//Hogyan lettem irodalmi hős?
Szergej Zaligin 1980-ban, otthonában #moszkvater

Hogyan lettem irodalmi hős?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy ártatlannak induló kaukázusi nyaralást idéz fel. Csakhogy a gondtalan pihenésbe belerobban a nagybetűs élet. Kiderül, hogy a háború még évekkel a béke kitörése után is képes áldozatokat szedni, emberi sorsokat derékba törni.

Szergej Zaligin 1980-ban, otthonában #moszkvater
Szergej Zaligin 1980-ban, otthonában
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Solovieva

Nem nagy dicsőség, ha Háry Jánosra, Münchausen báróra vagy Svejkre gondolunk. Ráadásul a cím meglehetősen szerénytelen. És nem fedi teljesen a valóságot. Nem lettem olyan igazi, hetedhét határra szóló hős. Csak egy kicsit, rövid időre és feledhetően. Ám nagyon tanulságosan. A történetet soha nem írtam volna meg, ha tudtom és beleegyezésem nélkül egy orosz író közzé nem teszi.

A Fekete-tenger hullámai nem értek föl kilencedik emeleti lakrészünkig. Jutalomüdülésen voltunk, két iskoláskorú lányommal. Az épület a Szovjet Irodalmi Alap fennhatósága alá tartozott. Hatalmas gyomrában több száz szoba, lakrész várta az üdülni vágyó szovjet írókat. S természetesen külföldi barátaikat is.

„Mint mindenben, az alkotóházak között is volt hierarchia. A rangosabb írók a cároknak is üdülésül szolgált Krím-félszigeten levő előkelő Koktebelt részesítették előnyben. A picundai alkotóház nem az azonos nevű félsziget híres fenyőerdejében kapott helyet, oda a fizetős külföldiek jutottak el”

A mi kocka panelépületünk a kihalt tengerparton állt magányosan. Modern bútor, szocreál enteriőr, pozitív és optimista üzenetet árasztó műalkotásokkal. Amivel nem nagyon törődtünk – a tenger, a nap volt a lényeg. Persze voltak apró gyarlóságok. Az épülettől nem messze vastag csőből zúdult vissza az őstermészetbe, amit az emberi anyagcsere nem tudott feldolgozni. Szerencsére a szinte állandó és minket hol simogató, hol képen vágó tengeri szél megoldotta eltakarítását. Ha Coca-Colát akartál inni, akkor át kellett menni az utca túloldalán levő étterembe, ott pult alól vehettél. Meg mást is.

„Visszatérve az üdülőre, a teniszpálya – mert ez is volt – a legjobb hely az ismerkedésre”

Egy azerbajdzsán író, mellesleg köztársasági miniszter-helyettes megtudta, hogy a magyar vendég teniszezik, s kihívott egy barátságos párbajra. Rajtam Tisza cipő volt és a protokoll okán fehér trikó és fehér sort. Nevenincs márkájú. Szerencsére az ütőmmel nem vallottam szégyent, ENSZ-ben dolgozó diplomata bátyám ajándéka volt, Wilson és fémből készült. Évekkel később porolóként szolgált.

Na de a kihívóm. Mint aki egy sportboltból lépett elő. S nem is akármilyenből. Nike volt tetőtől talpig. A vetélkedő eredményére nem emlékszem, az íróra sem. Csak arra, hogy fáradtan vánszorogtam fel a szobámba, s felhajtottam egy pohár hűvös Coca-Colát.

Hogy honnan? Hűtőgép nem volt a szobában, de volt egy berendezés a lakrészben, ahol mindig hűvös volt a víz. A vécé víztartálya. S miután a baktériumok nem úsznak felfelé, semmi nem fenyegette az üvegek és az ital tisztaságát. Ötletemre nem kértem szabadalmat.

„Vendégeim számára örök titok maradt, hogyan tudtam hűvös itallal kínálni őket. Pár centimétert talán nőttem is a szemükben. De ez még messze volt a hősi státusztól”

Az erkélyen élveztem a langy tengeri szelet. Idővel viharossá erősödött. Hangos kiáltozásra lettem figyelmes. A parton össze-vissza rohangásztak az üdülők. Az épülettől balra hosszú móló nyúlt be a tengerbe. A mólóhoz közel egy bója himbálódzott a vízen. Amikor jobban szemügyre vettem, azt láttam, hogy valaki kapaszkodik bele, s kétségbeesetten kiabál. Rémült asszony – feltehetően a felesége – segítségért rohangászik.

