//Fegyvert s vitézt énekelek…
Jurij Razumovszkij #moszkvater

Fegyvert s vitézt énekelek…

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a nagy háború névtelen hőséről Jurij Razumovszkijról emlékezik meg, aki az unformist levetette, a szívéből azonbannem tudta kiirtani a háborút. Csak kiírni. És nem is akárhogyan. Hihetetlen tisztességgel és nyíltsággal vallott egy nagy század ellentmondásos eseményeiről.

Jurij Razumovszkij #moszkvater
Jurij Razumovszkij

Valamikor a hetvenes években testes, fizikai erejét le sem tagadható író látogatott el kispesti lakásomba. Enni, inni, beszélgetni. A neve gyanút keltőn csengett. Jurij Razumovszkij. Később, a baráti beszélgetés során kiderült, nincs sok köze a híres arisztokrata családhoz. Annak ellenére, hogy a nevét Félikszről Jurijra „oroszosította”.

Egy hosszú estén át olvasta háborús verseit, próbára téve vendéglátói idegeit. Nejem már egy óra múlva feladta, én nem. S lassan megértettem, hogy nem csak a vendéglátói udvariasság okán. Versei pontosak voltak, finoman cizelláltak, igazi költői invenciót éreztél belőlük. És az évtizedekkel korábbi történések friss élményét. Csak később ismertem meg a szerző életét.  Kettős és sokszínű életet. Nem hozta akkor elő. Pedig lett volna mivel előhozakodnia.

„Aznap este mesélte el egyik háborús élményét, amit a maga kendőzetlenségében jegyeztem le, s mindennél ékesebben tanúskodik a korról, amelybe beleszületett”

„Huszonkét éves voltam. Ifjú ember, amikor 1941 késő őszén társaimmal együtt kivezényeltek Moszkva alá tankcsapdákat ásni. Sokan voltunk. A Messerschmittek óránként jelentek meg és belegéppuskáztak az ásót fogókba. Természetesen mindenki futott-amerre látott és lázasan kereste a lehetséges fedezéket. 

Barátom, Kolja bátrabb volt. Egyszerűen földre vetette magát. Meglepődve láttam, hogy az ásó acéllapból kimunkált fejét ráborítja a fejére, úgy veti magát földre.

– Milyen bölcs dolog, állapítottam meg elismerően – vallotta a költő, – megvéd a golyótól.

Jött a soron következő légi attak. Már én sem féltem, s az árokban, ott, ahol a jelzés és az üvöltőhang ért, a földre vetettem magamat s a jó példából tanulva fejemre borítottam az ásó acélos tollát..

A szürke gépmadarak dolguk végeztével távoztak. Felálltam.

Kolja nem állt fel. Körülnéztem. Sokan maradtak a földön.

Tőlem pár méterre feküdt. Szőke fürtös fejét megbízhatóan védte az ásó tolla.  Csak egy helyen nem. Volt rajta egy szemmel alig észrevehető lyukacska. Alig 2 centi átmérőjű.

– Kolja – szólítottam. 

Nem mozdult.               

Ott értettem meg, hogy a passzív védekezés, bármilyen csalafintán van kigondolva, mit sem ér. És még az acél sem véd meg….”

„Számomra a háború, a második világégés még ifjú emberként is hősies, romantikus dolognak tűnt, és elég sokáig az is maradt”

Ezt dédelgették olyan igazából értékes műalkotások, mint Katajev „Ványa, az ezred fia” című könyve (szerzőjével volt szerencsém megismerkedni) vagy – ezt csak később tudtam meg – a nagy háborúban hősi halált halt Gajdar regénye a „Timur és csapata”. Rokonszenvemet még nem rontották le a történelem és politika árnyai, mit sem tudtam személyi kultuszról, Gulagról. És természetesen nem jutottak hozzám nyugati politikusok és történészek kétségbeesett, mind a mai napig nem szűnő kísérletei, hogy kisebbítsék a szovjet nép érdemeit a világháború megnyerésében. Éltem az úttörők életét, évente táboroztam, ahol nem ideológiai agymosást kaptam, hanem számháborút, éjszakai őrséget elrablásommal, közös focizást a tornatanárral és még sorolhatnám. És ha kellett, riadóláncot beindítva fél óra alatt aktivizáltam őrsömet. Szóval elragadott a gyermekkor boldog és felhőtlen romantikája.

