„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”

Egy regényfolyam hordalékai

2026. márc. 11.
#moszkvater

MEGOSZTÁS

A nagy irodalmi művek katartikus hatása abban áll, hogy szembesítik az olvasót önmagával, sorsával és másokhoz való viszonyával. Személyre szóló útba igazítást persze nem adnak, csak állásfoglalásra ösztönöznek, vagy irányt mutatnak. Éppen ezért, ha valaki például napjaink egyik legkiismerhetetlenebb útvesztőjében, az orosz-ukrán háborúban akar eligazodni, minél hamarabb lásson neki a Csendes Don olvasásának. Ez a szélesen hömpölygő regényfolyam a maga módján, a politikai kommentárokkal, a geopolitikai, stratégiai elemzésekkel szemben egy olyan világba vezet, amely a száz évvel ezelőtti polgárháború perspektívájából mutat rá a mai gyilkos testvérháború lényegére és eredőire.

Ircsik Vilmos írása a #moszkvater.com számára

„Cselekedeteik mozgatórugói ott szunnyadnak lelkük legmélyén, ahová csak az olyan nagyságú írók képesek behatolni, mint Mihail Alekszandrovics Solohov, aki jól ismerte ezt a világot, és egész életét ennek fájdalmas szorításában élte le” #moszkvater

„Cselekedeteik mozgatórugói ott szunnyadnak lelkük legmélyén, ahová csak az olyan nagyságú írók képesek behatolni, mint Mihail Alekszandrovics Solohov, aki jól ismerte ezt a világot, és egész életét ennek fájdalmas szorításában élte le”
Fotó:WIkipédia

A Csendes Don vörösök vagy a fehérek oldalára sodródott szereplői,  élükön a mindkét félből kiábránduló főhőssel, Grigorij Meljehovval – akár parancsra, akár meggyőződésből, akár bosszúvágyból,  akár egyszerűen csak az igazságot keresve éppen úgy ölik egymást rokonként, barátként, ismerősként, mint teszik azt ma az  orosz oldalon maradt vagy az ukrán oldalra szakadt kései utódaik.

„Cselekedeteik mozgatórugói ott szunnyadnak lelkük legmélyén, ahová csak az olyan nagyságú írók képesek behatolni, mint Mihail Alekszandrovics Solohov, aki jól ismerte ezt a világot, és egész életét ennek fájdalmas szorításában élte le”

Anyja doni kozák lány, apja kívülről betelepedett jöttment, ő maga itt nőtt fel, itt járt gimnáziumba, aztán szinte gyerekfejjel vöröskatonának állt. Húsz évesen, 1925-ben  kezdte írni a több mint kilencszáz szereplőt mozgató eposzi méretű művét, amelyben egyenlő mértékben mérettetnek meg a vörösök és a fehérek.  Az első két kötet 1928-ban, a befejező részek 1940 végén jelentek meg, alig egy fél évvel azelőtt, hogy a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót.

Visszatérve az író életútjához, Solohov a nagy honvédő háborúban a Don vidéken szolgált haditudósítóként, a háború után  egyre kevesebbet alkot, a tárgyilagos íróból hithű kommunista, a szovjet állam, a párt büszkesége lesz. Hruscsov például 1959-ben amolyan kirakatemberként magával viszi történelmi jelentőségű nyugat-európai és amerikai körútjára, 1961-ben pedig az SZKP Központi Bizottságának tagjai közé választják.

„Borisz Paszternak és az emigráns Ivan Bunyin után ő az első szovjet-orosz író, aki nemcsak mindenféle botrány nélkül, hanem a pártvezetés legteljesebb egyetértésével átveheti az irodalmi Nobel-díjat”

Színvonalában és terjedelmében is korán elapadó írói vénája, elhatalmasodó alkoholizmusa miatt élete második felét végigkíséri az a suttogó propaganda, hogy a Csendes Don kéziratát egy elesett fehérgárdista tisztnél, Fjodor Krjukovnál találta, és ő maga csak az utolsó simításokat végezte el rajta. Az 1999-ben előkerült, egyértelműen eredeti kézirat azonban egyszer és mindenkorra szertefoszlatta ezeket a mendemondákat. Mindez már Solohov halála után történt, aki 1984-ben halt meg Vjosenszkajában, ugyanott, ahol született, és ahol el is temették.

