//Hogyan született meg a szovjet atombomba?
A Szovjetunió első atomrobbantása 1949. augusztus 29-én #moszkvater

Hogyan született meg a szovjet atombomba?

Hatvankilenc évvel ezelőtt Vorosilov marsall a világ tudomására hozta azt, amit már az egyébként is tudott

A Szovjetunió első atomrobbantása 1949. augusztus 29-én #moszkvater
A Szovjetunió első atomrobbantása 1949. augusztus 29-én
Fotó:Wikipédia

A II. világháborút követően a Szovjetunió őrült erővel folytatta a nukleáris programját, és ennek volt köszönhető, hogy előbb 1949. augusztus 29-én végrehajtották az első atomrobbantást, majd ezt követően már szeptember 25-én jelentette a TASZSZ hírügynökség, hogy a Szovjetunió is rendelkezik nukleáris fegyverrel. Majd jött 69 esztendővel ezelőtt, 1950. március 8-án Vorosilov marsall hivatalos bejelentése, miszerint már a sztálini rezsim is rendelkezik atombombával.

„A szovjet nukleáris program kezdetei a ’40-es évek elejére tehetők, amikor is Sztálin egy fiatal tudós, Georgij Flerov tájékoztatása alapján elrendelte egy új, tömegpusztító, a háború menetére döntő befolyással lévő fegyver előállítását”

A szovjet nukleáris program politikai irányítója maga az NKVD rettegett vezetője, Lavrentyij Berija lett, míg a tudományos munka vezetőjének azt az Igor Kurcsatovot nevezték ki, aki a rendszer első olyan tudósa volt, aki foglalkozott a magfizikával. Ráadásul Sztálin elveinek is a lehető legjobban megfelelt, hiszen megszállottsága miatt a munkatársai csak generálisnak nevezték. A munka előbb fedőintézetek szárnyai alatt kezdődött, majd egy Moszkvától 40 kilométerre lévő titkos bázison folytatódottk, ahol számos korábban bebörtönzött fizikus és kémikus is részt vett a programban.

Az igazi lendületet az adta meg a minél gyorsabb eredmény eléréséhez, hogy Truman amerikai elnök az 1945. júliusi potsdami konferencián említést tett Sztálinnak az Egyesült Államok új csodafegyveréről, aki ezt követően azonnal felgyorsíttatta a szovjet nukleáris programot, és közölte Kurcsatovval, hogy a szovjet atombombának öt éven belül el kell készülnie. A munka igazán csak 1945. augusztusa, a Hirosimát és Nagaszakit ért amerikai atomtámadások után gyorsult fel, hiszen a szovjetek pontosan tudták, a két atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira nemcsak Japán megadásra kényszerítését, hanem Sztálin birodalmának elrettentését is szolgálta.

„Maga Kurcsatov állítólag önerőből maximum két évtized múlva remélt eredményt, így a szovjet hírszerzés is jelentős szerepet kapott a programban. Az amerikai atomprogramban, a Manhattan Projectben különböző szinteken számos szovjet kém is dolgozott”

A szovjet hírszerzés elsősorban „antifasiszta” tudósok szovjetbarát gesztusaira támaszkodott, de nem volt ritka, hogy kihasználták némelyek zsidó származását, illetve attól sem riadtak vissza, hogy régi, antikommunista orosz emigránsokat használjanak fel az információk megszerzésére. Az amerikai bombafejlesztés központja Los Alamos volt, de az ország számos egyetemén szétszórva is dolgoztak rajta, sőt Kanadában és Angliában is. Állítólag Oppenheimer, Fermi vagy Szilárd Leó is tudott a szovjetek tevékenységéről, sőt, vannak olyan elképzelések, hogy a tudtukkal kerültek a szükséges adatok a szovjetek kezébe.

Tényleges kémtevékenységet a neves tudósok közül feltehetőleg Klaus Fuchs és Bruno Pontecorvo folytatott számos névtelen fejlesztő és ügyintéző közreműködésével, akik dokumentumokat másoltak le és csempésztek ki, hogy azután kiépített csatornákon Moszkvába juttassák őket. Közismert például annak a mélyen antikommunista George Gamownak az esete, akit zsarolással kényszerítettek együttműködésre, ugyanis a családtagjai a Szovjetunióban maradtak. Az adatok átjátszásában és a szovjetek tájékoztatásában szerepet vállaló magfizikusok szovjet tartótisztjei ma már név szerint ismertek. Többségük amolyan „alvóügynök” volt, akiket az atombomba-fejlesztés megneszelése után „felébresztettek”. Az amerikai megtorlás egyiküket sem érte el, de az 1950 körül kezdődő sztálini zsidóüldözés során legtöbbjüket kirúgták, bebörtönözték.

