„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Amíg élt, a szocialista realizmus klasszikusaként tisztelték, a forradalom és polgárháború, az iparosítás hiteles krónikásaként. Művei több mint ötmillió példányban jelentek meg. Igaz, az iskolai tananyagba már nem kerültek bele, s csupán egyetlen filmet készítettek fő művéből”
Fotó:Wikipédia
Harmadéves orosz szakos létemre nem tudtam róla. Sem szerzőjéről. Pedig tanulságos eltöprengeni pályafutásán. Saját elképzeléseid követve írni, s közben megfelelni a politika, mi több a pártos – helyesebben pártpolitika – követelményeinek, – lehetséges ez? Vagy csak azt hiszed, azt gondolják rólad, hogy megfelelsz. Később, több mint két évtizedet töltve az írók örökösen fortyogó darázsfészkében, testületében rájöttem, a tehetséget nem lehet járomba fogni, megzabolázni. Bármit írnak elő, bármennyire csábítják díjakkal, elismeréssel, nem hagyja magát lekenyerezni. Nem törődve semmivel, megy a maga választotta úton.
„A fogalom – szocialista realizmus – amit egykor mint bélyeget ráragasztottak az íróra, akiről szólni szeretnék, az évek, évtizedek alatt szitokszó lett. Az idő múlásával jószerével el is felejtették. Sajnos, a szerzőt is, érdemtelenül. Az irodalompolitikai kánont követő művek, ha nem dobták ki őket, érintetlenül porosodnak a könyvtárak polcain. Csak remélhetem, hogy az övéi nem”
Ne legyünk azért igaztalanok. A nagy, forradalmi változások első esztendeiben a kánont még nem írták kötelezően elő. Lunacsarszkij és a kor jeles esztétái bölcsebbek voltak ennél. De jött Zsdanov, és megpróbálta – bevezetve a már említett varázsszót – unalmas csukaszürkére átfestetni, ideológiailag tükörsimára gyalultatni a szovjet irodalmat.
Szerencsére nem járt maradéktalan sikerrel. Ebben része volt annak az írónak, akinek regényét az ősi városban, Vlagyimirban töltött egy éves részképzés alatt megismertem. Először, mint kötelező irodalmat, ám ez jelző csak az első oldalakig tartott ki. Gyorsan elfelejtettem, és már élvezettel olvastam a művet, amit a szerző – sajnos – nem tudott befejezni. Kedvtelve merültem bele az addig számomra ismeretlen világába, jóllehet a címe nem volt túlságosan olvasócsalogató. Nem hogy oroszul, de még Brodszky Erzsébet szép átültetésében, magyarul sem: „Istenhátamögötti emberek”.
„Utóbb megtudtam, hogy az orosz próza koronázatlan királya, az értékítéleteiben többnyire ritkán tévedő Pausztovszkij is nagyra becsülte a szerzőt. S pár évtizeddel később a szovjet rendszer kíméletlen kritizálója, Alekszandr Szolzsenyicin hosszú, olvasni is kimerítő, nem mindenben helytálló esszét szentelt a szerzőnek. Nem akárhol, az egyik vezető szovjet irodalmi folyóirat, a Novij mir hasábjain. Alekszandr Maliskin (1892-1938) élete kiolvasható műveiből”
A penzai tartomány egyik falujában élt családja, amelyet a helyi szatócsboltban eladó segédként dolgozó apa megpróbált eltartani. A bolt tulajdonosa Vlagyimir Bisztrenyin volt, egyben iróember, aki novelláiban az orosz vidéki életet elevenítette meg, de neves szerzők műveiből a penzai városi színház számára színpadi átdolgozásokat is mesterkedett össze. A kis Alekszandr az első volt a hét gyerek közül, s apja beiratta a közeli nagyváros Penza gimnáziumába. Közben minden vagyonát összekuporgatva pékséget vett, és ennek szerény produktumaiból próbálta eltartani szépen gyarapodó családját.
Jövendő írónk penzai szállásadója egyik rokonuk lett. Műbútor asztalos volt, aki koporsókat is gyártott s – elég morbid – lakóját gyakran fektette be az ifjan elhunytaknak szánt kész termékeibe, mint mércét… Szása később más mérce lett.
