­Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szépreményű, ám az irodalom pártirányításában íróhoz méltatlan szerepet vállaló, majd meghasonlottan a halálba menekülő, mára elfeledett Alekszandr Fagyejevet idézi meg. Emlékeznek még Az ifjú gárdára?

Tragikus életpálya. Már legjelesebb művének magyar címfordítása is mintha ezt jelezné. Kegyesen „elfordították”. „Pusztulás”, „Megsemmisülés” helyett a semmit mondó „Tizenkilencen”-t adták neki, mintegy szégyellve, hogy egy partizáncsapat szétveréséről és hőseinek tragikus sorsáról szól. Öntudatlanul is belecsomagolva ebbe az apró trükkbe egy izgalmas alkotói pálya és kisiklás tragikus tanulságát.

„Csugujevka kis település valahol a Távol-Keleten. Innen robbant be egy fiatal legényke az orosz irodalomba. Előtte izgalmas éveket élt meg”

A peresztrojka utáni orosz irodalomtörténet írás szívesen megfeledkezik arról, hogy Alekszandr Fagyejev (1901-1956) nem véletlenül állt át a forradalom oldalára, és lett partizán az Usszuri vidéken.  Falusi tanító apja és felcser anyja tagjai voltak a cári rendszer ellen lázadó illegális szervezetnek, a Népakaratnak, s ezért a közép-orosz tveri járásból kénytelenek voltak a messzi Távol-Keletre költözni.

Fiuk lázongó természetét olvasmányai is táplálták. Már négy éves korában Tánya nővérével párhuzamosan megtanult olvasni. Valósággal falta Jack London, Thomas Mayne Reid, James Fenimore Cooper könyveit. Képzelete tőlük még szabadabban szárnyalt. Fantasztikusnál fantasztikusabb történeteket talált ki. A forradalom kitörésekor otthagyta a vlagyivosztoki kereskedelmi iskolát és hivatásos forradalmár lett. Majd beállt partizánnak. Más lehetősége nem nagyon volt, Kolcsak admirális fehérterrorja kegyetlenségében még a cári önkényuralmat is felülmúlta.

„A körzetben több partizán egység működött. Volt, amelyik elérte a hivatásos hadsereg szervezettségét. A legismertebb partizánvezért Szergej Lazót a vidéket megszállva tartó japán katonaság kiszolgáltatta a fehéreknek, akik három társával együtt élve elégették”

Kegyetlen világ tombolt arrafelé. Ez volt a cári birodalom utolsó területe, ahonnan kisöpörték az intervenciósok által támogatott fehérgárdista csapatokat.

A „Tizenkilencen” a húszas évek közepének legnépszerűbb regénye lett. Miközben egyes nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket a szerző kénytelen volt kihúzni a kiadásokból. Népszerűségében nagy szerepet játszottak azok a fiatal írók (magukat proletár íróknak nevezték), aki meg akarták újítani az irodalmat, s ebben a könyvben példát láttak újító törekvéseikre. Persze nem érdemtelenül dicsérték Fagyejevet. Gorkij is elismerően szólt az ifjú tehetségről.

És akkor jöttek a változások. A fiatal író belevetette magát az írói közéletbe, amely végül beszippantotta és nem eresztette. Nem véletlen, hogy Fagyajev jónéhány műve, így „Az utolsó udege” a polgárháború újbóli felidézése a Távol-Keleten, befejezetlen maradt, akárcsak egy nehéziparról szóló nagy regénye.

„Aztán 1938-tól 1954-ig ő volt az „irodalmi miniszter”, mint írószövetségi vezető. Szavától írók és művek sorsa függött. Sajnos nem mindig jól sáfárkodott vele”

Nehéz időket élt át Európa. Színre lépett a fasizmus, s nyilvánvalóan a Szovjetunió ellen próbálták terelni. Gyanakvás és bezárkózottság jellemezte a kort. Kitört a háború. Először a „furcsa”, amelyben nyugati szövetségesei tétlenül nézték Lengyelország lerohanását. Majd megindult a támadás a szovjet állam ellen. Írótársaihoz hasonlóan a háború Fagyejevet is a fronton találta, mint haditudósítót. Élményeiből született talán legismertebb, ma méltánytalanul elfeledett műve.

Az Azovi-tenger közelében van egy város, Krasznodon. 1943 januárjában a sztálingrádi csata után támadásba lendülő Vörös Hadsereg felszabadította a települést.  Fény derült a megszállás borzalmaira. Egy tárnában több tucat fiatal megkínzott holttestére bukkantak.

„Ebből az anyagból épült Fagyejev másik híres regénye „Az ifjú gárda”. A könyv története maga is kész regény”

Első, 1946-ban megjelent és sebtében írt változatára éles kritikát kapott. Hiányolták belőle a párt irányító szerepét. De nem ez volt a fő gond. Fagyejev nem járt kellő körültekintéssel és gondossággal utána az eseményeknek. A regény egyes beazonosított hőseiről kiderült, hogy korántsem hősök, mint ahogy a szerző ábrázolta őket. Az árulót később, az alaposabb kutatások eredményeként rehabilitálták.

Egy irodalmi alkotástól elég nehéz számon kérni a pontos történelmi hitelt. Fagyejev többször is elmondta, hogy nem történelmet, regényt írt. Kinek jutna eszébe a „Háború és béke” oldalait elemezve szembesíteni a szerzőt a borogyinói csata valóságával.

