A háború egyre inkább kiterjed a kultúrára, a művészetekre. Világhírű orosz művészeket nem engednek fellépni, mert nem határolódnak el Putyintól, Oroszországtól. Máshol leveszik a műsorról az orosz zeneszerzők műveit. Ukrajnában ennél még tovább mennek. Betiltják az orosz zenét a nyilvános térben, az orosz irodalmat pedig ki akarják venni a tankönyvekből. Már az is felmerült, hogy nemcsak a könyvesboltokból, de a könyvtárakból is száműzik Tolsztojt, Puskint, Dosztojevszkijt és társait. Szörnyű időkre emlékeztet mindez, a máskor a kultúra védelmére, a szólás szabadságára oly érzékeny nyugati értelmiség pedig félrefordítja a fejét és hallgat. Pedig tudhatná, hogy akkor is könyvek égetésével kezdődött…

Az Írószövetség elnökének szobájába a csipke függönyön keresztül artisztikus fénycsíkokkal kukucskált be a kikeleti nap. Ragyogott a dióbarna, faragott bútor. A hosszúkás, tucatnyi vendégnek is helyet adó asztalon, a brokát terítővel letakart abrosz közepén már ott sorakoztak az öblös konyakospoharak, az ásványvizes üvegek és a hozzájuk illő vizespoharak. Decensen csillogtak. Természetesen mind csehországi kristály volt

„Belépett a híres olasz író, Alberto Moravia. Elöl kopaszodó feje, melyet oldalt és hátul őszes haj karimázott, világirodalmi rangjához méltóan ragyogott a tavaszi napsugarakban. A nála vagy negyedszázaddal ifjabb, kíméletlenül kérdező, merész interjúiról elhíresült Oriana Fallaci kísérte a pártközpont meghívására Magyarországra látogató neves írót”

Dobozy Imre, a szövetség felkent elnöke, hogy megalapozza a hangulatot, a tizedes hamiskás mosolyával odalépett a faragott pohárszékhez, és előhúzta a repi, természetesen francia konyakot. Aranyló színe barátságosan és elsősorban a Titkárság asztalnál ülő tagjai számára csábítóan ragyogott. Jómagam, mint a fogadóbizottság benjáminja az asztal végén húztam meg magamat.

A beszélgetés a szokásos mederben folyt le. A házigazdák büszkén sorolták, hogy a Szövetség és az állam mi mindent tesz az írókért, a kiadók, folyóiratok prosperálnak. A két vendég figyelmesen hallgatta a lelkes beszámolót – amihez hasonlót Aczél elvtárs könyvtárnyi dolgozószobájában már átéltek a Fehér Házban. Az sem rendítette meg makacs elvhűségüket az irodalom szabadsága iránt, amikor megtudták, hogy a folyóiratok, köztük a világirodalmat közreadó Nagyvilág tízezres, az Élet és Irodalom – Németh László epés megjegyzése alapján ráragadt becenévvel az „és” (se élet, se irodalom) – hatvanezres példányban fogy el.

– Önöknél működik a cenzúra, mert van, akit betiltanak.

„Haraszti Miklós <Darabbér> című szociográfiájára gondoltak”

És hiába voltak az érvek, hogy a „Magyarország felfedezése” sorozatban László-Bencsik Sándor, Moldova, Mocsár Gábor és hadd ne folytassam tovább kiknek a művei sokkal szélesebb és irodalmilag megformáltabb képét adják, megint csak több ezres példányban a magyar valóságnak, mindezek nem rázták meg őket. Ceterum censeo – hangoztatták alkotói crédójukat.

Igazuk volt? Kétségkívül.

„Még akkor is, ha a rendszerváltás nem talált kiadatlan remekművet az íróasztal fiókokban, a magyar írótársadalom derekasan helyt állt, az olvasók szolgálatában a tűréshatárig elmenve jutott el a valós társadalombírálatig”

Háború folyik tőlünk keletre. Emberek halnak meg, otthonok pusztulnak. Az agresszort el kell ítélni. A konfliktust tárgyalásokkal, okos kompromisszummal kell megoldani, „audiatur et altera pars”, mindkét fél tárgyalóasztalhoz ültetésével. De semmiképp sem a háború kiterjesztésével a kultúrára, a művészetre. Egyelőre csak a könyvek importját tiltják be. Egyelőre csak a zeneművek játszását korlátozzák. Egyelőre még csak gondolkodnak azon, hogy kiveszik az iskolai programból a világirodalom egy jelentős szeletét, az orosz irodalmat. Még a mérvadó nyugati sajtófórumok is figyelmeztetnek, veszélyes útra lépnek ezzel Ukrajnában.

„De miért hallgat az európai értelmiség, mely oly dühödten elítélte, harcolt a puha szocializmus még megengedő kultúrpolitikája ellen is?”

Talán nem olvasták a „Háború és béké”-t, elfelejtették Platon Karatajev-et? Tolsztoj nem uszít háborúra. És Miskin herceg „A félkegyelmű”-ből? Gyűlöletre nevel? Biztos lesznek, sőt, már olvastam, tudom, hogy vannak bértollnokok, akik ezt próbálják majd az esztétika álruhájába bújtatva hirdetni. Az agresszort el kell ítélni, de vajon felelhet-e Puskin, Bulgakov a mai világ bűneiért? Érdemes politikai haszonlesésből meglopni saját nemzetedet, korlátozni a hozzáférését a világirodalomhoz?

„Olvasták Sztálin 1941. július 3-án mondott, a helyzet minden tragikumával szembesítő beszédét? Szó sincs benne a német kultúra kiirtásáról. Gyűlöljem Wagnert, mert Hitler szerette?”

A német irodalom, művészet kiválóságai soha nem hódoltak be a fasizmus eszmevilágának, inkább emigráltak, vagy elhallgattak. A goebbelsi kultúrpolitika eredményeként alkotó emberek százai, ezrei vonultak félre vagy el. Komikus momentuma a náci Kulturkapmfnak, hogy a hitleri új művészetet bemutató kiállítást a nácizmus idején kevesebben látogatták, mint a náci ideológia által torznak kikiáltott művek elítélését szolgáló tárlatot. Sietve be is zárták. A fagylalt visszanyalt. Mindig voltak és lesznek, akik értik a művészet üzenetét. Bármi is a politika szándéka.

Első párizsi utamkor kimentem a Montmartre temetőbe. Heine sírja. Egyszerű mellszobor. Nem olyan csicsás, mint a nagy kedvenc, nem érdemtelenül körülrajongott Alexander Dumas impozáns sírboltja. A temetőőrtől megtudtam, Heine lábánál mindig van virág. Nem pompázatos repi bokréta, inkább szerény csokrocska. Jártam Jasznaja Poljanában.

„Tolsztoj nyughelye egyszerű zöld sírhant. Még név sincs rajta. Minek? Aki oda elzarándokol, tudja, ki nyugszik ott”

Zsarnokok, agresszorok jönnek, mennek. A történelem megszüli és eltünteti őket, érdemeik szerint. Ám vannak értékek, melyek megmaradnak. Meg kell maradniuk. Vigyázzunk rájuk. Ne használjuk fel őket nemtelenül. Az ukrán parlament döntése intő jel. A történelem figyelmeztet. Éppenséggel Heine és Thomas Mann is. „Mert könyvek égetésével kezdik, emberekkel folytatják…”