„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy Amerika sikerrel veszi ezt az akadályt is, avagy Iránon megtörik Trump első pillantásra elsöprő lendülete”
Fotó:EUROPRESS/ATTA KENARE/AFP
Az már a háború első napjaiban egyértelművé vált, hogy Irán megtámadása túlmutat önmagán, és akárcsak az ukrajnai konfliktus, globális kontextusban értelmezhető igazán. Izrael szemszögéből nézve az ország biztonságának megerősítését kommunikálva az agresszió célja mindenek előtt az iráni rendszer megdöntése, és a régió erőviszonyainak Tel-Aviv szempontjából kedvező átrajzolása. Ez utóbbi természetesen az Egyesült Államok célja is, itt azonban már elválnak egymástól az izraeli és az amerikai célok. A Fehér Háznak is jól jönne egy rezsimváltás, ezt azonban könnyebben el tudná engedni, és megelégedne az iráni atomprogram visszabombázása után a katonai, kiemelten a ballisztikus rakéták jelentette képességek visszanyesésével.
Az Egyesült Államok felől nézve azonban a helyzet egyébként sem ilyen egyszerű. Donald Trumpot ismerve biztosak lehetünk abban, hogy őt az Izraelhez kötődő ideológiai szálak mellett a bosszú és a siker vágya is hajtja. Bosszút akar állni az 1979-es teheráni túszdrámáért, Amerika megalázásáért, egyben történelmet írna azzal, hogy az iráni politika irányváltásának kikényszerítésével elődei sikertelen kísérletei után feloldja a közel öt évtizede tartó szembenállást.
„A Fehér Ház azonban ennél messzebbre tekint, ez a konfliktus ugyanis az új világrend alakításáért egymásnak feszülő nyugati blokk és az úgynevezett globális Dél közötti harc egyik terepe is”
E tekintetben a tét Venezuela után Irán leválasztása Kínáról és Oroszországról, és ha minden jól megy, akkor felkészülhet Kuba. De Washington szempontjából logikus célkitűzésnek látszik az iráni olaj, s ezzel a Kína feletti kontroll erősítése, ezzel párhuzamosan az ázsiai behatolás és Oroszország körbekerítése alulról. Emellett Oroszország meggyengülésével a Fehér Ház alkalmasnak láthatta a pillanatot arra, hogy néhány oroszok és Kína által támogatott lator államot „megfegyelmezzen” vagy kiiktasson.
„Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy Amerika sikerrel veszi ezt az akadályt is, avagy Iránon megtörik Trump első pillantásra elsöprő lendülete”
Washington szempontjából a legjobb kifutás egy nyugatra átorientálódó Irán lenne – ez természetesen Izrael érdeke is -, akárcsak a sah idejében. Izrael mellett egy új, nagy szövetséges a régióban, ráadásul egy a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése szempontjából is geopolitikailag fontos helyen. Ezért sem nézheti ölbe tett kézzel Kína és Oroszország, ahogy a „tengelyük” szétesik. Ez a geopolitikai pozíciók gyengülése mellett ugyanis rombolná e két hatalom imázsát, csökkentené a befolyását, és gazdasági veszteségekkel is járna. Donald Trump ezzel olyan történelmi jelentőségű geopolitikai győzelmet aratna, ami egy elődjének sem sikerült 1991, az iraki és a hidegháborús győzelem óta. Trump győztesként vonulhatna be a történelembe, és ezzel a sikerrel természetesen a Nyugat erejét is jelentősen növelné.
„A feltételes mód azonban nem véletlen, ez az akció ugyanis rendkívül kockázatos”
Nem véletlen, hogy maga a Trump-adminisztráció nem egységes ebben a kérdésben. A pragmatikusabb és elsősorban a közvetlen amerikai érdekszférára koncentráló körök élesen bírálják ezt a beavatkozást. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy Amerika beleül a háború „mocsarába”, jelentős veszteségeket szenved, ezzel elindít egy újabb menekülthullámot, hosszabb távon elszabadul az olaj ára, és a még mélyebb szerepvállalás ellenére is marad az iráni rezsim. Ne felejtsük el, hogy Trump nem egy egy aszimmetrikus hadviselésre kiképzett gépezettel áll szemben. Iránnak például nem kell legyőznie az amerikai flottát nyílt ütközetben, elég, ha élhetetlenné teszi a Hormuzi-szorost. Az olcsó, de hatékony drón rajok, a nehezen felderíthető tengeri aknák és a part menti rakétaütegek képesek megbénítani bármilyen hajóforgalmat. Ebben a környezetben egy több milliárd dolláros repülőgép-hordozó is sebezhető célponttá válik. Ezzel a technológiai aszimmetriával a Pentagon stratégái láthatóan nem nagyon tudnak mit kezdeni.
