„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Sztálin azt remélte, hogy kivégzésekkel, a megtorlásokkal és a büntetőzászlóaljak fenyegetésével a Vörös Hadsereg majd keményebben harcol, és nemcsak megállítja a német hadakat, hanem a lehető legkomolyabb kárt okozza az ellenségnek”
Fotó:EUROPRESS/Yurovskiy/Sputnik/AFP
Mai szemmel nézve nem meglepő, hogy az emberek teljesen másként értelmezik a II. világháború idején hozott döntéseket. Például ilyenek azok a mára már hírhedtté váló parancsok, amelyet a szovjet politikai és katonai vezetés – Sztálin, Molotov, Bugyonnij, Vorosilov, Tyimosenko, Saposnyikov és Zsukov – hozott azok után, hogy 1941 júniusában a nácik megtámadták az országot. Az eredetileg a Vörös Hadsereg fegyelmezettségének és rendjének megerősítésére szolgáló 270. (1941. augusztus 16.) és a 227. számú parancsok (1942. július 28.) azonban nem minden esetben úgy valósultak meg, ahogy arra a szovjet vezetés számított.
„Mindkét rendelet a maga korában az ellenállás erősítésére, és a kollaborálás, átállás megakadályozására, elrettentésül lett megalkotva. Megtiltotta például a harcban álló katonák visszavonulását”
Ha valamelyik csapattest mégis meghátrált, azt gyávaságnak tartották, az egyszerű katonákat a büntető századok kezére adták, míg azokat a parancsnokokat, akik engedélyt adtak a visszavonulásra, leváltották, és hazaárulás címen hadbíróság elé állították. Érdekesség, hogy Adolf Hitler 1941 decemberében hasonló parancsot adott ki a német katonák számára, és szinte orosz mintára, a Wehrmacht egységek mögött is megjelentek a büntető alakulatok.
Sztálin mindenesetre alaposan megszervezte a parancsok betartására felügyelő egységek felépítését. Minden seregtest mögött 1-3 büntetőzászlóaljat alakítottak ki, egyenként 800 főből, míg egy-egy hadseregen belül 5-10, egyenként 150-200 fős büntetőegységet hoztak létre, ugyanakkor a különböző alakulatok mögött 3-5, egyenként legfeljebb 200 főből álló politikai katonai csapatokat állítottak fel, akik a hadak mögött cirkálva akadályozták meg a katonák menekülését, dezertálását. Ugyanis akik ezt tették, azt a parancsok értelmében hazaárulóknak tartották.
„A 270. számú rendelet több pontban határozta meg, miként kell a parancsnokoknak fellépni a katonaszökevények, vagy a visszavonulást választó bakák ellen”
Ha valaki vétett a parancs ellen, nyilvánosan le kellett tépni a kitüntetéseit vagy a rangjelzését, tárgyalás nélkül – elrettentő példaként – a helyszínen főbe kell lőni, majd a családtagjait le kell tartóztatni. Minden fronton harcoló egységnek előírták, hogy hátrálás nélkül, az utolsó töltényig harcolniuk kell a betolakodók ellen, ezzel is elősegítve a náci hadak legyőzését.
Ha az adott katonai egység elhagyja a helyét és visszavonul, vagy megadja magát az ellenségnek, azokat a csapattesteket, alakulatokat kivétel nélkül meg kell semmisíteni, és a katonák családtagjaitól mindent meg kell vonni, meg kell őket fosztani az állampolgárságuktól. Ugyanezek vonatkoztak a tisztekre is, akiket előbb lefokoztak, az ezredesi rang alattiakat a helyszínen végezhették ki a komiszárok, míg a főtiszteket katonai törvényszék elé állították, és a halálos ítéleteket kihirdették minden katona előtt. Borisz Vadimovics Szokolov történész a Sztálingrád csodája című könyvében úgy fogalmazott,
„Sztálin azt remélte, hogy kivégzésekkel, a megtorlásokkal és a büntetőzászlóaljak fenyegetésével a Vörös Hadsereg majd keményebben harcol, és nemcsak megállítja a német hadakat, hanem a lehető legkomolyabb kárt okozza az ellenségnek”
Sok esetben ez így is volt, ám többször fordítva sült el a nagy félelemkeltés a katonák körében. A megtorlástól tartva nagyon sok esetben a parancsnokok késlekedtek a kivonulással, mert féltek a következményektől. Ezzel viszont óriási veszteségeket szenvedett el a szovjet hadsereg, amire egyébként nem lett volna szükség.
Olyan, egyébként tehetséges tábornokok estek így vagy úgy a rendelet áldozatává, mint az 1941. augusztus 4-i, Stomet folyónál végrehajtott kitörés alkalmával meghalt Vlagyimir Jakovlevics Kacsalov altábornagy, vagy a teljesen bekerített 12. hadsereg két tábornoka, Pavel Grigorijevics Ponyedelin és Nyikolaj Kuzmics Kirillov, akik a biztos halál helyett 1941. augusztus 7-én megadták magukat a németeknek. Utóbbi két tábornokot 1950 augusztusában a 270. számú rendelet értelmében kivégezték, majd Sztálin halálát követően mindhármukat rehabilitálták.
A dokumentumok alapján a két hírhedt rendelet áldozatainak száma – a katonák és családtagjaik – összesen 994.300 fő, akik közül 436.600 embert ítéltek szabadságvesztésre. 1942 szeptembere és 1945 májusa között 427 910 embert zártak hosszabb-rövidebb időre börtönbe, míg 212.400 azok száma, akiket a távollétükben ítéltek el, mert sosem kerültek szovjet kézre.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