Kicsapódott az ajtó, s nejem száguldott be:

– Látod, nem mer kiúszni, fél, hogy a hullámok nekivágják a móló cölöpeinek.

Ifjúkoromban vízilabdáztam, s az irodalom és a fordítás még nem ölte ki belőlem az úszni tudást.

– Nem értem, miért nem megy be valaki egy kötéllel és mentőövvel, s akkor kihúzhatnák szerencsétlent.

Könnyelmű kijelentésemnek én ittam meg a levét. Nejem határozottan kézen ragadott.

– Gyerünk, menj le és mentsd ki – parancsolt rám.

„A parton a pánik elérte tetőpontját. Egy úszómesternek kijelölt fickó rohangászott le s föl, kezében egy parafa mentőövvel. Odamentem hozzá, s rámutattam az őrhelyének oldalára akasztott vastag hajókötél kötegre”

– Kösd a mentőövhöz, beviszem neki.

A mentőövvel odaúsztam a bójához. A szerencsétlen férfi, már se élő, se holt nem volt. Háborút megjárt ember lehetett, csak egy keze maradt, azzal kapaszkodott a bójába, a másik csonkja tehetetlenül lógott ki a vállából. Ha belém kapaszkodik, leránt. Gyorsan a kezébe nyomtam a mentőövet.

– Fogd, majd kihúznak – s intettem a parton álló fickónak. Többen is húzni kezdték a kötelet, s a félholt fürdőző hamarosan kint volt a parton.

Közben a hullámok egyre erősödtek. Tudtam, ha a part felé úszok, besodornak a móló oszlopai közé s akkor vége oly ígéretesen indult műfordítói karrieremnek. Nem maradt más hátra, mint a hullámok sodrását kihasználva beljebb úszni, hogy megkerüljem a mólót.

– Megőrült! Hová úszik! – sikítoztak a parton a szurkolók. Nejem kétségbeesésében utánam akart menni, alig tudták visszafogni.

„Valahogy kijutottam a nyílt tengerre, s a móló túlsó oldalán már úsznom sem kellett, a közben embermagasságúra nőtt hullámok vittek ki a partra”

Tudtam, ha a hullám tetején maradok, nem lesz puha landolás… Egyetlen megoldás volt, lebukni s a partra görgő hullámokkal együtt teljes erőből úszni a víz alatt a sekélyes rész felé. A puskagolyóként visszafelé száguldó kavicsok végigkaristolták a bőröm. Kezem már a homokos partot érte, mászni kezdtem, négykézláb. Amikor a víz visszahúzódott, felpattantam, s teljes erőből futni kezdtem. A második hullám csak hátba vágott, de nem tudott feldönteni és visszaszívni. Körbe vettek a parton állók. Nem értettem rémült tekintetüket. Magamra pillantva láttam, hogy a testem csupa vér. A kavics- és kagylódarabkák végigkarmolták. Nem volt veszélyes, csak látványos, mint egy amerikai sci-fi film horrorisztikus jelenete. Nemsokára a szobában kortyolgattam abból a grúz vörösborból, amit az út másik oldalán álló étteremből vettem – pult alatt.

A történet itt nem ért véget.

Egy óra múlva kopogtak.

Egy asszony jött be, kezében egy üveg örmény konyakkal. Értetlenül néztem rá.

– Tudja, az uram… – könnyeit nyelte. – Sajnos iszik… A háború, a sebesülése… – nem folytatta.

Kínos dolog szembesülni mások nyomorúságával.

– Semmi baj, lényeg, hogy él.

Az íróval sohasem találkoztam. Sem ott, sem később…

Október volt. Hívást kaptam a Szovjet Irodalom szerkesztőségétől.

– Küldünk egy írást, nézd meg, – csak ennyit mondtak rejtélyesen.

A korrektúra megérkezett. Rémülten láttam már rég feledésbe merült hőstettemet gyakori vendégem, Szergej Zaligin tollából.

– Nem lehet kihagyni? – próbálkoztam, de tudomásomra hozták, nincs joguk cenzúrázni a Moszkvából jött szövegeket.

„Az írás megjelent. Hős nem lett belőlem. De egy dologra ráébredtem, a háború még évekkel a béke kitörése után is képes áldozatokat szedni, emberi sorsokat derékba törni…”

El kellett mondanom. Nem magam miatt, csak azért, mert manapság sokan kétségbe vonják a szovjet emberek háborús áldozatvállalását. Ami sokak életét tragikusan végigkíséri…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.