Peking és Moszkva kihasználhatja ezt a helyzetet, hiszen az Egyesült Államok figyelmét teljes mértékben leköti Irán. Oroszország mozgástere kiszélesedne Ukrajnában, ahova kevesebb fegyver menne, és jóval kevesebb figyelem összpontosulna. Arról már nem is beszélve, hogy mennyit keresne Moszkva az olajon és gázon. A Közel-Keleten lekötött Amerikától Kína nagyobb engedményeket követelhetne Donald Trump amerikai elnök március végi kínai látogatása előtt, és hosszabb távon is nagyobb mozgástere lenne saját geopolitikai előterében. Az olaj ideiglenes kiesését meg megoldanák készletből és az oroszoktól, ami persze megint csak jó Moszkvának.
„Nem meglepő tehát, hogy a <globális Dél> vezető hatalmai árgus szemekkel figyelik a Közel-Kelet ismételt lángra lobbanását”
Az Irán valamint Izrael és az Egyesült Államok közötti háború hatásai ugyanis közvetlenül érintik őket is, végkifejlete pedig meghatározó lehet a globális erőviszonyok jövőbeli alakulása szempontjából. E tekintetben sajátos India helyzete, amelyet Kínához hasonlóan érzékenyen érint a háborúnak az energiapiacra gyakorolt hatása, ugyanakkor Pakisztánnal szembeni ellensúlyként jó kapcsolatokat ápol Izraellel. Az orosz-izraeli viszony is konszolidált, méghozzá annak ellenére, hogy Moszkva és Teherán kapcsolatai Irán viszonylagos stratégiai magányossága mellett is nagyon jók. Mint ahogy a Kína és Irán közötti partnerség is. Ráadásul Peking saját érdekeit követve az utóbbi időben komoly sikereket ért el a térség stabilitásának erősítésében, mindenek előtt Teherán és az Öböl államai közötti kapcsolatok egyengetésével.
„Irán megtámadása sem Moszkvát, sem pedig Pekinget nem érhette váratlanul”
Ott volt ez a levegőben annak ellenére, hogy közben Teherán és Washington között folytak a tárgyalások az iráni atomprogramról. Az elmúlt hetekben az iráni reptereken landoló orosz és kínai szállító gépek is a készülődő csapásra utaltak. Mint ahogy feltehetően abban is megegyeztek e háromszög résztvevői, hogy adott esetben felderítési adatokkal is segítik egymást.
Stratégiai szempontból Oroszországnak egyáltalán nem jön jól ez a tágabb kontextusban a „globális Dél” megosztását is célzó háború. Főképp azok után, hogy az elmúlt hónapokban Trumpnak egyértelműen az amerikai pozíciókat erősítő lendülete kissé elbizonytalanította a nem nyugati világot. Az Egyesült Államok láthatóan nem akar egyenlő alapon betagozódni a nagyhatalmak sorába, hanem a pólusok legerősebbikeként képzeli el magát a multipoláris világrendben. Ehhez pedig éket kell vernie a „globális Dél” országai közé, és lehetőleg megakadályozni az egységes fellépést. Másképp közelítve e kéréshez, Amerika és Kína világrendről alkotott elképzelései is versengnek egymással. Míg előbbi a versengés, utóbbi az óvatos együttműködés szellemében formálná újra a kapcsolatokat. A két elképzelés összeütközése azonban nem szükségszerű, ugyanis végső soron mindkettő a globális összekapcsoltság fokozására irányul, csak az a kérdés, hol lesz az összekapcsolt hálózatok központja.
„Rövid távon azonban ez a háború egyértelműen Moszkva malmára hajtja a vizet”
Az Egyesült Államok energiáit eleve leköti ez a konfliktus, így a korábbiakhoz képest kevésbé képes sürgetni a béke megállapodás megkötését. Ráadásul a rakétáit itt lövöldözi el, így még pénzért is csak kevesebbet tud szállítani Ukrajnának. Emellett az iráni amerikai fellépések jogszerűségével kapcsolatos viták is kedveznek Moszkvának, hiszen ez a csapás egyenértékűvé teszi Oroszország ukrajnai tevékenységét az Egyesült Államok iráni lépéseivel. Közben az is feltűnő, hogy Vlagyimir Putyin a korábbinál keményebb retorika ellenére is kerülte Donald Trump hibáztatását a közel-keleti háború kirobbanása miatt. Az orosz elnöknek a Kijevvel szembeni céljai elérése érdekében ugyanis a továbbiakban is célja a jó kapcsolatok fenntartása az Egyesült Államokkal. De ez a támadás azért elmélyítette az orosz bizalmatlanságot is az Egyesült Államokkal szemben. A történtek azt erősítik meg Moszkvában, hogy az engedmények ritkán eredményeznek tartós kompromisszumot, így a Kreml a jövőben feltehetően még kevésbé lesz hajlamos arra, hogy több engedményt tegyen Ukrajnával szemben.
