//Egy szelíd lelkű, villámhárító lírikus
Alekszandr Mezsirov 1964-ben #moszkvater

Egy szelíd lelkű, villámhárító lírikus

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szelíd lelkű Alekszandr Mezsirovra, Jevgenyij Jevtusenko mesterére emlékezik, akinek a sorsa több ponton is találkozik a tanítványéval. Megidézi lírai költészetét, a személyes találkozásokat és fordulatokban gazdag életét is.

Alekszandr Mezsirov 1964-ben #moszkvater
Alekszandr Mezsirov 1964-ben
Fotó:EUROPRESS/Sholomovich/Sputnik/Sputnik via AFP

Huszonhárom esztendő irodalmi külügyéri szolgálat után is megfejthetetlen titok maradt számomra, hogyan állítottak össze szovjet partnereink küldöttségeket. Egy biztos, az a költő, akire most emlékezni szeretnék, a fáma szerint villámhárítóként szerepelt az orosz-szovjet irodalom megzabolázhatatlan fenegyereke, Jevgenyij Jevtusenko mellett annak első magyarországi útja során. Hogy egyáltalán szükség volt-e erre, magam sem tudom, mert az orosz költészet Number One ásza sem akkor, sem későbbi magyarországi útjai során – amikor már ilyenfajta „kísérő” nélkül érkezett – nem követett el semmi megbotránkoztató dolgot. Szelíd lelkű kísérője viszont egyszeriben rokonszenvet keltett mindenkiben, aminek később formás kis verseskötet lett az eredménye. Mind a mai napig ott őrzöm a könyvespolcomon, bensőséges beszélgetéseink emlékével együtt lágymányosi kis lakásunkban. Kiadása maga is megírni való történet, egy hihetetlen emberi és alkotói kapcsolat szép tükre.

„De ne siessünk ennyire előre. A költő mesélni kezd…”

Alekszandr Mezsirov (1923-2009) orvos apa és nyelvtanár mama gyermeke egyelőre tizennyolc éves és nem hajlandó a háború kitörésekor az érettségihez illő tisztiiskolába menni, a frontra kívánkozik. Mint sok tíz és százezer társa. Válaszul a 8-as ejtőernyős-deszant alakulathoz sorozzák be, és megkapja első megrázó katonai élményét. Nem azt, hogy életében még nem ugrott ejtőernyővel, azt kellő gyakorlatozás után túlélte. Első bevetése viselte meg. Kiküldték társaival a Volga vidékre, hogy vegyen részt az ott évszázadok óta élő németek kitelepítésében.

„160 kilométert tapostuk a sarat, amikor elértük az első német falut, ahol kikövezett út és kőből emelt parasztházak – számunkra paloták – fogadtak.”

Nem sokáig élvezte a hátország nyugalmát. Repülőre ültették alakulatát és bevetették a Tula alatt áttörő németek ellen. „Két napig futottunk a német tankok elől”, ismeri be kendőzetlen őszinteséggel. Ez sem volt veszélytelen. Gyalogsági taposóakna szilánkjai sebezték talpát, amiket természetesen érzéstelenítés nélkül operáltak ki, hogy majd ismét a hátországba kerülve a tífusz döntse le a lábáról.

Ezt is túlélte. „A költészet, amibe még az iskolapadban belekóstoltam, még messze volt…” – jegyzi meg szelíd mosollyal, jelezve, hogy háború előtt írt zsengéiről szívesen elfeledkezne.

A sors, később sem volt igazán kegyes hozzá. A Ladoga-tó jegén át menetoszlopban vonult egysége a körülzárt Leningrádba.

„Szembe velünk gyerekeket hajtottak – menekültek. Iszonyatos látvány volt. Egy halott várost találtam, s ami először meglepett – naivan – nem voltak házmesterek.  A város jégbe fagyott.”

Évekkel később verssé érett a látvány:

S vonultunk csak nem fáradóan. – 

Cölöpsor és tankcsapda sor.

Az állomás után a hóban

Halomnyi – nem fa, nem bizony. 

Nehezen szakadt ki belőle a prózai magyarázat: „mint hasábok, egymásra tornyosulva hevertek a halottak”. Talán nem is kellett volna magyaráznia. Később kritikusai szemére vetik, hogy verseiben mindig ő van előtérben. Ugyan, ki más legyen? Napjainkban ez már inkább dicséret.

1943-ban egy sérülés véget vet karrierjének, és leszerelik mint alhadnagyot. Irány a Gorkij Irodalmi Főiskola, az „írótanoda”, s megjelenik első kötete. David Szamojlov megjelenítő erejét dicséri verseinek. És akkor jött az 1950-es esztendő. Kiadják háborús balladáját. Címe sokat mondó: „Kommunisták előre!” A háború során sokszor volt elöl, mint ifjú politikai tiszt is. Bírálói nem értették meg, hogy itt nem filozófiai és politikai eszmék hirdetéséről, hanem a haza védelméről volt szó. Élete végéig kap a versért hideget és meleget. A peresztrojka után már nyíltan is.