„Igaz, időközben íróemberré vált apám több ezer kötetes könyvtárát szemezgetve már akadtak a kezembe olyan művek, melyek szélesebbre tárták látókörömet”

Alekszandr Bek  „A volokalamszki országút”-jából valami egészen másféle kép rajzolódott ki s ez annyira megfogott, hogy nem csak a hősi halált halt hadosztályparancsnok, Panfilov tábornok nevét jegyeztem meg egész életre, de a történetet elmesélő kazah katona, Momys Uli Baurdszan nehezen kimondható nevét is. Ettől kezdve már egyenes út vezetett a szörnyű, az egész világot megrázó történelmi eseménynek irodalom által történő tüzetesebb megismeréséhez. S ebben nagy segítségemre volt Eric Knight könyve, a Légy hű magadhoz”, mégpedig annak első, háború alatti 1942-es fordítása. A szerző nevét tizenévesen legalább olyan nehezen tudtam kimondani, mint a Moszkva alatti csatározások kazah hősének nevét. Amikor elolvastam, még nem sejtettem, hogy évek múlva megismerhetem a fordítót, az írónak és embernek is derék Nemes Lászlót, aki maga is végigharcolta a háborút Észak-Afrikától Olaszországig.

„Egy szó, mint száz, gyűltek az élmények a művekből, mígnem nekem is fel kellett húznom a bakaruhát, és 11 hónapos, egyetem előtti szolgálatra hívtak be, ahonnan alhadnagyként szereltem le, hogy többé sohase öltsem magamra az angyalbőrt”

Erről egyik főnököm, a háborút megjárt Dobozy Imre gondoskodott, aki katonai kapcsolatai révén a honvédségi adminisztrációban személyi kartonomat a „Csak hadhelyzetben behívható” dobozba tetette át. Így megszabadultam az írók esetében általános katonai cenzori továbbképzéstől is. Viszont kalocsai unalmas óráimban elolvashattam Szimonov „Nem születünk katonának” című regényét, benne Szerpilin hadosztályparancsnok embert próbára tevő előéletével, aki táborból került a honvédő háború élvonalába és a megdöbbentően újszerű Sztálin ábrázolással. Később személyesen is találkozhattunk.

Csak sajnálni tudom, hogy a hazai könyvkiadás a rendszerváltás óta a fürdővízzel kiöntötte a gyermeket is, Szimonovot nem adják ki. Kortársa és harcostársa, az amerikai Irwin Shaw, valamivel jobban járt. 2006-ban ismét kiadták az „Oroszlánkölykök”-et. Joseph Heller sem kerülte el a „megszépítő” és „átíró” emlékezet bosszúját. „A 22-es csapdája” című könyve fél évszázada nem jelent meg magyarul. A kontraszelekció remekül működik. Fent említett szerzők napjainknak, de talán az előző harminc esztendőnek is hivatásszerűen utált szerzői. Ami nem változtat a tényen, hogy egy táborban harcolták végig a II. világháborút szovjet kollégáikkal, jobbat érdemelnének.

„Miként jobbat érdemelt szovjet íróvendégem, Jurij Razumovszkij is, akiről találkozásunk után csak évek múltán derült ki, voltaképp ki is. Sajnos már 20 éve nincs közöttünk személyesen, csak műveivel. Névtelen hőse a nagy háborúnak”

Akkor csak nagy nehezen tudtam kihúzni Jurijból, hogy végigszolgálta a háborút. A híres 5. számú légi hadseregben. Harcoltak a Kaukázusért, Kubány felett, részt vettek a belogorod-harkovi hadműveletekben, gépeik ott szántották az eget Debrecen, Budapest és Bécs felett, és támogatták a Szlovák Nemzeti Felkelést is. Ha csak mérnökként is, de alaposan beleszagolt a háború puskaporába. Legalábbis annyira, hogy levesse az unformist. A szívéből nem tudta kiirtani a háborút.

