Kovács Marcell írása a #moszkvater.com számára

„A szerb paradoxon tehát az, hogy a választás békés elfogadása még nem jelenti a politikai béke eljövetelét”
Fotó:EUROPRESS/Andrej ISAKOVIC/AFP
Amikor 2000. október 5-én Belgrádban a tömeg megrohamozta a jugoszláv parlamentet, a képek bejárták a világot. Szlobodan Milošević hatalma a vitatott választási eredmény és a tömegmozgalom nyomása alatt omlott össze. Sokan akkor azt hitték, a szerb történelem legnehezebb fejezete lezárult. Huszonhat évvel később, október 25-én Szerbia újabb politikai fordulatot élt át. A parlamentet ezúttal nem kellett megostromolni. Aleksandar Vučić sokak meglepetésére maga jelentette be, hogy az általa vezetett politikai tábor elvesztette a választást. Erre őszintén szólva én sem számítottam. Szerbiában járva ugyanis nem pusztán arról kérdeztem az embereket, kire szavaznak. Sokkal inkább az érdekelt, mi történik akkor, ha a kormánypárt vereséget szenved.
„A diákmozgalom támogatói attól tartottak, hogy a hatalom nem engedi el a választást, Vučić hívei közül pedig többen a másik oldal provokációitól, zavargásoktól és visszaélésektől féltek. Ebben a kölcsönös bizalmatlanságban volt valami kifejezetten balkáni, ugyanakkor valami nagyon is ismerős a posztszocialista Kelet-Európából”
A belépés is nehezebb volt, mint gondoltam
Már Szerbiába bejutni is komoly nehézségekbe ütközött. Az Air Serbia budapesti járatára nem engedtek felszállni az ideiglenes személyi igazolványommal, amelyet érvényes beutazási okmánynak tartottam, és amellyel korábban már utaztam. Más megoldást kellett keresnem. Az országba végül eljutottam, és Belgrád, Újvidék, Šabac, valamint több vidéki térség között mozogva meglehetősen különböző Szerbiákat láttam.
Piacon dolgozó asszonyok, diákok, üzletemberek, nyugdíjasok, régi kormánypártiak. A beszélgetésekből nem az a kép állt össze, hogy az ország egyszerűen két, egymásról semmit sem tudó tömbre esett volna szét. Éppen ellenkezőleg. Sok változást akaró ember elismerte
Vučić teljesítményének egy részét, míg több korábbi kormánypárti a saját politikai oldala működésével volt elégedetlen.
„A korrupció visszatérő téma volt, de ugyanígy az utak, a beruházások és a fejlődés is”
A rendszer, amely a saját módszereibe bukott bele
Vučić politikai ereje hosszú ideig ugyanarra a képletre épült. Erős vezető, állandó kampány, látványos fejlesztések, a stabilitás hangsúlyozása és a politikai tér szinte teljes elfoglalása. A választások előtt ezt a logikát láttam az utcákon is. Hatalmas plakátfelületek, szinte
mindenütt feltűnő kormánypárti üzenetek és egy rendkívül szervezett kampánygépezet. Csakhogy miközben a hatalom újra a maga által jól ismert eszközökhöz nyúlt, a kihívói egészen máshol építkeztek.
„Az egyetemisták és a hozzájuk kapcsolódó mozgalom a közösségi médiában, a személyes hálózatokban és az utcai közösségi akciókban ért el hatalmas tömegeket. A kormány kommunikációja a megszokott erőből politizált, a tiltakozók pedig már nem feltétlenül a régi pártpolitika nyelvén beszéltek”
Az én olvasatomban Vučićot részben éppen a saját, sokszor bevált receptje temette maga alá. Minden konfliktust a politikai lojalitás újabb próbájaként kezelt, miközben egyre többen nem egyszerűen kormányváltást, hanem másfajta állami működést követeltek. Ez értelmezés, nem egyetlen kampánydöntéssel bizonyítható ok-okozati állítás.
Az újvidéki vasútállomás előtetőjének 2024. novemberi összeomlása, amely 16 ember életébe került, fordulóponttá vált. A tragédia körüli tiltakozás nem állt meg a műszaki felelősség kérdésénél. Átláthatóságot, elszámoltathatóságot, a korrupciós összefonódások feltárását és működő intézményeket követelt. Egy olyan hatalmi rendszer számára, amely éveken át a megépített dolgokkal igazolta önmagát, különösen súlyos kihívás volt, hogy éppen egy közberuházáshoz kapcsolódó tragédia vált az ellene irányuló mozgalom jelképévé.
