Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szelíd lelkű Alekszandr Mezsirovra, Jevgenyij Jevtusenko mesterére emlékezik, akinek a sorsa több ponton is találkozik a tanítványéval. Megidézi lírai költészetét, a személyes találkozásokat és fordulatokban gazdag életét is.

Huszonhárom esztendő irodalmi külügyéri szolgálat után is megfejthetetlen titok maradt számomra, hogyan állítottak össze szovjet partnereink küldöttségeket. Egy biztos, az a költő, akire most emlékezni szeretnék, a fáma szerint villámhárítóként szerepelt az orosz-szovjet irodalom megzabolázhatatlan fenegyereke, Jevgenyij Jevtusenko mellett annak első magyarországi útja során. Hogy egyáltalán szükség volt-e erre, magam sem tudom, mert az orosz költészet Number One ásza sem akkor, sem későbbi magyarországi útjai során – amikor már ilyenfajta „kísérő” nélkül érkezett – nem követett el semmi megbotránkoztató dolgot. Szelíd lelkű kísérője viszont egyszeriben rokonszenvet keltett mindenkiben, aminek később formás kis verseskötet lett az eredménye. Mind a mai napig ott őrzöm a könyvespolcomon, bensőséges beszélgetéseink emlékével együtt lágymányosi kis lakásunkban. Kiadása maga is megírni való történet, egy hihetetlen emberi és alkotói kapcsolat szép tükre.

„De ne siessünk ennyire előre. A költő mesélni kezd…”

Alekszandr Mezsirov (1923-2009) orvos apa és nyelvtanár mama gyermeke egyelőre tizennyolc éves és nem hajlandó a háború kitörésekor az érettségihez illő tisztiiskolába menni, a frontra kívánkozik. Mint sok tíz és százezer társa. Válaszul a 8-as ejtőernyős-deszant alakulathoz sorozzák be, és megkapja első megrázó katonai élményét. Nem azt, hogy életében még nem ugrott ejtőernyővel, azt kellő gyakorlatozás után túlélte. Első bevetése viselte meg. Kiküldték társaival a Volga vidékre, hogy vegyen részt az ott évszázadok óta élő németek kitelepítésében.

„160 kilométert tapostuk a sarat, amikor elértük az első német falut, ahol kikövezett út és kőből emelt parasztházak – számunkra paloták – fogadtak.”

Nem sokáig élvezte a hátország nyugalmát. Repülőre ültették alakulatát és bevetették a Tula alatt áttörő németek ellen. „Két napig futottunk a német tankok elől”, ismeri be kendőzetlen őszinteséggel. Ez sem volt veszélytelen. Gyalogsági taposóakna szilánkjai sebezték talpát, amiket természetesen érzéstelenítés nélkül operáltak ki, hogy majd ismét a hátországba kerülve a tífusz döntse le a lábáról.

Ezt is túlélte. „A költészet, amibe még az iskolapadban belekóstoltam, még messze volt…” – jegyzi meg szelíd mosollyal, jelezve, hogy háború előtt írt zsengéiről szívesen elfeledkezne.

A sors, később sem volt igazán kegyes hozzá. A Ladoga-tó jegén át menetoszlopban vonult egysége a körülzárt Leningrádba.

„Szembe velünk gyerekeket hajtottak – menekültek. Iszonyatos látvány volt. Egy halott várost találtam, s ami először meglepett – naivan – nem voltak házmesterek.  A város jégbe fagyott.”

Évekkel később verssé érett a látvány:

S vonultunk csak nem fáradóan. – 

Cölöpsor és tankcsapda sor.

Az állomás után a hóban

Halomnyi – nem fa, nem bizony. 

Nehezen szakadt ki belőle a prózai magyarázat: „mint hasábok, egymásra tornyosulva hevertek a halottak”. Talán nem is kellett volna magyaráznia. Később kritikusai szemére vetik, hogy verseiben mindig ő van előtérben. Ugyan, ki más legyen? Napjainkban ez már inkább dicséret.

1943-ban egy sérülés véget vet karrierjének, és leszerelik mint alhadnagyot. Irány a Gorkij Irodalmi Főiskola, az „írótanoda”, s megjelenik első kötete. David Szamojlov megjelenítő erejét dicséri verseinek. És akkor jött az 1950-es esztendő. Kiadják háborús balladáját. Címe sokat mondó: „Kommunisták előre!” A háború során sokszor volt elöl, mint ifjú politikai tiszt is. Bírálói nem értették meg, hogy itt nem filozófiai és politikai eszmék hirdetéséről, hanem a haza védelméről volt szó. Élete végéig kap a versért hideget és meleget. A peresztrojka után már nyíltan is.

