„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
„A szerbség körkörös fenyegetettsége a Vucsics-rezsim fennmaradásának záloga. Ehhez társult még a szerb egység demonstrálásának fontossága a boszniai szerb vezetők megjelenésével, akik hangsúlyozták, hogy a boszniai szerbeknek egy erős, nagy Szerbiára van szükségük”
Fotó:EUROPRESS/Sasa Djordjevic/AFP
Zágrábnak szüksége is van önbizalomra, és arra is, hogy a saját lakosságának és a szomszédságnak – elsősorban Szerbiának, de Bosznia-Hercegovinának is – bizonyítsa, meg tudja védeni magát. Nem sokat kellett várni a válaszra, bár az augusztus 3-án, vasárnap Karlócán (Sremski Karlovci) megtartott több ezres nagygyűlésen Alekszandar Vucsics szerb elnök egyelőre még csak előlegezte, hogy szeptemberben ők is megmutatják, milyen erősek. Barbároknak minősítette a nyugati politikusokat, amiért a Vihar hadműveletet és a horvátországi szerbek azt követő exodusát szó nélkül hagyták. Megjegyzendő, ebben ártatlan volt London és Párizs, mert ők le akarták fújni, de az Egyesült Államok ragaszkodott hozzá. Vucsics még azt is közölte, elege van a hazugságaikból, Szerbia senkit sem fenyeget. Azoknak pedig, akik Szerbián belül akarnak egy a Viharhoz hasonlót kirobbantani, azt üzente, nem fog sikerülni.
A nagygyűlésen megjelent a boszniai Szerb Köztársaság három főméltósága, és a bosznia-hercegovinai legfőbb irányító testület, az Államelnökség szerb tagja is. Köztük volt Milorad Dodik, akit Bosznia-Hercegovina Bírósága egy év letöltendő szabadságvesztésre ítélt, amiért semmibe vette a nemzetközi közösség főképviselőjének döntéseit, a Központi Választási Bizottság pedig nemrégiben megfosztotta államfői posztjától. Azt a már sokszor és sokaktól hallott álláspontot hangoztatta, hogy a horvátok a Viharral etnikai tisztogatást hajtottak végre. Megtehették – mondta -, mert őket az akkori amerikai vezetés ebben támogatta. A horvátok persze nem így gondolják, szerintük egy magasztos célért, a haza területének felszabadításáért harcoltak, a szerbek vereséget szenvedtek, és önként távoztak.
„Kinek van igaza? Természetesen mindig a győztesnek. A szóban forgó háborúnak -amelynek utolsó (?) felvonása volt a Vihar -, azonban nem volt egyértelmű győztese. Így mindenki írja a maga történetét, a Viharról is”
Tény, hogy a viszály a horvátországi szerbek és horvátok között már az első többpárti választások (1990) körül elkezdődtek. Az ENSZ Szakértői Bizottságának megállapítása szerint nagyjából ettől az időponttól kezdve a Horvátországban mintegy 70 ezer fős kontingenssel jelen lévő Jugoszláv Néphadsereg (JNA) – megerősítve a Szlovéniából kivont erőkkel – megkezdte a szisztematikus felkészülést, ahogyan Belgrádban mondták, a rend helyreállítására, amiben helyi szerb szabadcsapatok is „segédkeztek”. Pontosabban, eleinte fordítva volt, később a JNA vette a kezébe az irányítást és nagyrészt a végrehajtást is.
„Kezdettől cél volt a horvát területek kettévágása, vagyis az északi és a déli országrész közötti kommunikáció ellehetetlenítése, amivel tartósan nyomást lehetett gyakorolni a horvátokra”
1991 decemberében kiáltották ki az úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaságot. Az elnevezés utalás a Habsburg uralom idején létesített katonai határvidékre. Apró szépséghiba, hogy a vojna krajina nem terjedt Knin városáig, amelyet a Krajinai Szerb Köztársaság a fővárosának választott. Erről a területről már 1990 augusztusa és decembere között becslések szerint 80 ezer horvátot és muszlimot üldöztek el. De voltak szép számmal gyilkosságok és fosztogatások is. Legendás a Dalmácia hátországában fekvő Škabrnja település esete, amelyben 84 főt, civileket és honvédeket mészároltak le.