A Közel-Kelet lángra lobbanása, a Hormuzi-szorosnál előállt helyzet megrázta a globális energiapiacot is, a kőolaj és a földgáz ára kilőtt, az Urals megcsípte a 100 dollárt is, a Brent pedig már 113-nál jár. Míg az energiaárak emelkedése segíti az orosz gazdaságot és enyhíti a költségvetésre nehezedő nyomást, addig a világ egyes régióiban már ellátási gondok is jelentkeztek. A közel-keleti konfliktusra reagálva Washington azonnal tárgyalásokat kezdett Moszkvával az orosz olajra vonatkozó szankciók enyhítéséről. Donald Trump is felhívta orosz kollégáját, majd bejelentették, hogy Az Egyesült Államok ideiglenesen feloldotta a tengeren rekedt, szankcionált orosz olaj- és kőolajtermékek kereskedelmi tilalmát, hogy enyhítse az iráni háború okozta energiapiaci feszültségeket. A döntés értelmében Washington az európai fősodor és Ukrajna hangos tiltakozása ellenére 30 napos időablakot biztosít azokra a kőolaj szállítmányokra, amelyeket március 12-ig hajókra rakodtak – mintegy 124 millió hordó orosz olajról van szó – ezeket április 11-éig, washingtoni idő szerint éjfélig lehet kiszállítani és értékesíteni. Ez a telefonhívás egyben azt is mutatja, hogy a világ megváltozott, többszereplőssé vált, és ebben a multipoláris térben az Egyesült Államok sem tudja kikerülni többé a többi szereplőt.
„Nem meglepő az sem, hogy Vlagyimir Putyin éppen most lebegtette meg, Moszkva végképp leáll az európai energia exporttal, mielőtt még ezt Brüsszel tenné meg. Az e tekintetben meglehetősen kitett Európát a kibontakozó energetikai válság kiemelten érinti, ami hosszabb távon hatással lehet Ukrajna és a háború támogatására is. Ez a hatás fokozottan érvényesül akkor, ha Amerika belesüpped a háború mocsarába”
Erre pedig van esély, mert úgy tűnik, hogy Trump mélyen alábecsülte azt a geopolitikai és történelmi mélységet, amely a perzsa államot meghatározza, és ezzel nemcsak az Egyesült Államok, hanem szövetségesei érdekeit is veszélybe sodorta. A Pentagon stratégái láthatóan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy egy aszimmetrikus hadviselésre kiképzett gépezettel áll szemben. Így például Iránnak elég, ha élhetetlenné teszi a Hormuzi-szorost. Az olcsó, de hatékony drón rajok, a nehezen felderíthető tengeri aknák és a part menti rakétaütegek képesek megbénítani bármilyen hajóforgalmat. Ebben a környezetben egy több milliárd dolláros repülőgép-hordozó is sebezhető célponttá válik.
„Ennek ugyan kevés látható jele van, de Kína is mélyen érintett az iráni konfliktusban. Az Irán elleni csapás és a Közel-Keleten ezzel tudatosan kialakított káosz mögött sokak szerint valójában Trump és Hszi csúcstalálkozója előtt a Kínára gyakorolt nyomás növelése áll”
Ez az értelmezés különösen azok körében népszerű, akik megpróbálják megmagyarázni Trump átalakulását. Persze, csábító arra a következtetésre jutni, hogy ez a támadás, akárcsak Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablása, Washington Pekingre gyakorolt nyomásának egy új, jelentősen agresszívabb szakasza. Ez a két ország ugyanis együttesen Kína olajkészletének negyedét adja.
Formálisan minden illik a képbe. Trump fő célja, hogy egy kedvező kereskedelmi megállapodást kössön Kínával. Ehhez Pekingnek jelentős engedményeket kell tennie, a kínaiak azonban ügyesen kihasználva előnyüket a ritkaföldfémek piacán, ellenálltak Washington nyomásának. Eközben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága illegálisnak nyilvánította Trump kedvenc fegyverét, az importvámokat, ami tovább gyengítette az Egyesült Államok tárgyalási pozícióját. Az elnök által ehelyett bevezetett vámok 15 százalékban vannak korlátozva, és 150 napig érvényesek, ezt követően a Kongresszusnak jóvá kell hagynia őket, ennek pedig az esélye csekély.
