//Kapni és nem kapni…
„Kissé helyre állítja irodalomtörténeti igazságérzetemet Borisz Paszternak Nobel-díja” #moszkvater

Kapni és nem kapni…

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal azon gondolkodik el, hogy a 15 francia, vagy tucatnyi angol és amerikai íróval szemben miért csak öt orosz író kapott eddig Nobel-díjat. Jó kérdés!

„Kissé helyre állítja irodalomtörténeti igazságérzetemet Borisz Paszternak Nobel-díja” #moszkvater
„Kissé helyre állítja irodalomtörténeti igazságérzetemet Borisz Paszternak Nobel-díja”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Sputnik via AFP

Díjat kapni jó. Írónak különösképp. Az irodalmi díjak csúcsa a Nobel-díj. Nehéz döntés, hogy kit jutalmazzanak vele.

Persze nem minden arra érdemest tisztelnek meg a díjjal. Ugyanakkor szép számmal vannak, akik kevésbé méltóak rá, és megkapják.

Bonyolítja a dolgot, hogy nem mindenki fogadja el. Szóval a szituáció nem egyértelmű.

Sajátos a helyzet a szovjet-orosz irodalommal. Szerzőik alaposan megszenvedték a politikai ellenszelet. Pillantsunk végig ebből a szempontból a díj történetén. Tanulságos lesz. És pikáns is.

„A furcsaságok a Nobel-díj körül már kezdetektől kísérték az orosz irodalmat”

Arvid Järnefelt svéd író, műfordító 114 évvel ezelőtt meglátogatta Lev Tolsztojt jasznaja poljanai birtokán. Küldetésének egyetlen oka volt, megtudni, átvenné-e a kor legjelesebb prózaírója, koronázatlan írókirálya a díjat, ha neki ítélik. A jelölés jogossága egyértelmű volt. Tolsztoj válasza is. Elutasította. Igaz, manapság igencsak kifacsart szöveggel magyarázzák: azzal hárította el, hogy a pénz elköltése gondot okozna neki. A valós indok természetesen más volt. Tolsztoj a meggyőződéses pacifista kijelentette, nem fogadja el a díjat, amit egy olyan ember alapított, akinek találmányai, a dinamit, a füstmentes lőpor, stb., emberek millióinak halálát okozták.

„Nemes válasz. Csak az a gubanc, hogy a dinamit, melyet mérnöki célokra is világszerte használnak, nem igazán bűnös a háborús vérontásokban. Tolsztoj Nobel-díj nélkül maradt. Nem hinném, hogy ártott írói rangjának. A díjat végül egy olasz költő, Giosuè Carducci kapta. Van-e ki a nevet ismeri?”

Aztán 18 évvel később egy jeles és iróniára hajlamos, angol nyelven alkotó ír szerző, amolyan igazi fenegyerek, G. B. Shaw sorra utasította el a kitüntetéseket, a lordi címet, a Becsületrendet. Csak egy esztendős hezitálás után vette át a kétségkívül megérdemelt Nobel-díjat, melynek összegét azonnal az Angol-Svéd Irodalmi Alap rendelkezésére bocsátotta.

Az 1917-es októberi forradalom nem volt jó belépő a világirodalomba a szovjet-orosz alkotók számára . A politikai diszkrimináció évtizedeken át sújtotta őket. Ha csak arra gondolunk, hogy egy másik írófejedelem, Maxim Gorkij soha nem kapta meg, miközben nagy tisztelői és barátai, a világszinten hozzá mérhető Romain RollandAnatole France megkapták. Hogy ki mindenki kapta meg, aki nem mérhető hozzá? A Wikipédián bárki megtalálja, nem kívánok senkit inszinuálni.

„Gorkij, aki Lenin bölcs tanácsára kiköltözött Olaszországba, s ott írta remekműveit, fájdalmasan hiányzik a sorból”

Később Sztálin hazacsábította. Fiának megengedték, hogy megvegye a szovjet autós történelem első kabrióját. Gorkij otthon megértette, miért akarta Lenin távol tartani, de már későn. Halála mind a mai napig rejtély. Elszomorítóbb, ami utána történt vele. Soha nem kérte, hogy Nyizsnyij-Novgorodot, a moszkvai Tverszkoj bulvárt róla nevezzék el. Le is vették a nevét. A gyerek kiömlött a fürdővízzel együtt. Persze az átkeresztelés nyavalyáját a magyar irodalom is megszenvedte – de ez nekünk fájjon.

