„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Egyébként, így történhetett meg, hogy Gorkij hazatelepedett, és Sztálinnal teljesen egybehangzóan, a kulturális <átnevelés> fő tényezőinek a ‘smasszereket’ tartotta”
Fotó:EUROPRESS/AFP
„Dovlatov tehetséges orosz emigráns író, tipikus amerikai humorérzékkel.
Arra emlékeztet bennünket, hogy minden sors különleges, és mégis
mindenkinek a sorsa közel áll hozzánk.”
(Joseph Heller)
„Keletiek, szkíták vagyunk, igen,
vad, sóvár, ferdeszemű fajta. /…/
A fullasztó, halálos hús szagot,
a hús színét-ízét szeretjük.
A mi bűnünk, hogy csontotok ropog,
Ha gyengéd mancsunk ráeresztjük?”
(Alekszandr Blok)
Alekszandr Blok, a múlt század eleji orosz szimbolizmus, az „ezüstkor” legnagyobb költőjének helye, állítólag, mindig azon a díványon volt, amelyen a bolsevik vezetőknek az alkotó értelmiséggel való rendszeres találkozóin a Szmolnijban Lenin ült. Ugyanazokkal, akiket néhány év múlva Trockij menekített el Szentpétervárról egy hosszú szerelvényen Párizsba és Prágába. És köztük volt Blok is, akinek a Szkíták helyett, idézhettem volna a Tizenketten című poémájából is, amelyben Jézus Krisztus vezet 12 vöröskatonát (apostolt?) éjszakai őrjáratra Szentpétervár utcáin.
Hát, igen! A mély, ők úgy mondják, a széles orosz lélek… De az ilyesmit gyűjtő irodalomtörténészek számára kereshetünk még egy, az eddigieknél még „dialektikusabb” ellentmondást is. Hősünk New Yorkban vagy két évtizedig a legkedveltebb orosz mártír író volt, ennek minden előnyével és hátrányával. De ez alatt nem tanult meg tisztességesen angolul, és még autót vezetni sem. Sőt, nem szerette meg Szolzsenyicint sem, akit a KGB szintén a nagy lehetőségek hazájába tanácsolt el. Semmi baj! A kettőjük egymástól gyökeresen eltérő felfogásának igazát hordozó műveiket kezdik már érteni az oroszok és a magyarok is, sőt még ki is adják őket.
„Mi aztán jól tudjuk, hogy az igazsághoz mindig csak egyetlen út vezet. És az is meglehetősen göröngyös. Különösen, ekkora nagy szárazságban, mint az idei”
Dovlatov kisregényének megfejtésére, amelyeket az uborkaszezonra hivatkozva még megkaptam a könyvtárban, így hát, ráment az egész szabadságom. De azért megpróbálom elmondani mégis, hogy mit sikerült kiolvasni belőle.
„Szolzsenyicin a politikai lágereket írja le. Én a köztörvényeseket”
– írja a szerző A zónában, amelyet sokan már-már az új orosz prózaírás alapművének, a Moszkva-Petuski folytatásának tekintünk. Ő azonban nem egészen így tartja. „Szolzsenyicin elítélt volt, én viszont smasszer” – írja a szerkesztőnek. „Szolzsenyicin szerint a láger maga a pokol. Én pedig úgy gondolom, hogy a pokol mi magunk vagyunk…” Az 1962 és 1965 között a lágerben szerzett élményeinek pontos összefoglalása ez, amikor ‘lágerőrként’ teljesítette katonai szolgálatát. Ez a néhány év egész életére meghatározta, hogy általában is, miként gondolkozzék rabságról és szabadságról, erkölcsről és értékről. Szolzsenyicin és Salamov a megaláztatás legmélyén is, titokban és tapintatosan, de kissé többre tartotta magát a szerencsétlen társainál. Jogosan. Kolimáról hazaérkezve Salamov elsőként ismerte fel és mondta ki, hogy szinte ugyanaz a cinikus önkény hatja át a ‘civil’ társadalmat is, mint a lágereket. Kissé megkésve, ezért zárták ki az Írószövetségből is. Szerzőnk azonban még fiatalember volt, és több higgadt megfigyelést engedhetett meg magának. Hála ennek, több mindent vett észre, és értett meg.