„A <rendcsinálást> színlelő, polgárháborús retorika azonban ellehetetlenült, amikor 1992 januárjában először a Szentszék, majd kisvártatva a vezető európai államok is elismerték Horvátország függetlenségét, és, azzal együtt a területi sérthetetlenségét”
Az úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaság nemzetközi elismerés nélkül maradt. A hadakozás a horvátokkal ettől függetlenül folyt tovább. Miután azonban a „igényelt” településeket a szerbeknek sikerült elfoglalni és onnan a lakosság nem kívánatos részét eltávolítani, Szlobodan Milosevics 1992 januárjában aláírt egy fegyverszüneti megállapodást, amelyet – mások mellett – Cyrus Vance, akkori amerikai külügyminiszter jegyzett. Ennek ellenére a harcok újra és újra fellángoltak.
A Krajinai Szerb Köztársaság sorsát végül az pecsételte meg, hogy vezetői hosszan tartó tárgyalások után is mereven elutasították a Z-4 tervet, amely számukra a legszélesebb körű autonómia – beleértve a saját parlamentet – biztosításával visszaintegrálta volna a területet Horvátországba. Makacsul a boszniai Szerb Köztársasággal és Szerbiával való egyesülésre törekedtek. Ellenállásuk, vagy valami más – például az, hogy most engednek a horvátoknak, mert az idő úgyis kiérleli majd az eredeti forgatókönyv megvalósítását – növelte a nemzetközi közösség hajlandóságát, hogy támogassa a szerbek által ellenőrzött területek felszabadítását célzó horvát katonai akciókat.
„Az Egyesült Államok tevőlegesen is hozzájárult a Nyugat-Szlavóniát felszabadító Villám (1995. május 1.) és a Vihar (1995. augusztus 4-7.) fedőnevű műveletekhez, azoknak a megtervezésében ugyanis amerikai tanácsadók is részt vettek”
Feltűnően passzívak voltak ugyanakkor a boszniai szerbek és Belgrád is. Egyáltalán nem siettek a horvátországi nemzettársak segítségére, holott korábban ezt folyamatosan tették, és amiben a krajinai szerbek az utolsó percig reménykedtek. A Villám névre keresztelt akciót a krajinai szerb haderő főparancsnoka, a „köztársasági elnök” Milan Martics két, Zágráb központja elleni rakéta támadással bosszulta meg, amelynek 7 halálos áldozata és 214 sebesültje volt, egytől-egyig civilek.
„Azóta a Villám mintha feledésbe merült volna, pedig az is távozásra bírt sok szerbet. A Vihar megítélése azonban – amint a fenti példa is bizonyítja – ma is komoly ellentét forrása a horvátok és a szerbek között”
Jóllehet közismert tény, hogy a Krajinai Szerb Köztársaság Védelmi Tanácsa augusztus 4-én határozatot hozott a lakosság evakuálásáról, Belgrád azóta is körülbelül 200 ezer szerb elűzéséről, etnikai tisztogatásról beszél. Ennek a tömegnek egyébként a fele 2005-ig visszatért, illetve 40 ezer ember „lakóhelyet cserélt” vajdasági horvátokkal.
Az evakuáció elrendeléséről tanúskodó tárgyi bizonyítékot a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűntetteket vizsgáló hágai törvényszék (ICTY) sem vette figyelembe, mondván a horvátországi szerb lakosság már annak kihirdetése előtt megkezdte a kivonulást Szerbia, túlnyomórészt a Vajdaság irányába, visszavonhatatlanul megváltoztatva így az ottani etnikai arányokat. Belgrád nem értett egyet ezzel. Milosevics állítólag kifakadt, amikor hírét vette. „Hogy képzelik, mi küldjük a fiainkat, hogy megvédjük az otthonaikat, ők meg ide jönnek pihenni” – csattant fel.
