„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Megjelenik első regénye, az Aratás, s nyomban Sztálin-díjjal jutalmazzák. Érthető, miért. Nem könnyű a mindennapokról írni. Még kevésbé úgynevezett termelési regényt. Még akkor sem, ha rólunk, a mi életünkről szól. Különleges tehetség kell hozzá, hogy megnyerje vele az olvasót” (Az eredeti kép mesterséges intelligencia segítségével lett feljavítva)
Forrás:Staroeradio
Nehéz éveken, évtizedeken volt túl Oroszhon. A polgárháború testet és lelket meggyötört. Talán még sohasem volt, hogy ennyire egymással szembe fordította a történelem az orosz embereket. S azután jött a talpra állás kijózanítóan kemény időszaka, lezüllesztett világhatalomból kellett erős országot teremteni, amely létével is reményt sugallt a századelőn forradalmak lázában forrongó kontinensnek. Európának, melyre fokozatosan borult a fasizmus árnya. Majd jött a rettenetes háború, a Nagy Honvédő. Megnyerésében, a kontinens megmentésében a barna mételytől kétségkívül a szovjet fegyverek játszották a fő szerepet.
Megválaszolhatatlan kérdés, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A fultoni beszéd vagy a keményedő személyi kultusz? Kitör a hidegháború, s vele párhuzamosan megkezdődik az újjáépítés Sztálin vasmarkában. Az orosz emberek ezt is túlélték.
„S eljutottak az <olvadásig>. Ami aztán a fegyverkezési verseny fenyegetésére lassan <elolvad>. Képzavar, de sajnos igaz. Azért volt néhány reményt keltő esztendő. S művek, melyek éltették a bizakodást. Egykor kötelező olvasmányok, minták. Ma már nem szívesen emlékeznek meg róluk. Néhány kivételével”
Apró szibériai falvacska. Már a neve sem őrződött meg, egybe olvasztották egy másik, úgynevezett „mezőgazdasdági településsel”. Száműzöttek utódai éltek itt. Közöttük egy lengyel területről ide menekült jogász ember falusi tanítónő asszonyával. A nehéz években elkezdődik a család vándorlása a jobb élet után Oroszhon távoli és közeli vidékein. Lányuk, Galina (mint írónő később Galina Nyikolajeva 1911-1963) velük együtt költözik: Pszkov, Tomszk. Lassan felnőtté válva a tomszki orvostudományi egyetemre készül, s közben élvezi a város kultúráját, színházi elődásokat látogat. S megkísérti a szerelem, házasság lesz a vége. Szibéria fővárosa Novoszibirszk a következő állomás. Innen férjével Gorkijba költözik, amely ma – nagy szülöttjét elfeledve – ismét Nyizsnyij Novgorod.
Galina itt elvégzi az orvostudományi egyetemet, ám a ’30-as évek az ő családját is sújtják, apja szovjetellenes tevékenység vádjával egy „átnevelő” tábor korántsem önként vállalt lakója lesz. A fiatal medikát 1940-ben megérinti az igaz szerelem egy mérnök iránt, de később hiába a zsebében az orvosi diploma, állást politikailag megbízhatatlannak minősített szülei miatt nem kap. Ráadásul egészsége is megnehezíti sorsát, élete végéig teherként cipeli súlyos szívbetegségét.
„Tehetsége viszont megmutatkozik egy másik területen, nem a gyógyszerismeretekben, versei jelennek meg egy vidéki lapban”
Kitör a háború, a németek megtámadják a Szovjetuniót. Kevesen tudják, hogy a hadihelyzet eredményeként az orvosok automatikusan hadkötelessé léptek elő. Galina menne a frontra, hogy kövesse hadmérnökként besorozott urát, ám a kiegészítő parancsnokság egészségére hivatkozva többször is visszautasítja a jelentkezését. Ahogy romlik a helyzet a frontokon, úgy változik a megítélés is. Kell az ember, főként az orvos. Galinát besorozzák, s 1942 vészjósló nyarán a Volgán szolgál egy mozgó hadikórházzá átalakított gőzhajón, a „Borogyin”-on. Nem a front legnyugodtabb helyén, a legnagyobb tűzben, Sztálingrádnál. Légitámadás, majd aknatűz éri a hajót. A fiatal doktornő nem ijed meg. Jóllehet nem tud úszni, a vízbe menekülő sebesülteknek adja mentőövét. S egy egész éjszakát tölt a találatok érte hajón rekedt sérültekkel, tartja bennük a lelket. A halálos kaland után irány a szárazföld. Az sem veszélytelen. Hátán cipel ki sérült harcosokat a tűzvonalból, megsebesül. Hadikórházba kerül, előbb gyógyul, majd gyógyít.
