Margó. Hiúság? „Gyarlóság, asszony a neved…” Valóban az lenne? Igaza volna  Shakespeare dán királyfijának? Kora ifjúságom évei másról győztek meg.

Az eredeti farmernadrágok egyenként bújtak elő a bőröndből. A rokonok, barátok egyesével tették tiszteletüket a közép-orosz falu tipikus rönkházában. Templomi áhítattal vették kezükbe a kis szoba vaságyára kiterített eredeti Lee, Lewi’s Wrangler és egyéb, csábító címkéjű, nyugati trendi divatcikkeket.

Mi otthon már túl voltunk a lódenkabátos és smicisapkás korszakon. Jókat nevettünk az Állami Áruház jelenetein, amikor valamennyiünk kedvence, a „kis Latyi” mindenféle szellemes trükkel próbálta eladni az 1950-es évek hazai konfekcióiparának nem mindig jól szabott és méretes remekeit.

„Erre fél évszázaddal ezelőtt első asszonyom falujában nyári haza látogatásainkkor a házban nem volt szükség. Vittek mindent, mint a cukrot. Mi meg nem eléggé elítélhető módon kizsákmányoltuk a gyatra ellátás sanyarúságát”

Igaz, némileg enyhített bűnünkön, hogy a bevétel ment a két fiát egy fizetésből nevelő anyós költségvetésébe. Nágya, első feleségem többnyire egy szál ruhában tért haza a nyaralásból. Szerencsére nem zavarta az ebben az évszakban egyáltalán nem zord időjárás, a barátnők szinte mindent lekönyörögtek róla, még az akkortájt aranyáron elkelő használt Triumph melltartókat is. Az ismerősök egymáson túllicitálva pénzzé tették garderobját. Ez a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje volt. A tömegtermelés és hiánygazdálkodás időszaka.

„Mindenki, a gyengébb nem, és nem csak ők, csinos és jól öltözött akart lenni. Gyakran elfeledkezve a kíméletlen természeti körülményekről. Mert a halina csizma jó szolgálatot tett lékhorgászatkor. Sőt, háborút is lehetett vele nyerni. Randin, vagy színházi viseletnek, főleg egy húszéves egyetemista lánynak viszont nem volt éppen a legmegfelelőbb. Cserélgették is a ruhatárban lábbelijüket”

Mintha további közös életünk menetét előlegezte volna meg, Leonyid Zorin „Varsói melódia” című színművét terveztük megnézni vlagyimiri főiskolásként. A darab, amit nálunk Sztankay István és Schütz Ila remek alakításával élvezhettük, egy orosz fiú és lengyel lány szerelmét idézi fel több időszakban, amelyet az ötvenes évek szigorú erkölcse nem enged szárba szökkenni…

A jóslat nálunk nem vált be, negyedszázados boldog házasélet és két szép lány cáfolta meg.

De akkor ezt még nem sejtettük. Mínusz 25 fokos hideg volt. Nágyenyka  térdet illedelmesen takaró harangszoknyát viselt. Alatta meleg flanel bunda bugyi védte combját, ám körömcipőbe bújt lábának, lábszárának színe a vékonyka harisnyán átütve a lila minden színárnyalatával hívta fel magára a figyelmet.

„Na, de térjünk vissza a kemény vlagyimiri télhez. Miért nem nadrágban volt akkor még csak barátnő asszonyom?”

Hosszú történet. Akkortájt a szigorú orosz öltözködési etika tiltotta a nőknek a nadrágviselést, Csak a laza erkölcsű asszonyok hordtak nadrágot. A főiskola lányhallgatói iszonyatos mintás, vastag harisnyával védték magukat a hideg ellen.

Asszonyom falujában édesanyám változtatott a megszokáson. Kissé visszeres lába okán már első gyermeke születése után, még a második világégés idején áttért a nadrágviselésre, és erről élete végéig nem mondott le. Elegáns nadrágkosztümben kísérte el apámat még a díjátadó ünnepségekre is. Ráadásul dohányzott. Első sétája során menye falujában egyik szokásáról sem mondott le. A falun drótnélküli telefonon végigfutott az elképesztő hír: „A híres író felesége… (apámnak már jelent meg könyve oroszul), Nágyenyka anyósa… És képzeld, nadrágot hord… Cigarettázik…” 

Attól kezdve Nágyának is meg volt bocsátva, hogy fehér és feszes nadrágban járt ki, és előadás előtt és után abban korzózott velem barátnői nagy irigységére a moziként is használt kultúrház, – DK Дом Культуры – körüli parkban.