„Egyébként, így történhetett meg, hogy Gorkij hazatelepedett, és Sztálinnal teljesen egybehangzóan, a kulturális <átnevelés> fő tényezőinek a ‘smasszereket’ tartotta”
Íme, néhány példa erre az érzékeny, egyenesen a lényegre törő kegyetlenségre, amelyet én a Csehovéhoz hasonlítok:
„Salamov gyűlölte a börtönt. Én azt hiszem, hogy ez kevés. Ez az érzés még nem jelenti a szabadság szeretetét. Sőt, még a zsarnokság iránti gyűlöletet sem. A szovjet börtön a zsarnokság megszámlálhatatlan változatainak egyike. A totális, mindent átfogó erőszak egyik formája. De a láger-életnek is megvan a maga szépsége. A fekete festékkel itt nem sokra mész. Szerintem például, a lágernek egyik magával ragadó dísze a nyelv. Az ocsmány lágerélet valami különösen kifinomult kifejezőkészséget ad a nyelvnek. A láger-nyelv cikornyás, képekkel teli, ornamentális és elegáns. Közel áll a remizovi iskola hangírásához.
A lágerbeli monológ kész, befejezett színházi előadás valami érdekfeszítő bonyodalommal, szórakoztató tető-ponttal és viharos zárlattal lezajló dráma. Vagy, sokatmondó szünetekkel, a tempó hirtelen gyorsulásával, gazdag hangeffektusokkal és szívet tépő fioriturákkal előadott oratórium. /…/ A rosszat a konjunktúra, a kereslet és kínálat hordozója határozza meg. Meg persze, fontos tényező a véletlen is, a körülmények szerencsétlen összejátszása. Sőt mi több, a rossz esztétikai ízlés. A választékos beszéd a lágerben ugyanolyan előnyt jelent, mint a fizikai erő. A helyesen megválasztott beszédmód sokszor a smasszer számára is az egyetlen fegyver, amellyel hatást gyakorolhat a közösségre, és reputációt szerezhet magának. (98. oldal.)
„Vég nélkül átkozzuk Sztálin elvtársat, és persze, van is miért. De mégis meg szeretném kérdezni, ki írta azt a négymillió feljelentést? (Ez a szám a titkos pártdokumentumokban szerepelt.) Dzerzsinszkij, Jezsov? Jagoda? Egyáltalán nem! Az egyszerű szovjet emberek írták őket. Akik az őrséghez jelentkeznek, mert ott egy hajszállal jobb a koszt és több a kimenő”
A foglyok november 7-én előadtak egy műkedvelő színdarabot arról, hogyan próbálja leváltani Lenin Dzerzsinszkijt, amikor az már teljesen használhatatlan lesz. Végül, valami komikus lelkesedéssel, eléneklik az Internacionálét.
„Amoszov őrnagy elégedetten hunyorog az első sorban. A ’Vlagyimir Iljicset’ játszó főszereplő végül a mikrofonhoz lép. – Kik ezek? – kiált fel. A sötétből sápadt, fiatal arcok merednek rá. – Kinek a boldog, fiatal arcát látom? Talán csak nem a hetvenes évek ifjúságáét? Talán csak nem ők a forradalom dicső unokái? A politikai tiszt előre tolakodott a színpadhoz, és megrántotta a ‘proletárok vezérének’ a nadrágja szárát: kezdje el az Internacionálét! Az torkaszakadtából elordította magát: Úgyhogy, ragyogjanak nektek, jövő gyermekei, a Kreml csillagjai! – Gyerünk, utasította a politikai tiszt, és puska-vesszőjével hadonászva, vezényelni kezdett: ’Föl-föl, ti rabjai a Földnek…’ És furcsán átalakult. Egy titokzatos, ravasz falusi muzsik lett belőle, akik a rokonsága voltak, nemzedékek óta. Én azonban, bár nem hiszem, hogy bárki is látta, egy pillanatig nem láttam a könnyeimtől. (117. oldal.) Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó sort már csak egy-két magányos, zavarodott hang húzta-nyúzta végig. – Az előadásnak vége! jelentette ki végül a politikai tiszt. Az elítéltek a padokat taszigálva, a kijárat felé tolongtak.” (199. oldal.)