A gimnázium padjaiban megérinti az első szerelem. A járási bank igazgatójának lánya rabolja el a szívét, s vele együtt mennek tovább a Néva parti főváros egyetemére. Nágya fizika-matematika szakon végez, tanárnak készül otthon, szülővárosában. Alekszandr bölcsész, de már írogat, megjelennek első novellái. Tanulmányaik befejeztével 1916-ban összeházasodnak. Olcsó, kis albérleti szoba az otthonuk, rövidre szabott közös életük színtere.
„Iskolában megtalált szerelmük az orosz történelem legviszontagságosabb időszakában gyorsan szertefoszlik”
Nágya, tuberkolózisban megbetegszik, kénytelen hazautazni. Alekszandrot besorozzák a cári hadseregbe, s mint zászlós Szevasztopolban a flottánál szolgálja végig a háborút. Majd jön a polgárháború. Mint vöröskatona járja a frontjait. Úgy érzi, itt a helye neki, a paraszti sorból kiszabadult ifjúnak. Előbb Turkesztánban harcol, majd részt vesz a Krím felszabadításában. A híres perekopi rohamban, mellig gázolva a jeges vízben. Szembe a géppuska és ágyú tűzzel. Beveszik a bevehetetlennek hitt erődítmény rendszert. Később elbeszéléseiben, kisregényében vezetőjükben felismerjük a polgárháború egyik kiemelkedő hadvezérét, Frunzét.
„A harcok elültével a leszerelt vöröskatona már csak asszonya sírjához térhetett vissza. Emlékül megőrizte azt a hajtincset, amit még szerelmes gimnazistaként kért a lánytól, s fényképével együtt élete végéig őrzött”
Maliskin irodalmi tehetsége lassan kibontakozik. Érződik rajta az orosz lelket oly jól ismerő Leszkov és Dosztojevszkij hatása. Meseszerű előadásmódja illik a vidéki élet hiteles felidézéséhez, jellegzetes szereplőinek bemutatásához.
A húszas évek elején a „Pereval” írói csoportosulás tagja lesz, melynek soraiban olyan jeles kortársak vannak, mint az orosz természet szépségét varázslatosan megörökítő Mihail Prisvin. Vagy a romantikus forradalmi szenvedély mellett az éledező személyi kultusszal szembeni ellenszenvének is hangot adó, korán elhunyt költő, Eduard Bagrickij. A csoportosulás alapelvei, alkotói crédója nem igazán esett egybe a párt és a proletkult képviselői részéről hangoztatott követelményekkel. A Pereval csoport tagjai az őszinteség mellett tették le voksukat még akkor is, ha az szembe megy az ideológiai előírásokkal, törekvéseiket valamiféle új humanizmus fémjelezte. Nem éppen vonzó a mindent leromboló és újjépíteni készülő korban. Természetes, hogy kivívták a poletár írók és a hivatalos kultúrpolitika ellenszenvét, ami a harmincas évek elején a csoport feloszlásához vezetett.
„Maradjunk még azonban az írói pálya elején, Maliskin indulásánál. Debütáló elbeszélése <A vonat délre> egy <békebeli> Krímbe tartó vonatút történetébe ágyazva idézi fel a polgárháborús évek megrázó eseményeit”
Álom és valóság, emlékek és jelen keveredik és kölcsönöz lebilincselő, meseszerű hangulatot a novellának. Nem véletlen Pausztovszkij elragadtatott véleménye. S utána jön az irodalomban Maliskin helyét végleg meghatározó kisregény a „Dair bevétele”. A szerző megkísérli megmutatni a forradalom szigorú törvényszerűségeit. A halál előtti agóniában vergődő múlt, s milliók fanfárok hangjára, jövendő századok szárnyain, éhségen és pusztításon átmenetelő hada. A tömegek által elfogadott törvény nem ismer kivételt, a „többség kalapácsa” kíméletlenül lesújt. Perekop bevétele lírai eposszá, hőskölteménnyé formálódott Maliskin tolla alatt. Érezteti, milyen rettenetes áldozatok árán tör be Dairba, a Krímbe a forradalmi proletariátus hadserege. A tömeg lép elő főszereplővé, s a kisregényen érződik az akkoriban népszerű Pilnyak stílushatása.