A fejlesztéseket nehéz letagadni
A leginkább az lepett meg, hogy az ország mennyi pontján találkoztam új infrastruktúrával. Autópályák, útépítések, beruházások, lakónegyedek, vasúti fejlesztések. Az elmúlt évek utazásaihoz mérve még Lengyelországban sem láttam mindenütt ilyen sűrűségű változást. Persze a személyes látvány nem GDP-statisztika, és az sem következik belőle, hogy minden beruházás indokolt vagy tiszta volt.
„De a Vučić-korszakot pusztán a korrupció felől leírni ugyanúgy leegyszerűsítés lenne, mint kizárólag az új utak alapján sikertörténetnek tekinteni”
A piaci árus és a jómódú üzletember gyakran egészen másképp beszélt a politikáról, abban viszont visszatérő közös motívum volt, hogy a modernizáció önmagában már nem ment fel mindent. Az állam képes volt építeni, mégis egyre többen kérdezték, milyen áron, kinek a
javára, milyen kapcsolatok révén. Ez az ellentmondás nem csak Szerbia sajátja. A térségben számos politikai rendszer építette legitimitását arra, hogy a történelmi elmaradottság után végre látható a felzárkózás. Csakhogy a fejlődés és az intézményi elszámoltathatóság nem egymást kizáró követelmény.
A történelem nem ér véget az országhatároknál
Szerbián belül is különböző történelmi világok találkoznak. A Vajdaság 1918 előtt a Magyar Királyság része volt, és az egykori Habsburg-térség városi, kulturális és közigazgatási örökségét viseli. A központi és déli területek történetét sokáig az oszmán uralom, majd a szerb államiság fokozatos helyreállítása formálta. Újvidék és Niš között tehát nem pusztán földrajzi távolság van. Ugyanakkor ebből nem szabad olyan leegyszerűsített képletet csinálni, hogy az egykori Monarchia automatikusan a diákokra, a korábbi oszmán területek pedig Vučićra szavaztak.
„A választási térképet város és vidék, kor, gazdasági helyzet, helyi párthálózatok és nemzetiségi viszonyok is meghatározzák”
Hasonló történelmi rétegzettség Lengyelországban a korábbi porosz, orosz és osztrák felosztás, Romániában Erdély és az ókirályságbeli területek, Ukrajnában pedig a Habsburg, orosz és szovjet örökség különbségeiben is megfigyelhető. A múlt nem írja elő a mai szavazatot, de az intézményekhez, a centrumhoz és a nemzeti szuverenitáshoz való viszonyt sokszor évszázados tapasztalatok befolyásolják. Kelet-Európa politikájában ritkán létezik
teljesen új kezdet.
Tito állama és Milošević öröksége
Jugoszlávia története különösen fontos ehhez. Tito 1948-ban szakított Sztálinnal, Jugoszlávia pedig sajátos helyet foglalt el a két blokk között. Az önigazgató szocializmus, az el nem kötelezettség és a viszonylag nyitott külföldi munkavállalás tapasztalata eltért a Varsói Szerződés államainak világától. Tito halála, a nyolcvanas évek adósságválsága és a köztársaságok közötti konfliktusok azonban végül a föderáció széteséséhez vezettek.
„Amikor Varsóban, Budapesten és Prágában a kommunista rendszer lebontása zajlott,
Jugoszlávia a háborúk évtizede felé sodródott”
Szerbia számára 1989 nem jelenthette ugyanazt, mint a közép-európai államok számára. A kilencvenes évek háborúi, a szankciók és az 1999-es NATO-bombázás után Milošević bukása sem törölt el mindent. A korábbi politikai és gazdasági érdekcsoportok nem tűntek el egyik napról a másikra. Zoran Đinđić 2003-as meggyilkolása tragikusan jelezte a demokratikus átalakulás veszélyeit.
„Vučić személyében ráadásul maga a történelmi folytonosság is megjelent”
A kilencvenes években Vojislav Šešelj radikális pártjának politikusa, majd Milošević alatt tájékoztatási miniszter volt, később a modernizáció, a külföldi tőke és az állami stabilitás arcaként lépett fel. Olyan vezetővé vált, aki egyszerre tudott beszélni a régi szerb nemzeti sérelmekről és a huszonegyedik századi beruházásokról. Ez jelentős politikai teljesítmény, de egyben magában hordozta a múltból örökölt hatalomgyakorlási reflexek továbbélését is.
