„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
„Márpedig ezt a célt – az Európai Uniós és NATO-tagságot – a Grúz Álom sem adta fel, annak ellenére, hogy riválisai oroszbarátsággal vádolják, és magukat tartják az euroatlanti integráció egyedüli letéteményeseinek”
Fotó:EUROPRESS/Vano SHLAMOV/AFP
A 2012-es alapítása óta a Grúz Álom nevű párt minden választást megnyert az országban, nagyon gyakran nem is csekély fölénnyel (idén a szavazatok 53,94 százalékát gyűjtötte be). A pártot egy korábban főképp Oroszországban tevékenykedő, de grúz származású üzletember, Bidzina Ivanisvili alapította, és az első választását még egy azonos nevű koalíció részeként nyerte meg, amelynek tagjait elsősorban a Miheil Szaakasvili elnökkel szembeni ellenérzések tartották össze. Bár 2003-ban még Ivanisvili is támogatta a „rózsák forradalmát”, és az új, Szaakasvili fémjelezte vezetést, idővel – sokakhoz hasonlóan – az oligarcha is eltávolodott a demokrácia élharcosaként hatalomra jutó elnöktől, miután az egyre gátlástalanabbul lépett fel kritikusaival szemben, személyes céljaira használta az igazságszolgáltatást, és nem mellesleg elvesztett egy háborút Oroszországgal szemben Abházia és Dél-Oszétia miatt, amelyet ráadásul ő maga kezdett.
„Az alkalmi koalícióként induló Grúz Álom végül stabil kormánypárttá vált, amely balközép erőből fokozatosan konzervatív irányvonalú gyűjtőpárttá alakult. Örök kihívója pedig Szaakasvili Egységes Nemzeti Mozgalma (ENM) lett, igaz, már nem a leköszönő elnök vezetésével”
A Mihónak becézett, posztjáról 2013-ban, második ciklusa végeztével távozó államfő ugyanis rövidesen elhagyta hazáját, ahol a visszaélései miatt egy sor eljárás indult ellene. Szaakasvili egy időben Ukrajnában találta meg a számításait, ahol – számos honfitársával együtt – részt vett a helyi „színes forradalom” győzelmében, és az azt követő reformokban. Az Egységes Nemzeti Mozgalom azonban vezetője nélkül nem bizonyult annyira egységesnek, és az évek során egyre több és több szervezet vált le róla, mígnem annyira lemorzsolódott, hogy az idei választásokon már szövetségeseivel együtt is a dobogó harmadik fokára szorult egy másik ellenzéki koalíció mögött.
„Eddig azonban hosszú út vezetett, és az Egységes Nemzeti Mozgalom, valamint gyakran az ő kárára megjelenő többi ellenzéki párt a sokadik választási kudarc után többször is megpróbálta a 2003-as módszert alkalmazni a hatalom visszavételére”
2019 nyarán nagyszabású zavargások robbantak ki Tbilisziben, 2020-ban a parlament bojkottjával is próbálkoztak már, 2021 végén pedig maga Szaakasvili is hazatért, ahol aztán le is tartóztatták, azonban ez a hír sem mozgatott meg akkora tömeget, ami a kormány megbuktatásához vezetett volna.
Nagyobb tüntetésekre került sor a „külföldi ügynökökről” szóló törvénynek nevezett, hivatalosan a külföldi befolyás átláthatóságáról szóló törvény kapcsán, amely a külföldről pénzt kapó civil szervezeteket és sajtótermékeket kötelezte volna az ezzel kapcsolatos nagyobb átláthatóságra. A grúz ellenzék és a nyugati sajtó által is „orosz mintájúnak” elkeresztelt, a grúz kormány szerint az amerikai FARA szabályozása által inspirált javaslat elleni tiltakozások először meghátrálásra is késztették a grúz kormányt, amely idén azonban már elfogadtatta a némileg finomított javaslatokat, ki is váltva ezzel nem csupán az ellenzéke, de a nyugati kormányok haragját. Utóbbiak szankciókat is bevezettek egyes grúz vezetők ellen, ami nem mutat jól egy olyan ország esetén, amely hivatalosan az euroatlanti integrációt célozza.