„Jól van megírva ez az utóbbi bekezdés is. De nem ez a fő érdeme. Hanem az, hogy nem a lágerről, hanem a foglyairól szól, az elítéltekről és az őrökről, akik mind emberek, sőt egy közösség tagjai”
Erről szól az alábbi, az utolsó példám:
„A szerkesztőm azt mondja: állandóan attól félsz, nehogy olyanra sikeredjen, mint Salamovnál. Ne félj! Nem fog olyanra sikerülni…
Értem én, hogy nem más ez, mint szelid baráti irónia. De mégis, miért kéne lemásolni Salomovot? Vagy akárcsak Tolsztojt, Puskinnal, Lermontovval, Rzsevszkijjel együtt? Minek újra szabni Dumas-t, mint ahogy azt Fitzgerald tette? Én mégis jobban kedvelem a Monte Cristo grófját.
Mindig arról álmodoztam, hogy a saját eszméim tanítványa legyek. Éltes koromra talán el is fogom érni ezt…
Tehát a lágerélet legszívtépőbb részleteit, mint mondani szokás. Mesélhettem volna arról az emberről, aki bevarrta a saját szemét. A sikkasztó Jakovlevről, aki odaszegezte a herezacskóját a priccshez. Vagy a zsebes Burkovról, aki bömbölt egy cserebogár temetésén.”
„Megeshetett volna talán bizony még az is, hogy maga a szerző is elmorzsolt volna egy könnyet a szemében. Hátha orosz volt az a cserebogár! Mert akkor a maga módján, egyetlenként az „igazak” és az „írástudók” közül, szerette volna is őket. Mint az elítélteket is egy kicsit. Azok is emberek. És szkíták. Vagy, ahogyan ma mondják, – oroszok”
És most, egy okoskodó befejezés helyett, ide másolok mégis még egy pár bekezdést.
„A zónába nem engedtek be. Az ellenőr azt kérdi az EÁP-on:
– Hová mész?
– Természetesen, a zónába.
– Magánügyben?
– Nem – válaszoltam -, közügyben.
– Vodkáért, vagy mi?
– Na ja.
– Fordulj vissza!
– Ohó – mondom – ez aztán a szocialista törvényesség!
– Bejársz vodkáért. Szóba állsz a kontingenssel. Közted és a sittesek között antagonizmusnak kell, hogy legyen. Gyűlölnöd kell őket! És valahogy nem az látszik. Felvetődik a kérdés: hol van az antagonizmusod?
– Nincs bennem antagonizmus. Még vele szemben sem, te barom…
– No-no – mondta váratlanul az ellenőr, majd hozzátette: öntsek neked a vésztartalékomból?
– Gyerünk, mondtam neki, de antagonizmust akkor se várj tőlem…
Botladozva indultam vissza a laktanya felé.
Reggelre mindig elromlik az ember hangulata. Különösen, ha hideg deszkapadlón alszik. Ráadásul, telefonzsinórral megkötözve. A kísérőm elkiáltotta magát: állj! Hallottam, amint a kiüresedett, fagyos csendben csattan a závár. Ahogy csikorogva megfeszült a rugó. Ahogy a lövedék a csőbe került. És akkor elviselhetetlen gonoszság-hullám tört rám. Mintha én, éppen én vettem volna ezt az embert célba. És éppen ez az ember lett volna minden szerencsétlenségem oka.
Megálltam, ránéztem. Összerezdültem, amikor megláttam az arcát. Aztán odakiáltottam neki valamit, és elindultam felé. Eldobta a géppisztolyt, és sírva fakadt. És valamiért tépni kezdte magáról a feles bundát. Leszaggatta a gombokat a gimnasztyorkájáról.
Odamentem hozzá, mellé léptem.
– Jól van – mondtam -, menjünk…”
Ez valamikor az 1960-as években történt. A megírás ideje: 1982. június 21. Dovlatov 1990-ben halt meg. Fiatalon. De, amit érlelt magában, az olyan jó állapotban van, szerintem, hogy érdemes magunkban is megforgatni jó néhányszor. (208. oldal.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