„A harcok emlékeit sebein túl nem verseiben, hanem A parancsnok halála című elbeszélésben örökíti meg. Később a háborús elbeszéléseket egybegyűjtő antológiákban rendre helyet kap”
Tehetségére felfigyelnek. Úgy tűnik, beérkezett az irodalomba. Felhívják Moszkvába, s a Győzelem Napjának ünnepét már az orosz Parnasszus előszobájában, a Vorovszkij utca 52-ben, az Írók Házában köszönti. A Lityeraturnaja Gazeta tudósítója lesz. Nem akárki, a költő Nyikolaj Tyihonov támogatja. „Orvosból van elég, viszont tehetséges költők és írók nem születnek minden nap” – szól az elismerő invitálás.
Galina közben felveszi írói nevét, s ettől kezdve az olvasók Galina Nyikolajevaként ismerik és kedvelik. Bejárja a háború sújtotta országot, az újjáépítés krónikása lesz. Közben az első, háborús elbeszélés szép pályát fut be, több nyelvre lefordítják. Hősnőjében, Katyerina Ivanovnában az írónőre, háborús éveire ismerhetünk, aki közben végleg felköltözik Moszkvába, s már csak az irodalomnak él.
„Megjelenik első regénye, az Aratás, s nyomban Sztálin-díjjal jutalmazzák. Érthető, miért. Nem könnyű a mindennapokról írni. Még kevésbé úgynevezett termelési regényt. Még akkor sem, ha rólunk, a mi életünkről szól. Különleges tehetség kell hozzá, hogy megnyerje vele az olvasót”
Kevés példa van rá, hazai irodalmunkban is, egy kezemen meg tudnám számolni. A többség, engedelmesen követve a párt utasítását, sablonos műveket alkot. Galina Nyikolajevának ezt sikerült elkerülnie. Mégsem ez az a regény, amivel igazából elismerik tehetségét. Az még odébb van. Egyelőre él a generalisszimusz, és működik a most már komikusnak tetsző zsdanovi jelszó: „Írók, alkossatok remekműveket!” Remekművek pedig születnek – a nem túl bölcs bíztatás, és az azt követő politikai elvárások, gyakran büntetések, tiltások ellenére is.
A történet nem túl izgalmas. Nyikolaj Bortnyikov a frontról tér vissza egy elhanyagolt, sanyarú természeti adottságokkal rendelkező faluba. Kétévnyi kínlódással és erőfeszítéssel teli munkával virágzó kolhozt teremt. Banális? Az, de nem banális annak, aki végig szenvedi. A falu, ahol a kolhozt talpra kell állítani, romokban, a mezőgazdaság elmaradt, van bőven tennivaló. Változtatás kell, s nemcsak a földeken, de a fejekben is. Időszerű történet, és ugyanilyenek a belőle levonható következtetések. A regényért a szerzőt Sztálin-díjjal jutalmazzák.
„Az igazi áttörést mégsem ez a műve hozta el. Az Útközben (címe nyers fordításban „Harc az utat járva Bitva v putyi) egészen más tanulságokkal szolgál, leszámol egy korszakkal, s új utakat keres”
A regény részletei folytatásokban látnak napvilágot, s csak 1957-ben jelenik meg a teljes mű az „Oktyabr” folyóiratban. Megjelenik és nyomban bestseller lesz. Az olvasók pontosan tudják, miről szól. Megszabadulni a múlttól, a rossz beidegződésektől. És felsejlik benne valami új kezdete.
Nem könnyű a harc a begyepesedett előítéletekkel. A pártos sajtó, vagy mondjuk inkább így, a pártsajtó hallgatásba burkolózott. Ez érthető és sajnos ismerős. A könyv kánonokat zúz szét, s teszi ezt rendkívül olvasmányosan. A kritika – a hivatalos, mert ugye másmilyen nincs és nem is lehet – fanyalog. Nem tekinti sem sikernek, sem kudarcnak a gyorsan népszerűvé lett művet.
