­Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a forradalom utáni kor irodalmában elvezetve egy új felfedezését osztja meg velünk. A csak halála után felfedezett Zigizmund Krzsizsanovszkij kiadatlan írásait idézi, amelyekben fantomok, árnyképek, „valakik” keresik helyüket egy megbolydult világban.

Az embert még hivatásának fél évszázados múltjával a háta mögött is érik meglepetések. Ahogyan engem is, tallózva a forradalom utáni kor irodalmában.

XX. századi Frankenstein-történet.A címe sokatmondó: „A fantom” („Фантом”). Hogyan válik a polgárháborús és azt követő évek zűrzavarában fantommá az orvosi egyetem fából és gumiból készült „csecsemő-gyakorló babája”. Használója a professzor otthagyja az egyetemet. Falusi orvos, majd a háborúban szabdalja az emberi testeket.

„És váratlanul beállít hozzá a fantommá lett Firka-Frankenstein, hogy elmesélje lídérces barangolását a húszas évek világában”

Az egyetem alagsorában lelt egy ideig otthonra, befogadta őt az orvosi preparátumokat őrző és gondozó Nyikita. Halála után egyedül folytatja kísértő életét. Néha lelátogatnak az alagsorba a professzorok, diákok, de senki nem veszi észre, hogy ő csak egy szellem alak. Elfogy a tűzifa, s hogy életben maradjon, elégeti fából készített orvosi segédeszköz anyját. Divatszabóságban kihordó. Beleszeret a hozzá hasonló szellemalak fa próbababába. Odüsszeáját a kórházban haldokló professzorral osztja meg. A történet nem ér véget, az írót a következő találkozón már csak üres ágy fogadja.

„Másik kisregény: „Az  a bizonyos valaki” („Некто”) aki megtestesíti a valós és sikeres életet, mindig jól számol, mindig a helyén van, minden vizsgán megfelel. Mert a szerző nem az”

És amikor egy fontos ember előtt áll, de nem szerepel azon a „bizonyos” névsoron, ki kell állnia a sorból. Mégis reméli, hogy talán megjelenik „az a bizonyos valaki” és az ő élete is zöld utat kap… Tévedett, nem kapott, csak halála után….

„Ez nem az Alekszej Tolsztoj „Golgotájában” bemutatott és végül eszméivel diadalmaskodott új élet. Más és megdöbbentő. Abszurd és fantasztikus. És ugyanúgy a valóság elemeiből épült. Csak keserű tanulságok ismeretével”

Íróját ötven évvel a halála után felfedezik. De nem, mint kora kiemelkedő szakemberét, értelmiségit, aki hűséggel szolgálta hazáját. És értékeket hozott létre. Íróként ismerik el. Élete során gyakorlatilag az íróasztalnak írt több kötetnyi novellát, kisregényeket. Jelentőségük csak világhírre szert tett kortársaihoz mérhető Kafkához, Bulgakovéhoz. A mai irodalomtörténet is elismeri. Sovány vigasz a szerzőnek.

„Tragédiája a történelemnek és a sorsnak, hogy művei megírásuk idején nem kapcsolódhattak bele az orosz és világirodalom véráramába, gazdagítva azt és tágítva a kor olvasóinak látókörét”

Ebben nem volt egyedül, Zamjatyin, Paszternak és még sokan mások megélték, átélték ezt. A szerző félre húzódott, nem vállalta a megpróbáltatásokat. Tette a dolgát – másutt, elhivatottan és értőn.

Meghunyászkodott volna? Alkotó sokféle lehet. Van, aki vállalja a megmérettetéssel járó küzdelmet, a harcot a hatalom sokfejű vidrájával és kutyafejű cerberusaival. Van, aki a történelemben bízik. Az időben. Elítélhetjük ezért?

 Nem. De egyet tehetünk, azt, ami erkölcsi kötelességünk. Emlékezünk rá.

„Sajnos művei most olvasva már nem úgy hatnak, nem ugyanazokhoz szólnak. Azokhoz, akiknek szükségük lett volna rájuk, mert akkor talán sok minden másképp alakul… Ne legyünk ennyire naivak”

 Ezek az írások már nem befolyásolják az irodalom élő menetét. De még mindig nem késő. Tanulságuk beépül a mába…

Lengyel származású szülei az Orosz birodalomban maradva Kijev mellett települtek le. Nem is gondolták, hogy négy gyermekük közül a legifjabb, az egyetlen fiú beírja nevét az orosz irodalom történetébe. Megkésve, de kitörölhetetlenül.

Zigizmund Krzsizsanovszkij (1887-1950) a nagy hagyományú kijevi egyetem diákja lett. Melynek színéről, miként az ukrán történelem cikkcakkos menetéről a mai napig folynak szerecsen- és épületmosdató viták. A legenda, hogy a lázadó és megölt diákok vérére emlékeztet vörös színe, lehet, hogy nem igaz.

„Egy biztos, az itt tanuló ifjak nem voltak a cári rend támogatói és kegyeltjei. Miként a párhuzamosan jogot és bölcsészetet, beleértve filozófiát is tanuló Zigizmund sem”

Aki megpróbálkozott versírással, majd beutazta Európát, Olaszországot, Franciaországot, Németországot és Ausztriát. Hogy azután a forradalom mindent elmosson. Mígnem az ifjú vöröskatonát az író Szergej Msztyiszlavszkij fel nem fedezi és be nem vonja a szellemi életbe. Verseket ír. És megmutathatja azt, amihez igazából ért – a színházhoz. Kijevben már irodalmi és színházművészeti előadásokat tart, színésznő asszonyával járja a forradalom világmegváltó lázában élő orosz vidéket, terjeszti a kultúrát.

„Fantomok, árnyképek, „valakik” keresik helyüket Krzsizsanovszkij kiadatlan írásaiban egy megbolydult világban”

Vajon megtalálták Oroszhonban? És másutt, más korban, napjainkban bolygónkon?  A téma ma is szerzőjére vár…