„A történelem azonban közbeszól. S éppen a változást megelevenítő író családjának életébe. A harmincas évek eleje, a kuláktalanítás és a mezőgazdaság átszervezése”
Az író apja pékséget birtokol, a nyomor kényszerítette a magántulajdonra. Igaz, hogy a zsemlékből, kenyérből csak kopejkás bevételekhez jut, de a kor fogalmai szerint mégis kizsákmányoló. Az író testvére, Nyikolaj a polgárháború frontjáról hazatérve nem talál más munkát, kisiparos kiskereskedő. Ugyanaz a besorolás. A proletár erkölccsel össze nem egyeztethető életformát (igazából kínlódás) látva a helyi végrehajtóbizottság politikai indíttatásból elkobozza a házat, ahol az író idős édesanyja, Matrjona Nyikolajevna lakott, s még utolsó polgári „tulajdonától”, szavazati jogától is megfosztja. Hiába fordul fűhöz-fához az író, s keresi meg még az általános tisztelet övezte, összorosz, „sztarosztát”, Kalinyint, nem mehet szembe az árral.
Ekkor születik meg fő műve az „Istenhátamögötti emberek”. Önéletrajzi ihletésű. Az ország az építés lázában él. Hatalmas népvándorlás kezdődik. A főhős Tyiska több százezer, millió társához hasonlóan faluból indul útnak a nagyváros felé. Onnan, ahol Maliskin is született, s meg sem áll az új ipari központig, Magnyitogorszkig. Ami persze a regényben más, a korra jellemző néven szerepel – Krasznogorszk.
„Épül az új fémipari kombinát és az építkezéssel együtt formálódik az ott dolgozók jelleme. <Istenhátamögötti> Oroszhonból ipari nagyhatalom lesz. S a megragadó történet két műfaj, a nevelési és a termelési regény egybe ötvözött példája. Amelyből még sok lesz a szovjet irodalomban. Néhány sikeres és több tucat, megrendelésre írt, unalmas, sablonos alkotás”
A regényt még nem fejezte be a szerző, amikor 1938 januárjában leutazik Penzába, az iparosodó városba. Terve, hogy színdarabot ír a helyi színház számára. Hogy ezután mi történik, arról csak bizonytalan információ foszlányok vannak. Nem sokkal később az írót letartóztatják az író paradicsomban, peregyelkinói nyaralójában.
Majd hamarosan megjelenik az „Istenhátamögötti emberek” első része. Pár hónappal később Alekszandr Maliskin meghal a Kreml kiemelt kádereknek fenntartott kórházában. A hivatalos verzió – „tüdőrák”. Szülőfalujában, Moskában temetik el. Hogy mi volt a halál igazi oka, az mind a mai napig kiderítetlen…
„Amíg élt, a szocialista realizmus klasszikusaként tisztelték, a forradalom és polgárháború, az iparosítás hiteles krónikásaként. Művei több mint ötmillió példányban jelentek meg. Igaz, az iskolai tananyagba már nem kerültek bele, s csupán egyetlen filmet készítettek fő művéből”
A szovjet hatalom szétesése után, mint sok más társáról, róla is elfeledkeztek. Kihullott az irodalom más, modernebb utak felé száguldó vonatából. S volt indok is, témái nem időszerűek. Triviális eszmeiség, sablonos szociális mondanivaló, elcsépelt állampárti jelszavak volt a vád.
A valóság más. Soha nem volt hivatalosan elismert proletár író, nem volt a párt tagja. Az irodalomtörténet úgynevezett „útitárs” alkotóként kezeli. Pontosabban lekezeli. Pedig, aki tud a sorok között is olvasni, megérzi, hogy azok nem csupán dicsőítik szolgalelkűen a formálódó újat, mélyebb igazságokat keres az író. Művei ezért ma is élnek és hatnak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