„Márpedig ezt a célt – az Európai Uniós és NATO-tagságot – a Grúz Álom sem adta fel, annak ellenére, hogy riválisai oroszbarátsággal vádolják, és magukat tartják az euroatlanti integráció egyedüli letéteményeseinek”
Az oroszbarátság narratívája az évek során fokozatosan épült, azonban sokáig gyengítette, hogy a grúz kormányok az elmúlt tizenkét évben is szinte végig jó kapcsolatot ápoltak a nyugati államokkal és szervezetekkel. Az ellenzéki tiltakozó akciók sorsát 2020-ban mondhatni megpecsételte, hogy a választásokkal kapcsolatos aggályaikat csupán néhány nyugati bekötöttségű „civil” szervezet – mint például a helyi Soros-alapítvány vagy a Transparency International – osztotta, az Egyesült Államok és az Európai Unió képviselői azonban nem kérdőjelezték meg azok eredményét.
Változás az orosz-ukrán háború kitörésével állt be, mivel Grúzia nemcsak hogy nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz, de folytatta a Moszkvával való kapcsolatai normalizálását. Így például helyreállt a közvetlen légi összeköttetés a két főváros között. Mivel Grúzia maga is érintett az oroszbarát szeparatizmus problémájával, ennek a közeledésnek az okát nem a túlzott szimpátiában, hanem a józan gazdasági számításban kell keresni. Az Oroszországból érkező új emigránsok, és a szankciók kikerülését célzó vállalkozások ugyanis jelentős gazdasági növekedést idéztek elő a kaukázusi országban.
„Emellett saját tapasztalata és Ukrajna sorsa is elrettentő példaként állt Tbiliszi előtt, amely az Ukrajnából érkező felszólítások közepette annak feltételezését sem engedhette meg magának, hogy újabb háborúba akar kezdeni Oroszországgal”
Ivanisvili szerint az akkori miniszterelnök, Irakli Garibasvili felé érkezett ilyen megkeresés nyugati részről is, amely 3-4 napnyi ellenállás után partizánháborút javasolt Grúziának, ezt a nem túl kecsegtető lehetőséget azonban – hasonlóan az ukrán hivatalnokok nyilvánosan tett, második frontra vonatkozó ajánlataihoz – a grúz vezetés elutasította, az idei választásokon pedig már határozott békepárti üzenetekkel kampányolt, még a szakadár területekkel való megbékélés lehetőségét is felvetve.
„A korábbiakhoz képest így annyiban változott a helyzet az idei évre, hogy immár a nyugati államok egy része is osztja a grúz ellenzék azon álláspontját, hogy a kormányzat oroszbarát lenne, vagy legalábbis Oroszország felé közeledik”
Ráadásul a korábban a Grúz Álom támogatásával megválasztott elnök, Szalome Zurabisvili is szembefordult korábbi szövetségeseivel, és nem ismeri el a választások eredményét. Zurabisvili egyébként Párizsban született, és harminc évig francia diplomataként szolgált, mígnem a 2003-as „rózsák forradalmát” követően grúz külügyminiszterré nevezték ki. Az elnöknő „orosz különleges műveletről” beszélt a választások kapcsán, miután azonban annak bizonyítékairól kérdezték, már csak az orosz módszerekhez hasonló eljárásokkal vádolta a Grúz Álmot. A grúz ügyészség mindenesetre már be is idézte tanúként az államfőt a választási csalásokkal kapcsolatos eljárásban, hiszen kijelentései alapján vélelmezik, hogy bizonyítékokkal rendelkezik arra vonatkozóan. Ezekre a bizonyítékokra egyébként sokan kíváncsiak, az ellenzék ugyanis az elvileg példátlan mértékű választási csalásokról csak általánosságban beszélt, és az EBESZ megfigyelői jelentése is csak kisebb szabálytalanságokról számolt be, összességében viszont megfelelőnek és plurálisnak nevezte a választásokat.