Oroszország, Brüsszel és a szerb különút
A szerb külpolitika sem illik bele kényelmes nyugati sémákba. Az Európai Unió meghatározó gazdasági partner, Kína fontos beruházó, Oroszországhoz pedig történelmi, vallási, energiapolitikai és koszovói szálak kapcsolódnak. Az 1999-es NATO-bombázás emléke miatt az atlanti integrációhoz való viszony más, mint mondjuk Lengyelországban vagy a Baltikumban. Tito egykori egyensúlyozásának gondolata ma is visszaköszön a szerb stratégiai gondolkodásban.
„Ezért a diáklista győzelmét sem lehet egyszerűen nyugatbarát fordulatként értelmezni. A mozgalom támogatói közösen léptek fel a korrupció és a fennálló rendszer ellen, de Koszovó, Oroszország, a NATO vagy az Európai Unió kérdésében nem feltétlenül képviselnek egységes álláspontot. A választási többséget létrehozó koalíció kormányzati egysége még bizonyításra vár”
A nyugalom mögött gyűlő düh
A választást megelőző napokban Szerbia meglepően nyugodt arcát mutatta. A kávézókban és a piacokon folyt az élet, az emberek dolgoztak, az ország nem hasonlított egy mindjárt felrobbanó puskaporos hordóra. A választás napján és utána azonban jóval élesebbé váltak a viták. Mindkét oldal tartott attól, hogy a másik erőszakkal vagy csalással próbálja megszerezni az eredményt. Ezek a félelmek nem bizonyítanak azonos felelősséget vagy
tényleges visszaéléseket, annál többet mondanak arról, mennyire meggyengült a politikai ellenfél legitimitásába vetett hit.
„Több régi Vučić-szavazóval találkoztam, aki azt mondta, ezúttal nem megy el voksolni. Nem akart a diákokra szavazni, de saját pártját sem kívánta támogatni”
Ez az otthon maradó, kiábrándult kormánypárti különösen fontos jelenség: egy hosszú időn keresztül uralkodó erő nemcsak akkor gyengül meg, ha a hívei átállnak, hanem akkor is, amikor már nem akarnak érte mozdulni. A személyes tapasztalat azonban nem országos reprezentatív kutatás; hogy mekkora volt ennek a hatása, azt későbbi elemzések mutathatják meg.
A magyar kisebbség sem maradhat ki a képből
A Vajdaságban a választás nem egyszerűen a belgrádi központ és az egyetemisták küzdelme volt. A magyar közösségnek külön pártpolitikai története, intézményrendszere és sajátos helye van a szerb hatalmi viszonyok között. A Vajdasági Magyar Szövetség éveken át együttműködött a Vučić köré szerveződő hatalommal, ami sokak szemében a magyar érdekképviselet pragmatikus útját jelentette, mások számára viszont túl szoros politikai
azonosulást a kormányzattal.
„A választási éjszaka első, még bizonytalan mandátum becslései szerint a VMSZ három
képviselővel juthatott be a parlamentbe, és a kisebbségi listák szerepe külön figyelmet
kapott”
A választási bizottság október 26-i összesítése a VMSZ-listának 34 755 szavazatot, az összes szavazat 0,81 százalékát mutatta, a mandátumokról szóló első kijelentéseket ezért nem szabad végleges parlamenti összetételként kezelni. A politikai változás a magyar közösségben is fölveti, mennyiben folytatható az elmúlt évek együttműködési gyakorlata, és merre fordul az érdekképviselet új belgrádi erőviszonyok között.
Nem ugyanazt az országot láttam Belgrádban, Šabacban és Nišben
Belgrádban könnyű lett volna azt hinni, hogy az egész ország a diákmozgalommal tart. Az egyetemistákhoz kapcsolódó fiatal kapcsolati hálók, a városi beszélgetések, az ünneplés és a választási éjszaka politikai hangulata ezt a benyomást erősítették. A vidéki utazás azonban gyorsan megtanított rá, mennyire csalóka a fővárosi szemszög. Šabacban és Nišben sokszor erősebbnek éreztem a kormánypárti kötődést, mint amit az országos eredmény alapján az ember várna; a helyi szavazatszámok és a személyes benyomások azonban nem mindig ugyanazt mondják.
„A különbséget nem lehet a történelmi határvonalakra fogni, de megkerülni sem érdemes azokat. Az egykori oszmán igazgatás alá tartozó vidékek és a Monarchia egykori városai máig más gazdasági és kulturális örökséget hordoznak”
Ugyanakkor Šabac maga nem illeszthető egyetlen egyszerű történelmi vagy választói képletbe. Az országos diákgyőzelem nem teszi semmissé a szerb vidék sokféleségét, a belgrádi ünneplés pedig nem azonos az ország egészének lelkiállapotával.