Trump e verzió szerint megmutatja Kínának, hogy hajlandó keményen játszani, és így megpróbálja rákényszeríteni Pekinget a megállapodásra. S Kína egyrészt tényleg rengeteget beruházott a régióban, másrészt a világ legnagyobb olaj importőreként szükségleteinek mintegy felét a Közel-Keletről fedezi, így érdekelt a Hormuzi-szoroson keresztüli zavartalan olaj ellátásban is. Ezért Peking hatalmas erőfeszítéseket tett a régió kiszámíthatóvá tétele, és az új háborúk kockázatának csökkentése érdekében. Most mindez szertefoszlani látszik, a sarokba szorított Irán az Egyesült Államok arab szövetségeseinek területén lévő célpontokat bombáz, és a helyzet valószínűleg csak romlani fog.
Ez a forgatókönyv teljesen rendben van, ha az iráni háborút egy stratégiai játszma részeként tekintjük a „nagy sakktáblán”. De kezd meginogni, ha Trumpot képzeljük el a játékos helyében. Ő ugyanis nem a hosszú távú stratégiák embere. Ösztönös játékos, a pillanat embere, akiben most inkább az Irán iránti gyűlölet dolgozik, mint a hosszú távú tervezés.
„De azért vegyük elő mégis csak azt a bizonyos <nagy sakktáblát>! Ez ugyanis nem csupán egy közel-keleti háború. Ez nem csupán egy háború Irán ellen. Ez egy sokkal nagyobb geopolitikai hatalmi harc része, konfliktus két globális hatalmi struktúra között”
Az egyik oldalon az Egyesült Államok, az EU és a NATO nyugati rendszere áll, amely a dollár dominanciájára, a katonai jelenlétre és a globális pénzügyi architektúrára épül. Ezzel szemben egyre inkább kialakul egy eurázsiai hálózat Oroszország, Kína, Irán és a BRICS-államok körül, alternatív struktúrákat fejlesztve. A közel-keleti konfliktus tehát így e rendszerszintű küzdelem geopolitikai gócpontjává válik.
Egy régóta a levegőben lógó háborúról beszélünk. Irán pedig egy nagyobb geopolitikai tengely része, amellyel Oroszország, Kína és a BRICS számos országa elmélyítette az együttműködését. Oroszország katonai technológiákat és stratégiai együttműködést biztosít. Kína jelentős összegeket fektet be infrastrukturális és energetikai projektekbe. Ezek az országok közben közösen dolgoznak alternatív kereskedelmi és pénzügyi rendszerek kiépítésén. E geopolitikai konfliktus középpontjában tehát a nemzetközi pénzügyi rendszer is áll. S ne felejtsük el, hogy az olaj kereskedelme túlnyomórészt amerikai dollárban folyik, ami állandó globális keresletet teremt a dollár iránt.
„S itt jön a képbe a Hormuzi-szoros, mint stratégiai eszköz, a globális gazdaság egyik legsebezhetőbb pontja ebben a küzdelemben, amely közvetve befolyásolni képes az Európai Unió és a NATO tagállamainak gazdasági stabilitását”
S ha még csak erről, a tengeri útvonalról lenne szó? Itt már nem csupán tankerek és hadihajók vannak. A háború célkeresztjébe maga az energiarendszer egésze került. Finomítók, exportterminálok, LNG-üzemek, tárolók, vezérlőrendszerek. A Közel-Kelet olaj- és gázszíve. Lángol az iráni olaj a legnagyobb tárolókban, ami nagyon fog hiányozni, elsősorban keletről. Az iráni Kharg sziget olajterminálját és a Bandar-Abbász termináljait is támadások érték, miközben az irániak kiiktatták a szaúdi Ras Tanura finomító komplexumát (500 ezer hordó/nap), iráni találat érte a kuvaiti Ahmadi finomítót valamint iraki és ománi létesítményeket is. Katarban iráni drónok támadtak LNG-létesítményeket, így leállították a teljes LNG-kitermelését. Irak a legnagyobb olajmezőjét, a Rumaliat, a szaúdiak meg a két legnagyobb olajfinomítójukat. Ez az olaj és ez a gáz most nagyon hiányzik Európából, amelyik egyébként épp elmarta magától az olcsó orosz olaj utána a maradék olcsó orosz LNG-t is. A világpiaci árak pedig emelkednek.