„Két világrend ütközött egymással és ezt megérezte a díj is”

Nem mondanám, hogy érdemtelenül, de semmi kétség, hogy az érzékeny tollú Ivan Bunyin talán nem a legfényesebb csillaga a 20-as, 30-as évek orosz irodalmának. Ráckevei nyaralóm hálószobájában egy kiadós dunai fürdés vagy evezés után  novelláskötetét, benne a klasszikusan zseniális „Sötét fasor”-t örömest olvasgatom. Ettől persze nem kevésbé fáj, hogy a világirodalomra összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorló Mihail Bulgakov valahogy elfelejtődött. Talán azért, mert Sztálin 15 vagy 20 alkalommal nézte meg színdarabját „A Turbin család napjai”-t?

„Kissé helyre állítja irodalomtörténeti igazságérzetemet Borisz Paszternak Nobel-díja”

Bármennyire is kettétörte a szerző pályáját, aki az érvényes rendelkezéseket megszegve 1957-ben külföldre csempészte a kéziratot. A szerzőt meghurcolták, sajnos a szakma is. S életébe alaposan beletenyerelt politika, a hidegháború évei: 1956, Kuba, Korea, Vietnam, a szocializmus térhódítása a felszabaduló gyarmatokon. A neves grémium a 1958-ban a szerzőt Nobel-díjjal jutalmazza. A „Zsivago doktor” orosz nyelvű kalóz kiadását jugoszláviai íróbarátaim csempészték át nekem a ’70-es években. Számomra nem volt releváció.

Gyanúm, hogy a belőle készült film, melodrámaian fülbemászó zenéje később nagyot dobott a mű rangján. Évek múltával készült egy a műhöz sokkal hívebb két részes angol tv-film – már a nagy siker hátszele nélkül. Számomra a könyvhöz csatolt csodálatos versek, többek között a „Téli éjszaka” több száz oldalnál hívebben mutatja fel az orosz élet nagy tragédiáját. És a szerző zsenialitását.

„Még abban az esztendőben, 1965-ben, amikor a Zsivágó-film elkezdte világhódító útját, egy másik szovjet író, Mihail Solohov is Nobel-díjat kapott”

Annak ellenére, hogy évtizedeken át elvitatták tőle hatalmas regényeposzának, a „Csendes Donnak” a szerzőségét. Azzal vádolták, hogy a neve alatt szinte változtatás nélkül közreadta egy fehérgárdista katonatiszt, Fjodor Krjukov naplójegyzeteit. 1999-ben megtalálták a regény 885 oldalas, a szerző, illetve nagyrészben felesége által lejegyzett kéziratát. Bár nem tett pontot az ügy végére, az értelmetlen kampány elcsitult. A Nobel-díjat egyébként Solohov a szintúgy remekmű „Emberi sors” kisregényért kapta.

„Aztán 1962-ben az emberi tisztességében elvitathatatlan, költőnek is nagyszerű Alekszandr Tvardovszkij folyóiratában a Novij mirben közre adta Ivan Szolzsenyicin kisregényét az „Iván Gyenyiszovics egy napját”, amely Hruscsov beleegyezésével, az általa kezdeményezett olvadás hullámain közelebb vitt a sztálini örökség lebontásához”

Ám az örvendetesen induló folyamat megakadt. A szerzőt, aki  később további remekművekben  „A pokol tornáca” (1968), „Rákosztály” (1968) a szépirodalom legmagasabb szintű átlényegítő eszközeivel számolt le  a személyi kultusz korával, a pangás éveinek adminisztratív intézkedései hallgatásra késztették.

„A jeles francia író és közéleti személyiség, az ellenállásban a baloldallal együtt működő, majd a személyi kultusz hatására meghasonlott  Nobel-díjas François Mauriac javaslatára 1970-ben Szolzsenyicin megkapja az irodalmi Nobel-díjat”

Személyesen nem meri átvenni, fél, hogy utána nem térhet haza. 1973-ban „A GULAG szigetvilág” című több kötetes, aprólékosan leleplező művére és szovjetellenes tevékenységére hivatkozva kiutasítják, és ettől kezdve az Egyesült Államokban él.

Aztán 1994-ben tér vissza Oroszországba, reménykedve, hogy részt vehet az orosz szellemi és politikai élet megújításában. Lelkesen fogadják, ám ez már nem az a kor, amikor távoznia kellett. A nagy ország sok mindent átélt – nélküle. Kiemelkedő szerepe volt egy kor leleplezésében, ám a fájó kérdésre, „Merre tartson Oroszhon?” már nem tőle várják a választ. 2008-as halála is meggátolta ebben.

„Öt orosz író kapott eddig Nobel-díjat, szemben a 15 francia, vagy tucatnyi angol és amerikai íróval. Esik-e még orosz  íróra a kitüntető díj fénye?”

Díjat kapni jó, rangot ad. Ám az igazi elismerést az író mégis az olvasótól kapja. Vagy az utókortól. Utóbbi az alkotónak meglehetősen sovány vigasz…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.