Az utolsó békés napok és a választási éjszaka
A vasárnapi szavazásig sok minden meglepően hétköznapinak tűnt. Nem az a folyamatos, zenei és színpadi eszközökre épített nagygyűlési hangulat uralta a napokat, amelyet a magyar politikai rendezvények világából ismerünk. A plakátok ellenére sokszor inkább feszülten csendes országot láttam. A szavazás után azonban egyszerre váltak hangossá a győzelmi jelenetek, az indulatos viták és a másik táborral szembeni gyanakvás. Az esti üzenetek és a helyszíni képek másként érzékeltették a fordulatot, mint a százalékos grafikonok.
„Az ismerősi körből érkező rövid <We won> üzenet és az utcai ünneplés pillanatai a megkönnyebbülést mutatták. A másik oldal szorongását és dühét azonban ugyanilyen komolyan kellett venni”
A képek egy-egy utca, tér vagy beszélgetés hangulatát rögzítik, nem helyettesítik az egész társadalom állapotáról szóló bizonyítékot.
A régi recept végül a gazdája ellen dolgozott
A vereség magyarázatában aligha kerülhető meg Vučić saját szerepe. A megszokott módszer, amely éveken át eredményesnek bizonyult – állandó mozgósítás, személyére felépített kampány, erős közterületi és médiabeli jelenlét, a politikai konfliktusok folytonos kiélezése –, ezúttal nem tudta visszaszorítani a változás igényét. Sőt, értelmezésem szerint részben éppen ez gyorsította fel az ellene szerveződő tábor összekovácsolódását.
„Amit a hatalom korábban fegyelmező erőnek használt, azt egyre többen a rendszer önvédelmi reflexének látták”
Ez nem azt jelenti, hogy minden kormánypárti lépés hibás volt, vagy hogy egyetlen kommunikációs stratégia döntötte el a választást. A tizennégy év alatt kialakult elégedetlenség, az újvidéki tragédia, a diákmozgalom társadalmi beágyazottsága és a magas részvétel együtt hozta létre a helyzetet. Mégis van némi történelmi irónia abban, hogy a politikus, aki olyan sokszor a stabilitás egyetlen garanciájaként mutatta be magát, egy idő után a változást követelők számára magának a változatlanságnak a jelképévé vált.
A vereség után kezdődhet az igazi szakadás
Az október 26-án ismertetett hivatalos előzetes adatok szerint a diáklista 52,65 százalékot, a Vučić nevével fémjelzett Egyesült Szerbia 39,22 százalékot szerzett. A különbség egyértelmű, de a közel negyvenszázalékos kormánypárti szavazó tábor sem tűnt el. Több mint másfél millió ember továbbra is a vesztes oldalra szavazott.
„Ezért a választás eredménye nem feltétlenül feloldja az ország politikai ellentéteit. Könnyen lehet, hogy a következő hónapokban még mélyebbre vágja azokat”
A győztesek joggal várhatnak elszámoltatást és intézményi reformokat, a vesztes oldal támogatói között viszont nőhet az aggodalom, hogy a változás politikai revánssal jár. A régi hatalmi hálózatok, az államigazgatás és a helyi gazdasági kapcsolatok pedig nem tűnnek el a mandátumok újraszámolásával. Ha az új vezetés mindenütt a régi rendszer híveit látja, a régi tábor pedig minden reformban megtorlást, abból tartós társadalmi konfliktus lehet. Ez kockázat, nem elkerülhetetlen forgatókönyv.
„A szerb paradoxon tehát az, hogy a választás békés elfogadása még nem jelenti a politikai béke eljövetelét”
Vučić elismerte a vereséget, ám a rendszerének társadalmi alapjai, a vele szembeni indulatok és a kölcsönös gyanakvás megmaradtak. Hogy mindez intézményi megújulást vagy elhúzódó szembenállást eredményez, már nem csupán a szavazatokon múlik.
A Délvidék ünnepel, az ország belsejében családok szakadnak ketté
A választás utáni Szerbia legélesebb ellentmondása talán nem is a szavazatszámokban, hanem a hétköznapi emberek reakcióiban mutatkozott meg. A Délvidéken, különösen az általam látott vajdasági fiatal közegben, a győzelem felszabadultságot hozott. Az esti üzenetek, a megkönnyebbülés, az utcai ünneplés hangulata azt jelezte, egyesek számára a választás nem egyszerű pártcsere volt, hanem annak bizonyítéka, hogy a politikai változás még lehetséges.