„Horvátország részéről jogosnak mondható az a törekvés, hogy a fennhatóságát egész területére kiterjessze, és helyreállítsa az összeköttetést Dalmáciával”
Augusztus 4-én a horvát rádió közölte Franjo Tudjman elnök felhívását, miszerint azok a szerb nemzetiségű állampolgárok, akik közvetlenül nem vettek részt fegyveres felkelésben, maradjanak otthonaikban, nem esik bántódásuk. Emellett 50 ezer, a fegyveres harcokban közvetlenül részt vett szerbnek pedig amnesztiát adott, kivéve azokat, akik bizonyítottan háborús bűnt követtek el.
Az évforduló kapcsán először látott napvilágot a szerb sajtóban egy történész jóvoltából, hogy a szerbek valóban önként hagyták el Horvátországot, méghozzá félelemből. Ez a félelem nem volt alaptalan, hiszen Kelet-Szlavóniában sokan fogtak fegyvert horvát szomszédaikra, vagy fosztották ki a például Magyarországra menekültek házait, így hát joggal tartottak a készülődő bosszútól. A másik újdonság az, hogy 2015 óta, amióta Szerbiában megemlékeznek a Viharról, talán még soha nem volt ennyire nagy szükség erre belpolitikai szempontból.
„A szerbség körkörös fenyegetettsége a Vucsics-rezsim fennmaradásának záloga. Ehhez társult még a szerb egység demonstrálásának fontossága a boszniai szerb vezetők megjelenésével, akik hangsúlyozták, hogy a boszniai szerbeknek egy erős, nagy Szerbiára van szükségük”
Hogy ennek hangsúlyozása milyen fontos, azt az utóbbi napokban lezajlott szerbiai tüntetések is bizonyították. Ezeken – egyebek mellett – ismét előjött a szemrehányás, hogy Vucsics elárulta Koszovót, erre reflektált az elnök „szkipetar, vagyis „albán” minősítése. Szokás szerint autóbusz-karavánok hozták a demonstrálókat Belső-Szerbiából. A karlócai lakosok egy része a közösségi médiában meg is indokolta, miért maradt távol a rendezvénytől. Nem akart asszisztálni a Vucsics-rezsim fennmaradásához.
A helyszín megválasztása jelzésértékű, az első nagy szerb betelepülés Karlócára történt, Csarnojevics Arzén pátriárka vezetése alatt. I. Lipót, Habsburg császár felhívására indultak el, aki arra szólította fel az albánokat és a szerbeket, hogy a császári hadakkal karöltve segítsenek megállítani a török előrenyomulást. Ez a remény azonban csakhamar szertefoszlott, a törökök visszavettek minden korábban felszabadított területet, még mielőtt a szerbek hadba szállhattak volna. De a felhívásnak -amit meghívásként értelmeztek Magyarországra – engedelmeskedtek.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
A nyugat a demokratikusnak nevezett terminológiát és narratívát mindig az érdekei irányába hajlítja a létező magyarázatok legjobbikának beállítva, és a médiát telekürtölve vele. Aki nem azt fújja az a diktatúrát támogatja, büdös nacionalista, szeparatista, rasszista vagy homofób, szabadon választott.
A szerb Krajináról többek közt ezt írja a Wikipédia: “A Krajinai Szerb Köztársaság egy a délszláv háború idején a Horvátország területén belül önmagát függetlennek kikiáltó, többségében szerbek lakta terület volt. Alapítása 1990 szeptemberében történt, de nemzetközileg soha nem ismerték el. Formálisan 1991 és 1995 között létezett.”