„S miközben a világpiaci árak emelkednek, az Európai Unió ideológiára épülő energiapolitika újra bebizonyította, hogy elszakadt a realitásoktól, és a piaci árrobbanás elkerülését szem előtt tartó Washingtonnal ellentétben ragaszkodik a szankciós ortodoxiához”
Európa ismét a saját maga állította geopolitikai csapdába sétál bele, és úgy viselkedik, mintha még mindig ő határozná meg az energiapolitikai valóságot. Közben a piac újra és újra kikerüli az egyre rombolóbb európai szabályokat, a kontinens politikai vezetői pedig valójában Moszkva sarokba szorítása helyett saját gazdasági mozgásterüket szűkítik. Ursula von der Leyen szerint nem ez a megfelelő pillanat az Oroszországgal szembeni szankciók enyhítésére – nem tudni, akkor melyik lenne az -, és noha globális pánik tört ki egy mindent elborító energia- és gazdasági válság rémképe miatt, szerinte a legfontosabb dolog az orosz szankciók fenntartása, valamint a 20. szankciós csomag életbe léptetése. Egyetért vele Emmanuel Macron, Friedrich Merz az Egyesült Államok döntését bírálja ahelyett, hogy Németország egyre mélyebb gazdasági válságát kezelné. A szankciós rendszer egyre inkább politikai rituálévá válik, amelynek a globális energiapiac működésére mind kevesebb hatása van. A kereskedelem új utat talált, az orosz olaj továbbra is eljut a vásárlóihoz. Mára egyetlen szereplő maradt, amely makacsul ragaszkodik a saját maga által felállított korlátokhoz, mégpedig Európa.
„A kérdés már nem az, hogy mivel jár a szoros lezárása. Hanem az, hogy mennyire sérül meg az a láthatatlan hálózat, amelyen a világ energiája – és vele együtt a világgazdaság – nyugszik. Ez a háború látszólag Irán ellen folyik, ám valójában az erőforrások és a szállítási útvonalak – kiemelten az olyan fojtópontok, mint a Hormuzi-szoros – feletti ellenőrzésről szól, amelyben az energiát minden oldal fegyverként használja”
Ebből a perspektívából a konfliktus más megvilágításban jelenik meg, és túlmutat a regionális dimenzión. Ebben a megközelítésben az Egyesült Államokat bizonyos mértékben túszul ejtő Izrael is csak egy mellékszál a történetben. Irán ebből a szempontból sem csupán regionális szereplő a Közel-Keleten. Egy tágabb eurázsiai stratégia része, amelynek célja a nyugati dominancia korlátozása a globális rendszerben. Ez a pozícióharc persze alkukon keresztül folyik, ám az egyértelmű, hogy új korszak kezdődött, amelyben új szabályok jönnek. Aki pedig erről az átalakulásról nem akar tudomást venni, és a múltban ragadva még mindig ragaszkodik az eltűnő korszak intézményeihez, szabályaihoz és tempójához, az lemarad, majd elsüllyed.
(A cikk eredetileg a Demokrata című napilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
A mellékelt kisfilm szerint az Irán elleni -eddig- kudarcos támadás megmutatta az arab országoknak, az olajexportöröknek, hogy Amerika nem képes megvédeni őket, de még a saját támaszpontjait sem.
https://www.bitchute.com/video/pTtlvxYe4Exy
csakafidesz says:
Amúgy a százmilliós Irán bombázása egyenesen őrültség, Reza Pahlavi amerikabarát Iráni sah száműzve lett azzal a váddal anno, hogy kiárúsította Amerikának az országot. Utána jött az elmebajos Khomeini ajatollah, majd tíz év iszlám terror. Ma már ott tartunk megint, hogy Iránba visszatért a józan ész, és még Szent Mária metrómegállót is átadtak a 7 metróvonal egyikén Teheránban, és az iszlám világban egyedülállóan (!) keresztény faliképpel, rajta a gloriás Szűz Mária, galamb formában a Szentlélek. Sehol az iszlám világban nincsen keresztény falikép, még Törökországban sincs, noha “világi” állam.
https://index.hu/kulfold/2025/11/07/megnyilt-teheranban-a-szent-maria-metroallomas/
Nos egy ilyen normalitás felé haladó Iránt Amerika azért bombázgat, mert nem hajlandó a “barátja” lenni, azaz vele kereskedni. Az iráni kereskedők ennyiben muszlimok. Aki őket valamikor becsapta azzal többé nem állnak szóba.