//Egy törékeny erős asszony
Rab Zsuzsa 1965-ben #moszkvater

Egy törékeny erős asszony

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz-szovjet irodalom méltatlanul elfeledett napszámosát, Rab Zsuzsát idézi meg. A törékeny asszonyt, aki saját költői pályáját is félretolva ismertette meg velünk a szovjet új hullámot, a régi orosz irodalmat, a grúz költészetet, a csuvas költőt Gennagyij Ajgit, Jeszenyin neve pedig örökre összeforrt a fordításaival. Az orosz-szovjet líra nagykövetét, aki sokunkat kézen fogva vezetett el egy hatalmas kultúrába.

Rab Zsuzsa 1965-ben #moszkvater
Rab Zsuzsa 1965-ben
Fotó:Fortepan/Hunyady József

Felnőtt emberként, mint írószövetségi külügyes ismertem meg személyesen, és csak akkor döbbentem rá, hogy ismeretségünk jóval korábbi. Egykor gyerekszobám könyvespolcán állt egy vastag kötet. Külsőre ma már igénytelennek tűnhet, de nekem a szívemhez nőtt.  Most is őrzöm, csak lejjebb került, az alagsori nyári konyha könyvespolcán bújik meg.

„Ezt a könyvet szinte a betűvetéssel egyszerre kezdtem forgatni.  Csodás, sokszínű világba kalauzolt el. Tikkasztóan forró sivatagok, véget nem érő sztyeppék, jeges tengerek univerzumába”

Jó tündérek és varázslók, jóságos és gonosz öregasszonyok, az igazságért mindig kiálló vitézek és elvetemült haramiák nyüzsögtek benne, észveszejtő kalandok és halált megvető bátorságú hősök kínálták magukat lapjain. Aztán felnőttem, családos ember lettem, megszülettek a lányaim és a könyv ismét forgalomba került. Néhány szamárfüllel több lett lapjain, kakaófoltok tarkították, és az első, iskolai zsenge barátság titkos bejegyzései. „A repülő hajó” volt a címe és a Szovjetunió népeinek meséit gyűjtötte egybe Ortutay Gyula értő kalauzolásával.

„Sokáig, mint velem egyidős társaim, nem törődtem vele, kinek köszönhetem az élményeket. Ki írta, milyen nyelven, stb. Az pedig végképp fel sem merült bennem, hogy később életemet a könyv összeállítójához és fordítójához hasonlóan egy gyönyörű, de nem igazán megbecsült hivatáshoz kötöm. Hivatáshoz, mely a legeldugottabb az összes irodalmi pálya közül”

Akkor még a „tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász” romantikus életkorban koptattam az iskolapadot, fogalmam sem volt, mi fán terem a fordítás. Ráadásul miközben a nyájas olvasó Micimackó kedves botladozásain kacag, felnőttként sem nézi meg, hogy a nagy humorista, Karinthy Frigyes írói és nyelvi leleményét dicséri a magyarul megszólaló könyv. Vagy eszébe jut-e valakinek, miközben a kis herceg könnyes érzelmes életébe pillant be, hogy Rónay György kezét fogva barangolja végig a második világégésben vadászpilótaként hősi halált halt szerző örökzöld remekművét?

„A személyes találkozás előtt már évekkel irodalmi élményeim részese lett az a törékeny, pápai származású asszony, aki fiatal teremtésként, saját költői pályáját is félretolva a világirodalom nagy fájának egyik termékeny ágát szemelte ki tehetségének kibontakoztatásához”

Fogalmam sincs, hogyan alakul pályája, ha 1945 zűrzavaros napjaiban nem hall orosz szavakat a németeket Magyarországról kisöprő szovjet hadsereg egyik sovány, irodalombarát katonájától. Aki mellesleg egészen más volt, mint amilyennek a két háború közötti hamis propaganda belesulykolta a köztudatba. S amikor később, a módos szülői ház polgári miliőjébe egy tábornokot kvártélyoztak be, a tizenkilenc éves teremtés vele már pár szót tudott váltani.

Így indult az orosz irodalom egyik legjelesebb fordítójának, Rab Zsuzsának (1926-1998) a pályafutása. Ígéretes tehetségként, tizenhét évesen költőként kezdte. Ám 1943-ban Székesfehérvárott megjelent első kötete után negyedszázadnak kellett eltelni, míg a második, az „Aranyvasárnap” megjelent. „Akkor már mindenki tisztában volt vele, hogy neve márka, az orosz-szovjet líra nagykövetévé nőtte ki magát. „Álombeli lakomák” címen megjelent prózakötetét pedig kötelező olvasmányként írnám elő minden ruszista és műfordító számára”