Tehát egy többségében szerbek lakta terület kikiáltotta a függetlenségét, ami négy évig létezett, majd fegyveresen megtámadta a horvát hadsereg sok ottani civilt is megölve, tízezreket pedig a lakóhelyéről elkergetve. Kétszázezerre teszik a menekültek számát, akik málhás szekereken és gyalog vették az irányt Szerbiába a házaikat, földjeiket hátrahagyva. Ha úgy vesszük szimpla népirtás volt, vagy legalábbis etnikai tisztogatás, ha viszont másképp forgatjuk a szavakat, akkor önkényesen kiáltották ki a függetlenségüket, azt a hamis illúziót keltve, mintha másképp is lehetett volna. Ezért így jártak, kár több szót vesztegetni az esetre.
Nem úgy mint Koszóvóra, ami 2008-ban kiáltotta ki a függetlenségét, de azért 1999-ben, tehát kilenc évvel korábban (!) Szerbiát megbombázták az amerikaiak, biztos ami biztos, hisz kellett az albán függetlenség kikiáltásához.
Ugyanakkor kérdezem: 1995-ben Horvátországot miért nem bombázták meg, miért nem támogatták a krajinai köztársaságot? Vagy Jugoszláviát, amikor szétszakították, az is szeparatizmus volt nem? Hisz az országot az Egyesült Államok ötven évig elismerte, … ja dehogy, hetvenig, hisz az első világháború után alakult meg, mi lett az ország egységével és szuverenitásával?
Megmondom én miről szól a történet:
Amikor a területi integritás és szuverenitás az USA érdeke, akkor azt támogatja, amikor meg a nemzeti, etnikai önrendelkezés, akkor meg azt, attól függően melyikhez fűződik érdeke, melyik megoldás terjeszti ki a birodalmát. Persze ezzel minden birodalom így van, de ilyen szemforgató módon egyik sem.
Azért valamit érezhetett, hogy nem stimmel, mert a Vihar hadművelet vezetőjét, Horvátország nemzeti hősét Gotovina tábornokot 2011-ben Hágában elsőfokon sok év börtönre ítélték, majd 2012-ben másodfokon felmentették, mert bukott volna a horvátok hófehér pihe-puha ártatlanságáról terjesztett narratíva.
Az elsőfokú ítéletről a pártatlansággal nem vádolható magyar-horvát baráti társaság ezt nyilatkozta: “A horvátok honvédő háborúja az agresszorral szemben nemzetközi támogatás mellett zajlott, például az Egyesült Államok katonai logisztikai segítsége ma már nem titok. Ebben az összefüggésben került sor a Vihar elnevezésű, Gotovina által vezetett hadműveletre, melynek következtében a vádirat szerint 200 ezer szerbnek „kellett elmenekülnie” horvátországi lakhelyéről. (Ez három-négy nap alatt, amíg a hadművelet tartott, aligha következhetett be.) Bizonyított tény, hogy a szerbek maguk szervezték meg az exodust, a szerb katonai vezetők ellentmondást nem tűrően irányították a folyamatot.”
Tehát az agresszorok a szerbek voltak, a horvátok honvédő háborút folytattak amikor támadtak. Négynaposat, a szerbek akkora agresszorok voltak, hogy mind a négy napig kitartottak, és maguktól menekültek el, így vessenek magukra.
Nem ismerős a narratíva? Mondjuk a Donbasszal kapcsolatban, csak ott az ukránok rosszal kezdtek ki, ezért ott hiába támogatta őket az USA, mert a szeparatista nacionalistáknak is volt nagyhatalmú támogatója. Bocsánat tévedtem, a függetlenségi szabadságharcosoknak, az orosz nemzeti hősöknek.
Nem cseng össze a két krajina, a szerb és az Ukraj(i)na, ami valaminek a szélét, határvidékét jelenti magyarra fordítva, – lehet, hogy az utóbbit is fel fogják számolni? Mert az úgy lenne igazságos, nem? Legalábbis egyfajta értelmezésben, de biztos hogy nem az amerikaiban.