„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Az <ötnapos háború> sok tekintetben fordulópont volt az orosz politikai-katonai gondolkodásban, s a Moszkva és a Nyugat közötti viszonyban is. Tbiliszi kalandor akciója tudatosította az orosz vezetésben, hogy geopolitikai értelemben tovább már nem hátrálhat, s amit egy évvel korábban híressé vált müncheni beszédében Putyin még csak előre vetített, az valósággá vált”
Fotó:EUROPRESS/KAZBEK BASAYEV/AFP
Aggasztó híreket jelentett a sajtó 2008. augusztus 8-ra virradó éjszaka a Kaukázuson túlról. Alig egy órával éjfél előtt a grúz-oszét demarkációs vonalon állomásozó orosz békefenntartók parancsnokságára összehívták a helyszínen dolgozó tudósítókat. A helyzet már napok óta feszült volt, hiszen a dél-oszét főváros Chinvali környékén mindennapossá váltak a lövöldözések. A szeparatista köztársaság vezetője Eduard Kokojti óva intette a támadástól a konfliktus zónájában összevont grúz csapatokat. Mihail Szaakasvili grúz államfőt azonban ekkor már nem lehetett megállítani. Egyoldalúan felmondta a tűzszünetet, Moszkvának pedig felajánlotta, hogy legyen a kiterjedt dél-oszét autonómia garantálója. Egyúttal tűzszünetet hirdetett a másnapi tárgyalásokig. Az újságírók Kulahmetov tábornokra, a békefenntartók parancsnokára várva jó érzékkel azt találgatták, vajon lehet-e hinni Szaakasvilinek. Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor a békefenntartók bázisára, mintegy 30-50 méterre az újságíróktól akna csapódott be. A médiához kisiető tábornok csak annyit mondott, ez már háború!
„Szaakasvili meglehetősen átlátszóan arra a napra időzítette a támadást, amikor Vlagyimir Putyin – akkor éppen kormányfői minőségében – a pekingi olimpián tartózkodott”
Máig tart a vita, hogy késlekedtek-e emiatt az orosz csapatok, s egy a háborúról szóló dokumentum filmben maga Putyin sem tagadta, hogy sürgetően telefonált Medvegyevnek. Valójában azonban, mint ugyanebből a filmből kiderül, csak elő kellett venni a Szaakasvili Dél-Oszétia elleni agressziójára adandó válaszlépésekről 2007 óta meglévő terveket, s élesíteni azokat. A sikerhez persze elengedhetetlen volt a felderítés hatékony működése és Szaakasvili stratégiai hibái is. Az „ötnapos háború” Szaakasvili súlyos vereségével ért véget, az orosz csapatok – Nicolas Sarkozy akkori francia elnök sikeres közvetítésének köszönhetően is – Tbiliszi előtt megálltak. A csúcsra járatott oroszellenesség sem segített azonban neki hatalmon maradni. Innentől fokozatosan veszített a népszerűségéből, míg végül a grúzoknak elegük lett a kalandor lépéseiből, s megbukott.
„Az <ötnapos háború> sok tekintetben fordulópont volt az orosz politikai-katonai gondolkodásban, s a Moszkva és a Nyugat közötti viszonyban is. Tbiliszi kalandor akciója tudatosította az orosz vezetésben, hogy geopolitikai értelemben tovább már nem hátrálhat, s amit egy évvel korábban híressé vált müncheni beszédében Putyin még csak előre vetített, az valósággá vált”
Moszkvát arra is ráébresztette a háború, hogy Szaakasvili erői ugyan nem okoztak megoldhatatlan feladatot számára, a hadsereg modernizációja azonban tovább nem halogatható. Az is világossá vált, hogy Tbiliszi csupán eszköz volt az őt folyamatosan bátorító Washington kezében. Az orosz határozottságot érezve a Nyugat azonnal visszavonulót fújt, s egy időre óvatosabb lett Grúzia és Ukrajna NATO-tagságát illetően is. Néhány hónappal később azonban már úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Nem telt azonban el hat év, a történtek kísértetiesen megismétlődtek. Moszkva azonban ekkor már kész volt az azonnali cselekvésre. Ilyen értelemben a grúziai „ötnapos háború” a Krím előjátékának is tekinthető.