„Ám jön az új kor, a „hruscsovi olvadás”, és neve a sors véletlene folytán berobban a köztudatba. A tanítvány Jevgenyij Jevtusenko, miközben egyik nyilvános fellépésén a személyi kultusz bűneit bemutató regény mellett áll ki, elszavalja mestere egyik versét”

De a szerző nevét – kímélni akarván tantóját – nem mondja ki. Az estről tucatnyi hangfelvétel készül és az ominózus költemény (Мы под Колпиным скопом стоим…) elkezdi körútját a rendszer által korántsem támogatott szamizdatként. Igazából nincs a versben semmi különös, higgadt leírása annak, hogy az előre tolt állásokban menedéket kereső deszantosokat a saját tüzérségük lövi – nem is egyszer. Ám az „áthallás”  (vajon így akarta a költő?) tökéletes, s Mezsirov nevét, aki korántsem politikai verseivel lett ismert, egyszeriben szárnyára kapja a hír. Annak ellenére, hogy egyik programadó versében az „Útravaló”-ban kerek-perec kijelenti:

Elismerem, 

                  hogy fegyver s más ilyen

a költészet, hogy ennek kéne lenni…

Ám záró sorként megerősíti, nem kíván álmok, ábrándok közt tévelyegve szutykos ügyletekbe fogni s kelletlenül harcolni a létért. A költő maradt a költői én érzékeny lelkű kutatója, a néptribuni harsányság nem lett sajátja.

„Ám azért tudta, hol a helye. 1959-ben Grúziába utazott, hogy ne legyen jelen Paszternak elítélésénél a Szovjet Írószövetségben. Indoka is volt – több kötetnyi grúz költőt fordított oroszra. Megalkuvás volt az utazás? Sokan még ezt sem vállalták”

A hatvanas évek végén a még létező Jugoszlávia irodalomszervező nagyhatalom is volt. Szinte minden tagköztársaság kötelezőnek tartotta, hogy nemzetközi költőtalálkozót szervezzen. Ezt tette Bosznia-Hercegovina is. Banja Lukában neves írók részvételével megtartották a maguk ünnepi eseményét.  Ide delegálta Magyarország a költőkollégái által „feltétlenül valódi költőként s hazugság-mentes abszolút lírikusként” tisztelt Csorba Győzőt. S ide érkezett meg Alekszandr Mezsirov is, hogy egy hosszabb buszutazás során megismerje magyar kollégáját. Egyikőjük sem volt poliglott. Mégis megtalálták a közös nyelvet. Lássuk, hogy vall erről Csorba Győző: „Mosztárban hosszú órákat töltöttünk és beszélgettünk együtt. Igen, beszélgettünk, méghozzá roppant változatos témákról: az életről, a mi életünkről, az irodalomról általában, a magunk írói munkásságáról, a családról, s egyebekről. Hogyan? Fantáziával inkább, mint szavakkal. Szó – többnyire nemzetközi használatú – csak annyi hangzott el, amennyi elegendő volt a képzelet elindítására.”

Harmadnap reggel Csorba kapott Mezsirovtól egy kis versesfüzetet, a következő latin betűs, magyar nyelvű ajánlással: „Csorba Győző szép, jó, kedves ember. A. Mezsirov.”

„Az csak természetes, hogy később személyesen is találkoztunk, s a „Búcsú a hótól” Alekszandr dedikálásával ma is ott van a könyvespolcomon”

Ezután többet nem találkoztunk. Engem a megélhetés és a rendszerváltó túlbuzgás eltanácsolt az irodalomtól, s lettem sajtótanácsos, a hazai majd az uniós törvényhozásban. Így csak később tudtam meg, mi volt az oka, hogy Mezsirov a peresztrojka után kénytelen volt az Egyesült Államokba átköltözni.

A ’80-as években, noha Állami-díjat is kapott, sok megpróbáltatáson esett át. Költészetét alulértékelték, támadták korai verseiért. Rosszabb volt az, ami a magánéletében történt. Késő éjjel gépkocsijával elgázolta Jurij Grebenscsikovot, a népszerű orosz színészt. Sokkos állapotban lehúzta az útról és cserbenhagyta. A színész alig egy hónap múlva meghalt. Mezsirovot megmentette a hírneve és az írószövetség befolyása. Ám lelkiismerete nem mentette fel. Örökös belső félelemben, aggodalomban élt, s hogy ettől megszabaduljon, író, irodalomtörténész lánya után kiköltözött az Amerikába.

„A költészettől itt sem tudott megválni. Előadásokat tartott ruszistáknak a portlandi egyetemen. Később megjelent egy verseskötete, s 2005-ben a költészet barátai láthatták egy orosz tv-csatorna képernyőjén is”

Végleg azonban – megszabadulva félelmeitől és lelkiismeret furdalásától – már csak a hamvai tértek haza. Lánya, Zoja Alekszandrovna Mezsirova helyezte örök nyugalomra őket a Moszkva melletti írótelepülés, Peregyelkinó csöndes Parnasszusában.