A regényre már félkész formában is rögtön felfigyelt a világ. Elsőként 1929-től a berlini Rote Fahne közölte folytatásokban, méghozzá Gábor Andor feleségének, Halpern Olgának a fordításában. (Egyébként a kommunisták az ügy érdekében és a Szovjetunióra hivatkozva érthető módon a kezdetektől fogva próbálták kisajátítani és a magukénak tekinteni a Csendes Dont).

A folyóiratközlésből hamarosan könyv lesz, a könyvet Budapesten, egy Erzsébet körúti könyvesbolt kirakatában felfedezi Benamy Sándor baloldali író és kultúrmindenes, aki Bécsben megszerzi az orosz  eredetit, majd a fordítás jogát. Mivel nem talál kiadót, az események felgyorsítása érdekében ő maga alapít egyet Epocha néven, amely akkori lakóhelyén, a Continental szálló 424-es szobájában működött… Ezután innen-onnan összeszedett orosztudásával, és egy társával, Szurán Sándorral munkához látnak. Az első kötetet Szurán fordítja  le – akinek irodalmi tevékenységéről semmiféle más nyomot nem találni -, a másodikat pedig ő maga.

„Munkájuk akár úttörő jelentőségűnek is mondható, ám a botrányos színvonal, a sajtó- és helyesírási hibáktól hemzsegő szöveg miatt inkább a magyar fordítás irodalom  mélypontja az ide illő kifejezés”

A két fordítót érezhetően nyomasztja a megfelelés, a szöveghűség kényszere, és stílusukban néha azt a benyomást keltik, mintha nem tudnának jól magyarul. Ez különösen az íróként rendkívül termékeny Benamy esetében érthetetlen. Persze, magyarul biztosan tudtak, oroszul, „kozákul” viszont annál kevésbé. Idegenül mozognak a regény gazdag nyelvi rétegeiben, idegen számukra  a kozákság élete a maga teljes tárgyi világával és beszédével, a hősök líraian szép vagy drámaian megindító érzelmeinek visszaadásához pedig nem tudnak felnőni.

Íme, néhány elrettentő példa! Kezdésnek vegyük a legelemibb beszédfordulatokat, mégpedig a hogylét felől érdeklődést és a megszólítást. Ezeknek helyes használatát  az idegen nyelvi kurzusok első óráin szokták tanulni.

Benamyéknál:

Hogy megy neked? – Ah, mit beszéljek?

Helyes magyarsággal természetesen :

Hogy vagy? – Hát mit mondjak?

Szerencsés megérkezést! – azaz Isten hozott.

Darja, a parasztmenyecske így szólítja meg az udvaron a mezőre induló sógorát, Grigorijt: Ön az egyetlen kozák most a faluban…

„Egy ilyen kezdés után már nem lehetnek illúzióink, de azért egy-két csemegét érdemes még megízlelni”

Így például a paraszti életből, ahol a fent említett Grigorij Meljehov azért indul a mezőre, hogy felásson két hold földet főzeléknek, ahol kanászgyerekek terelik a tehéncsordát, a kiskutyák patáikkal tapadnak anyjuk hasára, és  anyakancák sörényébe kap a szél. A háborús események leírásában ilyen mondatokat találni: a bolsevista front át lesz törve, a kozákok négy halottat és tizenöt sebesültet vesztettek, az alakulatok összeműködnek, a gyalogsági támadást visszadobják, az ellenség elől menekülő emberek elutaznak, és nyilván már Trianon utáni internacionalista beütésként: a csehszlovák hadifoglyok fellázadnak – 1918-ban. A szereplők lelkivilágának leírásában Grigorij Meljehov lehajtott szemmel néz beszélgetőtársára, életének nagy szerelme, Akszinyja pedig ezzel vádolja a férjét, Sztyepan Asztahovot: Te fásítottad el a szívemet. Grigorij apósa, az öreg Korsunov hálából körtét visz egy ukránnak, akinél elrejtőzött a vörösök elől, ilyen szavakkal adva át az ajándékot: Hoztam neked körtéket, finomak a körtéim. Azt ugye minden magyarul beszélő az anyatejjel szívja magába, hogy az ilyen anyagnevek esetében egyesszámot használunk: Hoztam neked körtét, finom a körtém. Még a mai, aggasztó méretű nyelvromlás korában sem jutna eszébe senkinek  úgy beszélni, hogy szőlőket szüretelünk, kukoricákat törünk, almákat, krumplikat szedünk, banánokat vásárolunk … és így tovább.