„Az ország belsejében azonban egészen másfajta következményekkel is találkoztam. A vita nem állt meg az utcán, a kávézóban vagy a szavazóhelyiségnél. Beszivárgott a családokba, a baráti társaságokba, olykor a párkapcsolatokba is”

„Az ismerősi körből érkező rövid üzenet és az utcai ünneplés pillanatai a megkönnyebbülést mutatták. A másik oldal szorongását és dühét azonban ugyanilyen komolyan kellett venni”
A szerző felvétele
Ugyanannak a választásnak az eredményét az egyik ember felszabadulásként, a másik az addigi életének kiszámíthatóságát fenyegető fordulatként élhette meg. Voltak, akik már nem egyszerűen eltérő politikai véleményről beszéltek. A másik oldalhoz tartozást személyes árulásként kezelték. A „Délvidék ünnepel, az országmag veszekszik” kép persze nem országos érvényű választási térkép. A Vajdaságban is élnek a korábbi hatalomhoz hű szavazók, ahogyan Közép- és Dél-Szerbiában is sokan támogatták a diáklistát. A kontraszt mégis sokat elmond arról, amit az utazás során láttam. Ugyanaz a politikai esemény egymással alig összeegyeztethető érzelmeket váltott ki, olykor egymáshoz legközelebb álló emberekből is.
„Ebben a szerb történelem is visszaköszön”
A tizenkilencedik század államépítése, a két világháború közötti jugoszláv kísérlet, Tito szocialista föderációja, a kilencvenes évek háborúi és Milošević 2000-es bukása után a politika sokszor a családi és közösségi identitás részévé vált. Nem pusztán arról szólt, ki mennyit adóztat vagy hány kilométer utat épít, hanem arról is, ki képviseli a nemzetet, kit lehet megbízni, és melyik történelmi sérelemnek milyen következménye van.
A mostani eredmény ezért újabb próba lesz. A győztesek számára természetes igény az elszámoltatás és a változás, a vesztesek közül sokan viszont továbbra is Vučić politikájával azonosulnak, mások csalódtak benne, mégsem bíznak az új vezetésben.
„Ha a viták ezután is a személyes lojalitásról és árulásról szólnak, a parlamenti többség megváltozása mellett a társadalmi távolság még nőhet”
A választás előtti meglepő nyugalom és az utána kirobbanó indulatok közötti különbség ezért számomra legalább olyan fontos, mint maga a végeredmény. A politikusok képesek lehetnek elfogadni egy vereséget. Az már sokkal hosszabb folyamat, amíg a szomszédok, a barátok és a családtagok is képesek elfogadni egymás választását.
A szavazás véget ért, a rendszerváltás még nem
Kelet-Európa megtanulhatta 1989, 2000 és az azóta történt politikai fordulatok során, hogy a választási győzelem sokszor könnyebb, mint a következő nap. Lengyelországban, Romániában, Magyarországon, Ukrajnában és Szerbiában egészen eltérően alakult az intézményi átmenet, ám mindenütt kiderült, egy politikai elit leváltása és a hatalom természetének megváltoztatása nem ugyanaz.
„A szerbiai utazásom végére egy furcsa ellentmondás maradt meg legerősebben. Sok ember nem tagadta, hogy az ország fejlődött. Mégis elege lett abból, hogyan működik a hatalom. Mások csalódtak Vučićban, de nem akartak a helyére lépők mellé állni”
A diákok óriási győzelmet arattak, de az országot nem egyetlen politikai gondolat tartja össze. Október 25-én Szerbia megmutatta, hogy képes változtatni. Most annak kell kiderülnie, képes-e együtt élni a változás következményeivel. Milošević bukása sem oldotta meg egyetlen éjszaka alatt a szerb állam problémáit. Vučić vereségével sem ér véget a történelem. A következő politikai korszak nehézségei talán éppen most kezdődnek.
Források és ellenőrzött adatok
Szerb Köztársasági Választási Bizottság (RIK), 2026. október 26. – előzetes eredmények:
https://www.srbija.gov.rs/vest/en/290649/latest-rik-data-student-list-wins-5265-united-serbia-3922-of-vote.php
Reuters, 2026. október 25–26. – Vučić vereségének elismerése: https://www.reuters.com/world/europe/serbias-vucicconcedes-defeat-student-led-movement-parliamentary-election-2026-10-25/
Tanjug / RIK, 2026. október 26. – a VMSZ és más listák részletes szavazatszámai: https://www.tanjug.rs/english/politi
cs/292670/student-list-won-5265-pct-of-vote-united-serbia-won-3922-pct-commission/vest
A helyszíni benyomások nem reprezentatív felmérés eredményei; a politikai következtetések a szerző értelmezései.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
hufi says:
Most a “fejlett” Nyugat elmélkedhet, hogy mennyi pénzt adjon az újsütetű demokratáknak.