„A történteket Oroszországban úgy értelmezik, mint az első olyan lépést, amellyel Moszkva egyértelműen demonstrálta, hogy elege volt a térségbeli <színes forradalmakból>, és még nyugati nyomásra sem tűri érdekeinek teljes negligálását a posztszovjet térségben. Nyugaton és Ukrajnában a 2008. augusztusi eseményeket Oroszország első agressziós cselekményeként jegyzik, amely büntetlenül maradt, és ezért később Ukrajnában is megismétlődött”
Magában Grúziában az történtek megítélése jelentős változásokon ment keresztül. Szaakasvili idejében ezeket az eseményeket egyértelműen orosz agresszióként értelmezték, amely Chinvali megtámadására „kényszerítette” a grúz csapatokat. Ezt a narratívát azonban cáfolta az események kronológiája, és az Európai Unió által létrehozott Nemzetközi Bizottság 2009 szeptemberében közzétett jelentése is. Ez is kimondja, hogy a grúz hadsereg először hatalmas támadást indított Chinvali ellen, majd ezt követte az orosz invázió. Ma a grúz hatalom közvetlenül Szaakasvilit vádolja a háború megkezdésével. „Szaakasvili véres rezsimjét vádoljuk a háború megkezdésével. Hőseink azért áldozták fel magukat, mert az úgynevezett főparancsnok áruló, külföldi ügynök volt, külföldi erők utasítására cselekedett” – jelentette ki a napokban Irakli Kobahidze miniszterelnök.
Bárhogy is volt, az események után legalább három következtetés világossá vált, bár nagyon gyorsan elfelejtették őket. Először is, egyértelműsödött, hogy Oroszország a Nyugat ellenében is kész erőszakot alkalmazni érdekei érvényesítésére a posztszovjet térben. Másodszor, a Nyugat nem fog háborúba keveredni Moszkvával egy posztszovjet ország elleni orosz támadás miatt. A megtámadott ország egy háborúban csak a saját erőire támaszkodhat. Ezen kívül – mint Ukrajna példája mutatja -talán fegyverekre.
„Ez utóbbira egyebek mellett magyarázatot ad a harmadik következtetés, miszerint a Nyugat, különösen Európa katonai akciókra adott reakciójában jelentős szerepet játszik, hogy a háborút ki kezdte”
Ezért aztán ugyan egyértelmű volt, hogy az orosz invázió a nemzetközi jog szempontjából illegitim, mégis válasz volt a grúz hadsereg cselekedeteire, amely megindította a Chinvali elleni támadást. Ezért volt Európa reakciója ilyen mérsékelt.
Ezzel szemben 2022. február 24-én a Kreml rohanta le Ukrajnát. Pontosan ez, valamint az, hogy Európa – és természetesen az akkori Amerika – nem akarta megérteni, irracionalisnak tartotta az invázió indítékait, alapvetően határozta meg a Nyugat válaszát, a szankciókat és a katonai segítséget. Ennek fokozását pedig más indítékok mellett alátámasztja, hogy az invázió felébresztette a félelmet az orosz támadástól. A mai európai logika szerint 2022. február 24-én elképzelhetetlennek tűnt, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, ezek után azonban már joggal lehet azt gondolni, hogy Putyin bármikor elkövetheti a legelképzelhetetlenebbet, beleértve Európa megtámadását is.
A tanulságokat folytatva egyértelmű, hogy az orosz érdekek figyelmen kívül hagyása immár konfliktust robbanthat ki a Nyugat és Oroszország között. Erre Putyin a müncheni beszédében figyelmeztetett, ám a Nyugat akkor nem akarta ezt meghallani. Ezzel párhuzamosan a Nyugat gyenge reakciója, a gyors tűzszünet és a komolyabb gazdasági szankciók elmaradása azt üzente Moszkvának, hogy az erőszakos területszerzés következményei minimálisak. Ezt csak megerősítették 2014-ben a Krímben történtek. Az is látszik, hogy a „befagyasztott konfliktusok” állandó veszélyt jelentenek, mint ahogy szakadár területek is. De kimondhatjuk azt is, hogy a nemzetközi jognak ilyen helyzetekben erősen megmutatkoznak a korlátai.