„Később már házasságunk elején, kivédendő az orosz tél támadásait, beszereztünk egy gyönyörű, fehér galléros és mandzsettás irhabundát, дубленка-t. Minden orosz hölgy álmát”

De óh jaj, Svájcba kiutazva Félix, családi barátunk meglátva kiöltözésünket, rémülten figyelmeztetett:

– Az Isten szerelmére, nehogy ebben menjetek be Zürichbe, a zöldek nyomban lesprayeznek – természetesen zöld színű festékkel.

Az idő kérlelhetetlen múlása, és a rokonság kihalása következtében látogatásaink lassan megszűntek. A két, elsősorban oroszhoni téli kiruccanásainkkor jó szolgálatot tevő ruhadarab ruhatárunk mélyére került, s jó ízű táplálékul kínálta fel magát a kérlelhetetlen bendőjű molyoknak.

De óh jaj, együttlétünk legelején a nadrág alapjaiban változtatta meg fiatal arám mozgalmi szervezeti hovatartozását. Hazaszeretettel ötvöződő elkötelezettségére szerencsére nem hatott…

Közös életünk első esztendejében édesapám, aki még a háború előtt bekapcsolódott a munkásmozgalomba, azt javasolta menyének, hogy rendezze Komszomol-tagságát. „Biztos van a Magyarországon tartózkodó, élő oroszok között valamiféle szervezet, ahová eljárhatsz, és ébren tarthatod kötődésedet hazád iránt.” A tanács bölcs volt. De rossz vért szült.

„Első hazalátogatásunk során Moszkvába betérve, az apósi intenciót követve nejem szükségesnek és hasznosnak tartotta, hogy regisztrálja Komszomol-tagságát. Csinos nadrágkosztümben, zsebében féltve őrzött tagsági könyvével ellátogatott a Komszomol KB moszkvai irodájába”

A kapu zord Cerberusa, hiába magyarázta lelkesen, hogy csak mozgalmi hűségét és hovatartozását kívánja rendezni, nem engedte be.

„- Mit képzel, nadrágban…”

Alig egy óra maradt a hivatali időből. Taxi, hazavágtatás, átöltözés, s a tapasztalatból már tanulva asszonyom ildomos, térdét takaró szoknyában belibegett a húszas évek Bauhaus stílusában emelt épület kapuján.

Izgatottan vártam az utcán.

Alig telt el negyedóra és mosolyogva lépett ki a kapun.

– Na, mi van?

Csak nevetett.

– Már nem vagyok Komszomol-tag… – jegyezte meg.

Hazafelé tartva elmesélte, mi történt. Gondosan vasalt öltönyt viselő fiatalember fogadta a sztálini időkből visszamaradt berendezésű irodában. Figyelmesen végighallgatta Nágya lelkes magyarázatát, hogy mint hazája hű honleánya szeretné megtartani kötődését a párthoz és testvér szervezetéhez, amolyan előszobájához, a Komszomolhoz.

– Mutassa az igazolványát – kérte az ifjú pártcsinovnyik közömbös hangon.

Íróasztala fiókjából előhúzott egy méretes mozgalmi ollót és határozott, apellálást nem tűrő, színpadias mozdulattal négyrét vágta a kissé megviselt igazolványt.

„Majd ha végleg hazatér, ismét kérheti felvételét”

– magyarázta és az audiencia véget ért. A kis intermezzo nem változtatta meg asszonyom kötődését hazájához. Az egyetemet elvégezve, később a magyar állampolgárságot felvéve rendőrtisztek, majd újságírók nemzedékét tanította orosz nyelvre, s áldásos tevékenységét később Svájcban, Németországban is folytatta, ahol jelenleg, békés elválásunk óta él. Mindkét lányom anyanyelvi szinten beszéli az oroszt, az egyik Londonban, a másik Magyarországon dolgozik, családosak.

Hazalátogatásai során Nágya sértődöttség nélkül, oroszosan megbocsátó derűvel idézi fel mozgalmi életének kurta-furcsa megszakadását. Hazája iránti szeretetén ennek ellenére nem esett csorba. Jómagam pedig több mint félszáz könyv lefordításával járultam hozzá meg nem rendült honleányi kötődéséhez.