„Akárhogy is, az államfő ellenkezésének a választások eredményeivel szemben lehetnek következményei, ugyanis az ő feladata lenne a parlament alakuló ülésének összehívása. Ezzel együtt sem valószínű, hogy az elnök, az ellenzék és egyes nyugati államok és szervezetek összefogása ezúttal sikerrel járna, és elsöpörné a Grúz Álom alkotta vezetést”
Erre nem csupán a szokottnál kisebb létszámú, és békésebb hangulatú tüntetések utalnak, amely alapján úgy tűnik, az ellenzéki szavazók többsége, vezetőikkel ellentétben elfogadta a vereséget, de több más okot is megemlíthetünk.
Az egyik ilyen ok az ellenzék töredezettsége. A parlamentbe jutó négy erőből három maga is több párt alkotta választási szövetség. A legnagyobb ellenzéki tömörülés, a Koalíció a Változásért nevű szövetség (a szavazatok 11,03 százalékát szerezte meg) egyik tagja az ENM-ből idén kiszakadt, annak korábbi elnöke által vezetett Ahali párt. A másik az ENM-től 2016-ból elszakadó Új Politikai Közép-Gircsi nevű formációból 2020-ban kiváló Gircsi–Több Szabadságot párt, amelyet az ENM egy korábbi parlamenti képviselője, Zurab Dzsaparidze vezet. A harmadik tagja a Droa nevű párt, amelynek a Szaakasvili érában diplomáciai karriert befutó Elena Hostaria áll az élén. A Droa, a Gircsi–TSZ-hez hasonlóan, nem közvetlenül az ENM-ből, hanem egy abból korábban, 2017-ben kiváló pártból, az Európai Grúziából szakadt ki.
Az Európai Grúzia idén Gigi Cereteli egykori miniszterelnök-helyettessel az élén visszatalált az ENM-hez egy másik, 2016-ban elszakadt párttal, az Építő Stratégia (Agmasenebeli Stratégia) nevű alakulattal együtt, amelyet Giorgi Vasadze korábbi igazságügyi miniszter-helyettes vezet. A három párt egymásra találását kreatív módon Egység–Nemzeti Mozgalom névre keresztelték, listavezetője pedig az ENM jelenlegi vezetője, Tina Bokucsava lett, és 10,17 százalékkal zárt.
„Bokucsava egyébként az Egyesült Államokban folytatta tanulmányait, Grúziába történő hazatérését követően pedig két évig a Demokrata Párt alapítványának, a National Democratic Institute-nak (NDI) dolgozott, amit követően hamar az ENM egyik vezető alakjává vált”
A harmadik legnagyobb ellenzéki erőnek a választásokon 8,81 százalékkal az Erős Grúzia nevű szövetség bizonyult, amelyet kivételesen nem az ENM törmelékei alkotnak, hanem éppen az azzal és a Grúz Álommal egyszerre szembenálló, gyakran a civil szervezetek vidékéről kibontakozó, 2019 után alapított négy párt, a Lelo Grúziáért, a Népért, a Polgárok és a Szabadság Tér. A negyedik bejutó erő egy magányos párt, a Grúz Álomból kiszakadó, 7,77 százalékot szerző Grúziáért, amelyet Giorgi Gaharia volt miniszterelnök vezet, és a többi, ideológiailag azonos platformon álló, és inkább személyi kérdések miatt megosztott erővel ellentétben inkább a kormánypártokhoz hasonló világnézetet képvisel, és a Grúz Álom „tisztább” változataként kíván megjelenni.