Az „Útközben”-re azért lassan felfigyel az irodalmi közvélemény – nem lehet elhallgatni -, és egyszeriben viták középpontjába kerüt. A hivatásos, vagy inkább „hivatalos műítészek” természetesen nem kímélik. Ám lassan érlelődik a változás a párton belül is,
„Az ’50-es évek közepétől, Sztálin halála után beköszönt a társadalom morális helyreállításának időszaka. Ezt ágyazza többek között sorsokba, magánéleti gondokba a regény”
Már a cselekmény indítása is figyelemkeltő. Sztálin meghalt. A fővárosban a gyászoló és őszintén megdöbbent tömegben ott van a mérnök Bahirjev. A háború alatt üzeme, ahol szolgált, acélba öltöztetett fenevadakat gyártott, s küldött a harcmezőre. Most a gyár, ahová áthelyezték, másfajta gépeket indít útnak és békésebb mezőkre, a feldúlt népgazdaságnak szüksége van traktorokra is. Ám az új munkahelyén kialakított technológia elavult, le kell cserélni. Ahogy a régi voluntarista, csak a terv szolgalelkű teljesítésével törődő, a műszaki fejlődést semmibe vevő parancsuralmi gyakorlatot is. Ezt próbálja védeni a regény másik hőse, az ortodox pártember és igazgató Valgan. Bahirjev az olvadás szellemében próbálja átalakítani nemcsak a termelést, de az emberek gondolkosdását is, ami hellyel-közzel még nehezebb.
„A <tábor> belső fegyelme még működik, a regényt természetesen minden szocialista országban lefordították. Igaz, mondandója illeszkedett a <testvéri országokban> is éledő új törekvésekhez”
A regény franciául is megjelent. A fordító Georges Soria így magyarázza a könyv sikerét: „A szerző, akár egy sebész, felnyitja a sebeket, hogy a szervezet újult erőre kapjon. A könyvet olvasva összeszorul a torkod, könny szökik a szemedbe. Galina Nyikolajeva számára a szocializmus, a kommunizmus nem dogma. Valami más, amiről hazájában az emberek az elmúlt két évszázadban sokat töprengtek, keresték a lehető legjobbat, vágyaiknak megfelelőt.”
Galina Nyikolajeva könyvei a mozivászonra is felkerülnek. Pudovkin az „Aratás”-ból, a hozzá hasonlóan népszerű színész, rendező Vlagyimir Baszov az „Útközben”-ből forgat filmet. A nézők kiemelt figyelmétől kísérve Szovjetunió szerte játszák őket.
Az irodalomkritikában azonban jelentkeznek bíráló hangok is. Szőrmentén, de kimondják: Nyikolajeva műve időszerű és fontos, ám nem igazán remekmű. A jószándék ellenére érződik rajta a mesterkéltség, a csináltság. Vlagyimir Arhipov a jeles irodalomkritikus találóan rajzolja meg a jól felismerhető alkotói sémát:
„A hős felfedezi a fogyatékosságokat, – harcol, – diadalmaskodik, – a szerző pedig pontot tesz a történet végére.”
Galina Nyikolajeva nem így gondolta. Tervezte könyve folytatását és egy részt meg is írt. Egyre súlyosbodó, nemcsak a mindennapi életben, de írói munkájában is akadályozó betegsége közbeszólt.
Időközben változott a politikai helyzet. Lassan lezárult a hruscsovi korszak, érződik a lassú visszafordulás. A Brezsnyev, majd kérészéletű utódai alatt kiteljesedő „pangás”, ami negyedszázaddal később a Szovjetunió összeomlásához vezet. A kulturális életben megerősödik a pártfegyelem, az írótársadalom egy része – köztük Galina Nyikolajeva is – elítéli a Nobel-díjjal nemzetközilg elismert Borisz Paszternak „eltévelyedéseit”.
„A változás regényben felvázolt reménye szertefoszlik”
Az írónőt szívbetegsége 1963-ban legyűri. Az „Útközben” évtizedekig kötelező olvasmány a gimnáziumi tananyagban. Ma már nem olyan népszerű, és nem tananyag. Mégsem csak feledhető lábjegyzet, nem elhanyagolható része a később más irányt vett szovjet-orosz irodalom történetének.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
