„Sztálin világbirodalmat épített, tetszik ez vagy nem utódainak. Vajon hogyan sáfárkodtak a vérrel és verítékkel összehozott örökséggel? Lózungok és féligazságok nélkül”

A szovjet emberek hatalmas áldozatokat hoztak a sztálini esztendők alatt. Ezekből a generalisszimusz is kivette a részét. Apaként, amit kevesen vállaltak volna. Legidősebb fia, Jakov mindjárt a háború elején német fogságba esett. A sztálingrádi összeomlás után Friedrich Paulus vezértábornagyot ajánlották fel érte cserébe.

Arról, hogyan történt, nincs hiteles dokumentum, csak a szóbeszéd legendája.

–  Nem fogok egy tábornagyot adni egy hadnagyért – volt állítólag Sztálin válasza. Kevés apa vállalta volna ezt.

S hogy megint csak a legendákhoz forduljunk, Sztálin fogadott fia, Artyom Szergejev, aki tüzérként végigharcolta a Nagy Honvédő Háborút és vezérőrnagyként ment nyugdíjba, halálig állította, hogy Jakov nem esett fogságba, hanem hősi halált halt, s az egész csak a fasiszta propaganda kitalációja.

Jakov a precíz német tábori nyilvántartás szerint 1943. április 13-án halt meg a koncentrációs táborban. Hogy önként vetette magát az elektromos kerítésre vagy az őrök végeztek vele, mind a mai napig nem tisztázott. Ez volt a győzelem ára. Egyike volt a háború nyolc millió katona áldozatának.

CÍMKÉK:

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.