Csak kiírni tudta. És nem is akárhogyan. Erről verseit hallgatva magam is meggyőződhettem. Ám a sors mást osztott neki osztályrészül. Annak ellenére, hogy 1951-ben elvégezte az Irodalmi Főiskolát, nem lett hivatásos író.

„Lett viszont remek edző, egy népszerű sportágban. Évekig tagja volt a sikert sikerre halmozó szovjet röplabda válogatott edzői csapatának”

Persze, azért a költő sem veszett ki belőle, noha első kötete csak 42 éves korában jelent meg. Ami után azonnal felkent író tagja lett a Szovjet Írószövetségnek. S lett a „frontnemzedék” egyik szerényen visszahúzódó, de népszerű szerzője. „Hihetetlen tisztességgel és nyíltsággal vallott egy nagy század ellentmondásos eseményeiről” – írta róla egyik kritikusa.

Nem tévedett. Jurij versei még ma is szerepelnek az oroszországi iskolák ajánlott irodalom programjában. Ennek ellenére soha nem kapott semmilyen irodalmi díjat. Talán érthető is a kritikusi értékelésből. A következő könyvére negyedszázadot kellett várni.

Nem valószínű, hogy jót tett Jurijnak az, hogy Georgij Vlagyimov, aki ellenzéki tevékenysége folytán kénytelen volt emigrálni a Szovjetunióból, lapjában a Frankfurt-am-Mainban megjelenő folyóiratban, a „Granyi”-ban válogatást adott közre verseiből. Ezzel Jurij nem büszkélkedett. Viszont halálakor a vezető orosz irodalmi hetilap, a „Lityeraturnaja gazeta” szépen méltatta, kiemelve, hogy egyik legőszintébb tagja volt a frontnemzedéknek, s talán ezért nem kényeztette el egyetlen rendszer sem. Pedig a közönség kedvenc szereplője volt az Oroszhonban hagyományos, gyakori, olykor több száz főt egybegyűjtő irodalmi esteknek. Talán az, hogy könnyen tudott kapcsolatot teremteni olvasóival hozta meg sikereit az irodalom másik, gyakran lebecsült területén.

„Jurij büszke lehetett arra, hogy idővel az egyik legnépszerűbb szovjet gyermekíróvá nőtte ki magát”

Akkor, vagy negyven éve nem beszélt egyik legdédelgetettebb tervéről. Később, amikor 80. életévében beköszöntött halála előtt sikerült nagy vállalkozását befejeznie, arról annak utószavában így vallott:

„Gyerekkoromban mást se hallottam nagymamámtól, mint hogy az „Ének”, az „Ének az igazi, ne feledd”. 

 Ez az „ének” az „Igor-ének” volt, az orosz líra első és koronázatlan királya. Amelyről könyvet tucatjai jelentek meg pro és contra, elfogadva vagy tagadva eredetiségét. Ekkora nemzetközi hírverést csak hétszáz évvel később Tolsztoj és Dosztojevszkij szerzett az orosz írásbeliségnek. Hogy napjaink embere számára is élvezhetővé tegyék, Vaszilij Zsukovzskijtól Nyikolaj Zabolockijon át Jevgenyij Jevtusenkóig sokan megpróbálták átoroszítani, közelebb hozni napjaink olvasójához az orosz költészet első remekművét. Jurij Razumovszkij nagy fába vágta a fejszéjét, ő is „lefordította” mai nyelvre az „Igor-ének”-et. Ez volt utolsó műve. Hozzátette a maga szerény obulusát elődei törekvéseihez. S betetőzte kevesek előtt ismert, szép életútját.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.