„Csak Benamy és társa nem tudta. Ráadásul ezen kívül még sok minden mást sem ismertek nyelvünk rejtelmeiből”

Ennek ellenére – ha hinni lehet az adatoknak – Solohov egyre növekvő ismertségének bizonyítékaként az 1935-ben megjelent két rész háromezer példányban kelt el. Mert a homályos kiadói háttér, a szerzői jogok és a kiadók változásának zűrzavarában nehéz követni a fejleményeket. Csak annyi bizonyos, hogy a regény befejező részei akkor még nem készültek el, így Benamyék jobb híján egyszer s mindenkorra más vizekre eveztek a Csendes Donról.

Aztán 1940-ben teljes egészében elkészült és megjelent a nagy mű, amire Magyarországon is rögtön felfigyeltek. Az 1934-ben felvett magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok megkönnyítették a hivatalos eljárásokat, végül a népnemzeti irányzatú Cserépfalvi Kiadó szerzett jogot a fordításra, amellyel Kovai Lőrincet bízták meg. Kovai 1912-ben Szentpéterváron született, az első világháborúban özvegyen maradt édesanyja férjhez ment egy Kovalcsik András nevű magyar hadifogolyhoz, akivel szabadulása utána Magyarországra jött. A mostohaapa a nevére vette a gyereket, aki aztán ízig-vérig kommunista íróként később Kovaira magyarosított. A Népszava, a Szabad Nép, majd a Népszabadság munkatársaként sikeresen átvészelte a Rákosi-rendszert, majd a Kádár korszak nagy részét, és még azt is el tudta intézni, hogy 1986-ban bekövetkezett halála után emléktábla hirdesse nevét a Váci utca 42-es ház falán.

„Életművének legfőbb jellemzője, az ijesztő mennyiségű regény”

Ennek egyik kárvallottja maga Kádár volt, aki az inkább szemrehányásnak beillő „Már megint egy könyv, Kovai elvtárs?” szavakkal köszönte meg az újabb és újabb dedikált példányokat. Lévén az anyanyelve orosz, Kovainak természetesen orosz nyelvi nehézségei nem voltak, írni is jobban tudott Benamyéknál, de a regény szellemisége, a szereplők életformája számára is teljesen ismeretlen volt. Ráadásul nincs tisztában a szövegkoherencia szempontjából oly fontos grammatikai elemek, a személyes névmások, vonatkozó névmások, utalószók helyes használatával a magyar nyelvben, így stílusa azt a benyomást kelti, mintha akcentussal írna. Ezt egyetlen mondata jól megvilágítja: A könnyek megkönnyítették őt. Itt először is az őt felesleges, másodszor a megkönnyít ige egész mást jelent, harmadszor pedig a mondat így hangzik helyesen: A könnyektől megkönnyebbült. Szóval az 1942-ben megjelent két kötet sikeresebb ugyan az első kettőnél, de korántsem kifogástalan. Sőt!

„Az ország 1942-ben rég túl volt Kassa bombázásán, megszakadtak a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok, a két ország már háborúban állt egymással, és a második magyar hadsereg éppen a folyó év áprilisában kezdte elfoglalni állásait a Don-kanyarban.  Ezért aztán a Csendes Don megjelenése a lehető legszerencsétlenebb időpontra esett. A kényes helyzet miatt Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök júniusban levelet írat Radocsay László belügyminiszternek, azt kérve tőle, hogy indítson bűnvádi eljárást a könyv megjelentetői ellen”