„Mégis Fagyejev felületessége emberek sorsát törte ketté”

A peresztrojka valóságfeltáró lázában próbálták tisztázni a tényeket. Történészi választ adtak. Ami nem kisebbíti az oroszok és a Vörös Hadsereg által támogatott partizánmozgalom érdemeit, nem hallgatja el az ukrán partizánok harcát a német megszállók ellen sem. Az újra megindított vizsgálat kimondta, 1942 augusztusától megindult a szervezkedés a fiatalok körében a német megszállók ellen. Ösztönös volt, pártirányításról nem lehetett beszélni. Viktor Tretyakevics egyesítette őket az „Ifjú gárda” mozgalomba. Kétszer annyian voltak, mint amennyit később állítottak. A partizán harcmodort választották. Hatalmas veszteségeket szenvedtek, s ez vezetett a mozgalom felszámolásához.

Banális hiba következtében buktak le. Az ifjú partizánok kifosztottak egy német szállítmányt, mely ajándékokat hozott a harcoló katonáknak karácsonyra. Az ebből szerzett cigarettát árulták a piacon. Ez felkeltette a Gestapo és a  titkosrendőrség figyelmét. A kihallgatáson megtört és áruló Jevgenyij Sztahovics alakját Fagyejev tévesen Tretyakevicsről, illetve annak a tévhitnek az alapján mintázta, hogy ő köpte be a szervezet tagjait.

„A regény 267 kiadásban 26 millió példányban kelt el és 1986-ig kötelező olvasmánynak számított. Nimbusza idővel elhalványult, ám a hős ifjak emléke nem”

Ma is számos intézmény, utca viseli nevüket. A hazáért haltak meg. Fagyejev tekintélyét mindez akkor még nem tépázta meg. Sokkal inkább az a nyolc esztendő, amit 1946-tól leváltásáig, 1954-ig mint a szovjet írószövetség vezetőjeként eltöltött.

1946-ban a párt fő művészeti ideológusának, Zsdanovnak a felszólalása után Fagyejev részt vett az úgynevezett pártellenes írókat elítélő határozat végrehajtásában. Ezzel gyakorlatilag kiírták az irodalomból Zoscsenkót, Anna Ahmatovát, Andrej Platonovot.

1949-ben Fagyejev bekapcsolódott a másik, párt irányította kampányba „a kozmopolitizmus” ellen. Mindez természetesen lelkiismereti és alkotói válságot is okozott az írónak, aki maga is érezte az intézkedések igazságtalanságát. Emberileg nem fogadta el őket. 1948-ban már közbejárt az irodalmi alapnál, hogy a pártirányítás által üldözött írók, Paszternak, Zabolockij, Lev Gulmiljov megélhetése biztosított legyen. Pénzt adott Platonov gyógykezelésére és feleségének a megélhetésre.

„Ez a kettősséget Fagyejev nehezen élte meg. Álmatlanság kínozta, alkoholba próbálta fojtani lelkiismeretének lázadását”

Többször is gyógykezelésre kellett mennie a neves „Barviha” szanatóriumba. Egykori barátai fájdalommal nézték szenvedését. Ehrenburg ezt írta: „Fagyejev bátor, de fegyelmezett katona volt, soha nem vonta kétségbe a legfőbb hadúr előjogait.”

Később színészként szép karriert befutott gyermeke megdöbbentő tényeket közöl édesapja utolsó éveiről. Peregyelkinóban, az Moszkva környéki írói nyaralóhelyen Fagyejev és Paszternak nyaralója egymás mellett állt. A gyerekek átjártak Paszternak kertjén, ám szüleik sohasem találkoztak.

Fagyejev képtelen volt elfogadni a hruscsovi „olvadást”. Leginkább az rendítette meg, hogy az SZKP történelmi, a személyi kultusszal leszámoló XX. kongresszusán az a Solohov bírálta legkeményebben, akivel együtt harcolt a honvédő háborúban. Az írók körében végzett megtorlások egyik bűnösének kiáltották ki. Keserűen ismeri be tévedéseit háborús harcostársának, Jurij Libegyinszkijnek írott levelében:

„Kínoz a lelkiismeret. Jura, nehéz véres kézzel élni”

1956. május 13-án nyaralójában végzett magával, ám hivatalosan a halál okát alkoholizmusban állapították meg. Barátai szerint készült az öngyilkosságra, előtte hetekkel már nem ivott. Az összeesküvés elméletek hiéna hívői igyekeznek legendát építeni a tragikus eset köré.

Ehrenburg szerint kilátástalan volt a helyzete. „Az ártatlanul meghurcolt írók özvegyei azon csodálkoztak, hogy még csak nem is válaszolt segélykérő leveleikre. Azokat irodájában sem találták meg.” Búcsúlevelét csak később hozták nyilvánosságra:

„Nem látom lehetőségét, hogy tovább éljek, mivel a művészetet, amelyre az életemet tettem, tönkretették egy önhitt, tudatlan párt irányítása alatt és ezt most már nem lehet rendbe hozni…. Az életem, mint író, elveszíti minden értelmét, és én nagy örömmel, hogy megszabadulhatok ettől az utálatos léttől, távozom az életből, ahol aljasság, hazugság és rágalom zúdul az emberre. Az utolsó reményem az volt, hogy legalább elmondhatom ezt azoknak, akik az államot irányítják, de már 3 éve hiába kérem, még csak fogadni sem voltak hajlandóak. Kérem, hogy temessenek az anyám mellé.”

Beállt az orosz irodalom nagy öngyilkosainak – Jeszenyin, Majakovszkij – a sorába. Az ő írói pályájára ma már csak kevesen emlékeznek. Érdemtelenül? Talán az idő és az olvasók eldöntik ezt…