„A gyorsabb haladás érdekében számos nélkülözhetetlen berendezést szállítottak a Szovjetunióba a német területekről is, hiszen a nácik szintén rengeteg erőfeszítést tettek korábban a „csodafegyver” kifejlesztésére, és tudományos szempontból sok tekintetben jóval előrébb jártak, mint a szovjetek”

A szovjet atomprogramban dolgozó tudósok a külvilágtól tökéletesen elzárva, szinte börtönszerű körülmények között tevékenykedtek. Ha valakinek a munkájával nem volt megelégedve a program két irányítója, akkor menet közben kémkedés gyanújával egyszerűen kivégezték őket. Ők ugyanúgy jártak, mint például a harkovi Ukrán Fizikai Műszaki Intézet szinte összes munkatársa, a cseppfolyós héliummal kísérletező Lev Subnyikov, Lev Rozenkevics, Vagyim Gorszkij, Vlagyimir Fomin és Alekszandr Vajszelberg kísérleti fizikusok.

A moszkvai ciklotron 1944-ben lépett működésbe, amelynek elméleti alapjait egyébként még Gaál Sándor magyar fizikus rakta le. Az az első szovjet atomreaktort 1946 karácsonyán, december 25-én üzemelték be. Ennek ellenére Molotov szovjet külügyminiszter 1947-es kijelentését – miszerint az atombomba nem titok többé – a világ közvéleménye blöffnek vette, pedig nem volt az. Ugyanis ekkorra már a Moszkva melletti központban a hírszerzőknek is köszönhetően jelentős előre lépéseket értek el, miközben felépítették a kísérleti robbantásoknak helyet adó várost Kelet-Kazahsztánban, az Irtis partján Szemipalatyinszk mellett. A település rögtön zárt város lett, ahova azonnal letelepítették Nikolaus Riehl atomtudóst is, aki a német uránoxidot előállító részleg vezetője volt a náci Németországban. Riehlt a családjával, munkatársaival és az egész németországi üzemmel együtt a szovjet atombomba előállításának fontos szereplőjévé tették.

Innentől számítva még további egy évre volt szükség az első kísérleti nukleáris robbantásig, melyet a kazah sivatagban hajtottak végre. Noha Sztálin 1949. március 3-át jelölte ki az első kísérleti robbantásra, az első szovjet atombomba végül csak augusztus 29-én robbant fel Szemipalatyinszkban. Az RDSZ-1 vagy másnéven Első Villámlás fedőnevű eszköz tulajdonképpen a Nagaszakira ledobott Fat Man bomba másolata volt. A 22 kilotonna TNT hatóerejével egyenértékű bomba hasadóanyagát a Majak-üzemben állították elő, az összeszerelését Arzamasz–16-ban végezték el. Szemipalatyinszkba a legnagyobb titoktartás mellett vasúton szállították. A bombát a kísérleti robbantáshoz egy 150 m magas toronyban helyezték el.

Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok azonban nagyon hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött. Egy U-2-es kémrepülőgép ugyanis levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből. Noha Sztálin arra adott utasítást, hogy évi tíz darab atombombát állítsanak elő, mindössze kettő vagy három további kísérleti példány készült az RDSZ–1-ből, és 5 sorozatgyártású példányt készítettek belőle mindössze. Ezeket a bombákat nem rendszeresítették bombázókon, szétszerelve tárolták őket.

„Mindenesetre több mint egy hónapos hallgatást követően szeptember 25-én bejelentette a TASZSZ hírügynökség, hogy a Szovjetunió is rendelkezik nukleáris fegyverrel. Majd jött 69 esztendővel ezelőtt, 1950. március 8-án Vorosilov marsall hivatalos bejelentése, miszerint már a sztálini rezsim is rendelkezik atombombával”

Cikkünk végén nézzük, mi történt azokkal a tudósokkal, akik tevőlegesen vagy hallgatólagosan részt vállaltak abban, hogy a szovjetek hozzájutottak a különböző amerikai atomtitkokhoz. Oppenheimert, Fermit és Szilárdot közvetítők útján arra ösztönözték, hogy kapcsolódjanak be a hidrogénbomba-ellenes és békeharcos kampányokba. Fuchs – aki később elismerte a kémkedést – 1949-ben gyanús lett, és 1950-ben tartóztatták le. 14 évet kapott, de ebből csak kilencet töltött börtönben, majd kiengedték Kelet-Németországba, ahol a rossendorfi atommagkutató intézet igazgatójaként dolgozott 1979-ig. Fuchs letartóztatása nyomán Pontecorvo is veszélybe került, akit 1950 nyarán szöktettek meg családjával együtt a finn–szovjet határon át. Ezután Dubnában tűnt fel, sokáig el volt zárva a külvilágtól, de a ’70-es években Magyarországon is járt.

„A fő atomkémeknek tartott Rosenberg házaspárt majdnem pontosan Vorosilov bejelentését követően egy évvel, 1951. március 6-án indult perben halálra ítélték, és annak ellenére 1953 nyarán kivégezték, hogy csak közvetett bizonyítékok voltak ellenük. Ráadásul azóta kiderült, ők az adatok átadásának csak szervezői voltak”

Mindenesetre a perük jól jött a szovjeteknek, mert nagy csinnadrattát rendeztek miattuk, antiszemitizmussal vádolva az Egyesült Államokat, miközben Sztálin a saját hazájában élete utolsó nagy gaztettét hajtotta végre: a széleskörű zsidóüldözést.