A levélírással megbízott ismeretlen ügyintéző ugyan Szolochov-ra torzítja az író nevét, de magából a regényből nagyon alaposan felkészült, még akkor is, ha érvelése időnként sántít. Például elismeri, hogy „Szolochov ugyanannyi jót mond a fehérekről és a vörösökről, s a rosszat is megírja mindkettőről, így ügyesen rejti el a kommunista propagandát”. Ezután az oldalszámok pontos feltüntetésével a kérés jogosságát alátámasztandó, hosszú bűnlajstrom következik: a cári zsarnokság leírása, a cár kigúnyolása – 1849 tükrében vajon milyen kifogása lehetett ez ellen Magyarországnak? -, a háború szörnyűségei, pacifista érzelmek, az első világháborús részekben a magyarok futása az oroszok elől, a bolsevizmus igazságos volta, a fehérek kegyetlenkedései – és így tovább. Ezen kívül summásan a szabados stílus, az ízléstelen, trágár kifejezések is felkerülnek a vádpontok közé, végezetül pedig az, hogy a könyv „Cserépfalvi kiadásában jelent meg, amely cég tulajdonosa jelenleg is letartóztatásban van”.

„A belügyminiszter a hivatalos út betartásával továbbította a kérést a legfőbb ügyésznek, aki válaszában nem talált elégséges alapot a bűnvádi eljárás megindítására. Azaz győzött a jogállamiság”

Igen, a jogállamiság a Horthy-rendszerben. Mi pedig történelmi távlatokban egy kicsit fellélegezhetünk, és büszkén kihúzhatjuk magunkat, ha arra gondolunk, hogy Kijev napjainkban a 21. század első negyedében, a jogállamiság nagyobb dicsőségére az orosz-ukrán háború, az orosz agresszió ürügyén diszkriminálja Dosztojevszkijt, Csehovot, Bulgakovot, Csajkovszkijt, és úgy en block az egész orosz kultúrát. A szélesen hömpölygő Csendes Don tehát bennünket, magyarokat ezzel a szívet-lelket melengető katartikus érzéssel még külön is megajándékozott.

A könyv magyarországi sorsáról még csak annyit, a Kovai-féle fordítás befejező, karcsú kötete rögtön a háború után, 1945-ben jelenik meg. Ezután szélesre  tárulnak a kapuk Solohov, sőt esetenként túl szélesre az egész szovjet irodalom előtt. A nem éppen áldásos tevékenységéről ismert kommunista kultúrpolitika a Csendes Don ügyében kivételesen jó döntést hozott: A Szurán-Benamy-Kovai-féle koprodukciót sutba dobják, és a fiatal, felkészült műfordítót, Makai Imrét bízzák meg az újrafordítással. Makai persze könnyebb helyzetben van elődeinél, felkeresheti a cselekmény helyszíneit és szakemberekkel, sőt magával Solohovval is tárgyalhat. Azon kívül hajdúsági származású, így a két katonanép néprajzát, tájszólását összhangba hozva hiteles, maradandó  művet hoz létre, amely 1949-ben jelenik meg. De a nagy regényfolyam szélesen tovább hömpölyögve azóta újabb hordalékokat vetett partra. Előkerültek a kicenzúrázott, vagy a politikai nyomásra beleírt részek. Ez azonban már nem a mi dolgunk, és nem Makai Imre dolga. Ez annak a kornak a bűne, amelyben a Csendes Don született.

MEGOSZTÁS

#moszkvater

Hozzászólások kikapcsolva

  1. Nos, egy kéziratot le is lehet másolni…
    A húszéves Solohov ugyan honnan ismerte olyan töviről-hegyire a kozák gazdák, s katonák mindennapjait?

KAPCSOLODÓ CIKKEK

Miképpen hagyott fel Oroszország a halálbüntetéssel?

1996. augusztus 2-án hajtottak végre Oroszországban utoljára halálbüntetést. A sorozatgyilkos Szergej Golovkint, gúnynevén Fischert lőtték a...

Próbára teszi a Nyugat egységét az orosz dízel

2026. okt. 14.
Vlagyimir Putyin és Donald Trump megállapodása az orosz dízelolajt érintő szankciók felfüggesztéséről túlmutat az üzemanyag kereskedelmen. O...

Búcsú a Nyugattól

2026. okt. 13.
Oroszország állam-civilizációként határozza meg magát, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy elutasítja a nyugati hierarchikus kategóriarends...

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK

© 2018-2026 - #moszkvater