„Ám jön az új kor, a „hruscsovi olvadás”, és neve a sors véletlene folytán berobban a köztudatba. A tanítvány Jevgenyij Jevtusenko, miközben egyik nyilvános fellépésén a személyi kultusz bűneit bemutató regény mellett áll ki, elszavalja mestere egyik versét”

De a szerző nevét – kímélni akarván tantóját – nem mondja ki. Az estről tucatnyi hangfelvétel készül és az ominózus költemény (Мы под Колпиным скопом стоим…) elkezdi körútját a rendszer által korántsem támogatott szamizdatként. Igazából nincs a versben semmi különös, higgadt leírása annak, hogy az előre tolt állásokban menedéket kereső deszantosokat a saját tüzérségük lövi – nem is egyszer. Ám az „áthallás”  (vajon így akarta a költő?) tökéletes, s Mezsirov nevét, aki korántsem politikai verseivel lett ismert, egyszeriben szárnyára kapja a hír. Annak ellenére, hogy egyik programadó versében az „Útravaló”-ban kerek-perec kijelenti:

Elismerem, 

                  hogy fegyver s más ilyen

a költészet, hogy ennek kéne lenni…

Ám záró sorként megerősíti, nem kíván álmok, ábrándok közt tévelyegve szutykos ügyletekbe fogni s kelletlenül harcolni a létért. A költő maradt a költői én érzékeny lelkű kutatója, a néptribuni harsányság nem lett sajátja.

„Ám azért tudta, hol a helye. 1959-ben Grúziába utazott, hogy ne legyen jelen Paszternak elítélésénél a Szovjet Írószövetségben. Indoka is volt – több kötetnyi grúz költőt fordított oroszra. Megalkuvás volt az utazás? Sokan még ezt sem vállalták”

A hatvanas évek végén a még létező Jugoszlávia irodalomszervező nagyhatalom is volt. Szinte minden tagköztársaság kötelezőnek tartotta, hogy nemzetközi költőtalálkozót szervezzen. Ezt tette Bosznia-Hercegovina is. Banja Lukában neves írók részvételével megtartották a maguk ünnepi eseményét.  Ide delegálta Magyarország a költőkollégái által „feltétlenül valódi költőként s hazugság-mentes abszolút lírikusként” tisztelt Csorba Győzőt. S ide érkezett meg Alekszandr Mezsirov is, hogy egy hosszabb buszutazás során megismerje magyar kollégáját. Egyikőjük sem volt poliglott. Mégis megtalálták a közös nyelvet. Lássuk, hogy vall erről Csorba Győző: „Mosztárban hosszú órákat töltöttünk és beszélgettünk együtt. Igen, beszélgettünk, méghozzá roppant változatos témákról: az életről, a mi életünkről, az irodalomról általában, a magunk írói munkásságáról, a családról, s egyebekről. Hogyan? Fantáziával inkább, mint szavakkal. Szó – többnyire nemzetközi használatú – csak annyi hangzott el, amennyi elegendő volt a képzelet elindítására.”

Harmadnap reggel Csorba kapott Mezsirovtól egy kis versesfüzetet, a következő latin betűs, magyar nyelvű ajánlással: „Csorba Győző szép, jó, kedves ember. A. Mezsirov.”

„Az csak természetes, hogy később személyesen is találkoztunk, s a „Búcsú a hótól” Alekszandr dedikálásával ma is ott van a könyvespolcomon”

Ezután többet nem találkoztunk. Engem a megélhetés és a rendszerváltó túlbuzgás eltanácsolt az irodalomtól, s lettem sajtótanácsos, a hazai majd az uniós törvényhozásban. Így csak később tudtam meg, mi volt az oka, hogy Mezsirov a peresztrojka után kénytelen volt az Egyesült Államokba átköltözni.

A ’80-as években, noha Állami-díjat is kapott, sok megpróbáltatáson esett át. Költészetét alulértékelték, támadták korai verseiért. Rosszabb volt az, ami a magánéletében történt. Késő éjjel gépkocsijával elgázolta Jurij Grebenscsikovot, a népszerű orosz színészt. Sokkos állapotban lehúzta az útról és cserbenhagyta. A színész alig egy hónap múlva meghalt. Mezsirovot megmentette a hírneve és az írószövetség befolyása. Ám lelkiismerete nem mentette fel. Örökös belső félelemben, aggodalomban élt, s hogy ettől megszabaduljon, író, irodalomtörténész lánya után kiköltözött az Amerikába.

„A költészettől itt sem tudott megválni. Előadásokat tartott ruszistáknak a portlandi egyetemen. Később megjelent egy verseskötete, s 2005-ben a költészet barátai láthatták egy orosz tv-csatorna képernyőjén is”

Végleg azonban – megszabadulva félelmeitől és lelkiismeret furdalásától – már csak a hamvai tértek haza. Lánya, Zoja Alekszandrovna Mezsirova helyezte örök nyugalomra őket a Moszkva melletti írótelepülés, Peregyelkinó csöndes Parnasszusában.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.