„Látható tehát, hogy az elmúlt évtizedben tucatnyi szakítást átélő ellenzéki erők összefogása még a gyűlölt ellenféllel szemben sem túl könnyű feladat, egy stabil kormánykoalíció jövőbeli kialakítása pedig szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik”
Ez is lehet az egyik oka annak, hogy a nyugati országok, bár kritizálták a választásokat, és a szabálytalanságok kivizsgálására szólították fel a grúz vezetést, néhány hagyományosan forrófejű és nagyotmondó politikust – mint Boris Johnson vagy Radek Sikorski – leszámítva óvatos.
A Grúzián belüli okok mellett ennek másik magyarázata a közelgő amerikai elnökválasztásban keresendő. A Grúz Álom ugyanis az amerikai Republikánus Párt Donald Trump körüli szárnyának partnere, a jelenlegi miniszterelnök, Irakli Kobahidze a budapesti CPAC-en is felszólalt – míg Bokucsava a Demokrata Konvención vett részt idén nyáron, ahol Kamala Harrisszel találkozott. Trump elnöksége idején az amerikai diplomácia nem támogatta a grúz kormány utcai módszerekkel történő megdöntésére irányuló kísérleteket, és vélhetően ez egy második Trump-időszak alatt is így lenne.
„Harris győzelme esetén viszont fokozódhat a Grúziára nehezedő nyomás, azonban a hátralévő egy hétben a többi nyugati ország vélhetően megmarad a kritikus közlemények kiadásánál”
Már csak azért is, mert amennyiben valóban a kormányzat megdöntése mellett teszik le a garast, és akár – Venezuelához vagy Belaruszhoz hasonlóan – itt is az ellenzéket ismerik el győztesnek, abból több kár származhat a Nyugat számára, mint haszon. A Grúz Álom, bár igyekszik megőrizni semlegességét, nem szakított a Nyugattal, sőt továbbra is céljai között szerepel az ország euroatlanti integrációja, különös tekintettel az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Nem véletlen, hogy Ukrajna és Moldova mellett Tbiliszi is benyújtotta csatlakozási kérelmét a háború kitörése után, 2022 tavaszán, és tavaly meg is kapta a tagjelölti státuszt. Orbán Viktor magyar miniszterelnök választások utáni látogatását is elsősorban Grúzia európai integrációjának elősegítése szempontjából méltatták a grúz vezetők, különös tekintettel arra, hogy Magyarország jelenleg az Európai Unió elnöke.
„A grúz lakosság jelentős része szintén nem tekinthető oroszbarátnak, egyszerűen – elfogadva a geopolitikai valóságot – pragmatikus, és főképp békés viszony kialakítására törekszik északi szomszédjával, és bár a többség vélhetően nem tett le az elszakadt területek visszaszerzéséről, tisztában vannak vele, hogy az arra irányuló katonai kísérlet a grúz államiságot is veszélybe sodorhatná”
Azonban, ha a Nyugat nyíltan, a grúz lakosság többségével szembe menve beavatkozna az ország belpolitikai életébe, egyrészt, nem lenne garantálva, hogy sikerrel járnak, másrészt pedig a vád, miszerint Grúzia Oroszország és más keleti államok, például Kína felé sodródik, választási propaganda szólamból önbeteljesítő jóslattá alakulhatna. A nyugatiak vélhetően nem szeretnék Moszkva karjaiba kényszeríteni Tbiliszit, így pedig könnyen lehet, hogy minden zúgolódásuk ellenére kiegyeznek majd a grúz nép akaratával, és a Grúz Álom vezette kormányt próbálják rávenni arra, hogy bizonyos kérdésekben jobban igazodjon a nyugati irányvonalhoz. A grúziai események alakulását tehát a belső tiltakozások mozgósítási képessége, valamint az amerikai választások kimenetele határozhatja meg, egyelőre azonban úgy tűnik, az újabb „színes forradalom” érdeklődés hiányában elmarad.
(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