„Katonai értelemben a legfontosabb tanulság az volt, hogy Oroszország ugyan gyorsan győzött, a konfliktus feltárta a hiányosságokat, ami a 2008 utáni átfogó orosz katonai reformokhoz vezetett. Aztán 2022-ben kiderült, hogy a sikerhez ez is kevés volt”
De felvetődik az a kérdés is, hogy miért lett más az ukrajnai háború kimenetele? Bár a forgatókönyv sok tekintetben azonos volt, a reakciók és a léptékek drasztikusan megváltoztak. A Nyugat levonta a tanulságokat 2008-ból. Ugyan ez 2014-ben még nem nagyon látszott, 2022-re azonban arra jutott, hogy a francia elnök közvetítésével túl nagy engedményeket tett, és siettetett egy olyan tűzszünetet, amely lényegében legitimálta a grúz területek orosz megszállását. A nyugati olvasatban ez a büntetlenség vezetett a Krím 2014-es elfoglalásához. Az ukrajnai háborúra a Nyugat már felkészült, egységes és kemény gazdasági szankciókkal, valamint közvetlen fegyverszállításokkal válaszolt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Grúzia kis ország, hadserege 2008-ban alig 30 ezer fős volt, és a háború mindössze öt napig tartott. Ukrajna ezzel szemben 2014 és 2022 között – részben a grúz tanulságokból tanulva – modernizálta haderejét, kiépítette védvonalait, és területileg is képes volt „elnyelni” az első csapásokat. Grúziában Oroszország megállt Tbiliszi előtt, és nem kebelezte be Dél-Oszétiát és Abháziát, hanem „független államként” ismerte el őket. A Kreml Ukrajnában is így indított, viszont végül nyíltan a területek végleges, közigazgatási annektálása mellett döntött.
„A tanulságokat, a hasonlóságokat és a különbségeket még lehetne folytatni, az a kép azonban egyértelműen kirajzolódik, hogy a jelenleg már ötödik éve tartó háborúhoz hosszú folyamat vezetett”
Ennek kezdete Putyin 2007-es müncheni figyelmeztető beszéde, és miután ez süket fülekre talált, jött egy évvel később az „ötnapos háború”, s mivel ennek a hatása is hamar elillant, következett 2014-ben a Krím „hazatérítése”, végül – Moszkva úgy érezhette, hogy a 24. órában – 2022-ben az Ukrajna elleni invázió. A grúz-orosz konfliktus tehát sok tekintetben a Krím, majd az orosz-ukrán háború előjátékának is tekinthető.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Ludovico Castiglione says:
Tisztelt Stier Úr,
Két kerdésem van.
1. Ön szerint párhuzamot lehet-e vonni a 2008-as grúziai és a mostani örményországi helyzet, illetve Szaakasvili és Pashinjan politikája között? (Szerintem sok a hasonlóság, pl. Pashinjan éppúgy elárulta a hazáját az atlantista háttérhatalomnak, mint Szaakasvili, de lényeges különbség, hogy az örményeknél nincsenek szakadár orosz területek.)
2. Mennyire reménytelen érzés úgy írni ezt az oldalt, hogy a Tuco-féle kommentátorok semmit, de konkrétan semmit nem hajlandók felfogni belőle?
Stier Gábor says:
1. Igen, lehet. Egy logikai sorba tartoznak.
2. Azért csak elgondolkodik mindenki a leírtakon? Ha ezt megteszi, az nekem elég. Nem kell, hogy egyetértsen, de gondolkozzon el rajta.
Tuco says:
Putyin gyakorlatilag újjáélesztette a Brezsnyev-doktrínát. A poszt-szovjet térség országai csak addig gyakorolhatják szuverenitásukat, amíg az nem ütközik Moszkva érdekeivel és elvárásaival. Ha mégis, akkor megy az orosz hadsereg rendet rakni. A régi “szép” időkben ezt “internacionalista segítségnyújtásnak” hívták, most “különleges katonai műveletnek”.
Stier Gábor says:
Pontosítok. A világban újra megerősödött a befolyási övezetekben gondolkodás. E tekintetben Trump ugyanazt csinálja, mint Putyin.
Tuco says:
Igen, sajnos ezt én is pontosan így látom.