Rab Zsuzsa évtizedeken át intézménnyé nemesült, minden szovjet költő, ha  hozzánk vetette a sors, pontosabban az államközi kulturális csere,  kötelességének érezte felkeresni, vagy legalábbis szót váltani vele. Pedig Zsuzsa a „mit fordítsunk” dilemma megoldása közben sikeresen kerülte ki az irodalmon kívüli szempontok zátonyait, a baráti kapcsolatok szirénhangjait. Barátja volt éppen elég. Csak azzal a lényeges különbséggel, hogy előbb fordította őket, s azután lettek a barátai.  Az érték számára mérték volt. Barátaira méltán lehetett büszke.  A szovjet „új hullám” Zsuzsa révén lett irodalmi tudatunk része. Andrej Voznyeszenszkij szemtelenül modern, kísérletező lírája, Jevgenyij Vinokurov bensőségesebb és lágyabb poézise, vagy az orosz líra hagyományait bátran felrúgó Pjotr Vegin prózaversei. Talán nem véletlen, hogy Jevgenyij Jevtusenko verset írt hozzá.

„És hányan voltak, akik nem lehettek a barátai! Jeszenyin neve számomra elszakíthatatlanul egybeforrt Zsuzsa remekművű soraival”

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Tartozom egy vallomással is. Zsuzsát, nagyszerű munkásságát puskaként használtam egyetemista koromban. Fordításai mentettek fel – vagy inkább mentettek meg akkor, a mindig idő szűkében lévő bölcsészt a régi orosz irodalom, a hősi, istenes és történelmi énekek eredetiben való olvasásától. S ha nem olyan hitelesek és szépek, talán sohasem jutok el odáig, hogy később az eredeti szövegeket is végigbogarásszam.  Megtegyem azt, amit ő költőibben és értőbben már megtett. S később kiadta a magyar ruszisztika hézagpótló kötetét, a „Varázslók, szentek, vitézek”-et.

„Zsuzsa nem csak a szovjet irodalmat szolgálta.  1974-ben „Ivótülök” címen 1000 év grúz költészetéből válogatott ki 100 verset

Miha Kvliividze volt benne segítőtársa s mondanom sem kell, egyáltalán nem véletlen, hogy Miha később a magyar irodalom híve lett Grúziában. Többek között egy nagyszerű „Bánk bán” fordítást köszönhetünk neki. Amit ráadásul játszottak is Tbilisziben. De Zsuzsa hódította meg a magyar irodalom számára az egyszerre népköltési ihletésű és pokolian modern csuvas költőt, Gennagyij Ajgit is. Azt, aki Moszkva egyik alvó városában, kétszobás panel lakása barlangjában megtanult franciául, hogy anyanyelvére, csuvasra fordíthassa a francia szimbolistákat. Majd Zsuzsa ösztönzésére, megigézve a magyar költészettől olyan versantológiát adott közre csuvasul, melyben Bornemissza Pétertől a XX. századig mutatta be a magyar lírát.

„Kevesen tudják, hogy Rab Zsuzsa tollából származik talán a legszebb magyarul megjelent útirajz Azerbajdzsánról, a <tűz országáról>”

S van benne egy megkapó rész, amikor bakui orvostanhallgatók ismeretlenül is pártfogásukba veszik a madárcsontú, kedves magyar asszonyt, bemutatják neki az azerbajdzsáni „Velence” hangulatos szögleteit. S közben kitárulkoznak előtte, életükről, vágyaikról vallanak. Egyéniségének varázsa mindenkit megragadott.

Legutolsó találkozásunkkor mindezt már nem mondhattam el Zsuzsának. Nagybetegen, egyedül élt. Két költő férje, Kormos István és Csanádi Imre után életének harmadik és utolsó társa, a jeles néprajztudós, a tekintélyt parancsolóan ősz hajú, örökké derűs Rassy Tibor, a szentendrei skanzen elhivatott vezetője kiköltözött már a temetőbe. Zsuzsa az ajtóban fogadott. Még kisebb és törékenyebb volt, ám a szeme csillogása nem fakult meg. De most fájdalom sugárzott belőle.

„Már túl voltunk «русские пошли домой» lózungján. Sikerült a fürdővízzel együtt kiöntenünk a gyereket is, kellett a hamis propaganda igazolása az új rendet építőknek. Egyre kevesebb orosz könyv jelent meg. Zsuzsáról is elfeledkeztek”

– Napszámra senki nem csönget rám – jegyezte meg fátyolos hangon ő, akinek lakása mindig szovjet költőkkel volt teli. Banális lett volna, ha pályakezdésének szimbolikus eseményét idézem fel vigasztalásul. Mert az a bizonyos generális később eljött Magyarországra. És természetesen meglátogatta Zsuzsát is. De akkor már nem csak az ő generálisi paroliján, de a törékeny költő-műfordító vállán is ragyogtak csillagok, a szakma tábornoki rangjelzései. Fényük azóta sem halványult el. Csak a csalfa emlékezet.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.