Nagy Péter orosz cárt a kétfejű borjú biológiája, 200 évvel később, 1921-ben Stanislaw Ignacy Witkiewicz lengyel művészt a kétfejű borjú metafizikája érdekelte. Még száz évvel később, napjainkban Andrzej Stanislaw Dziuk lengyel rendezőt pedig a biológiai és metafizikai megközelítés ötvözete foglalkoztatta a Witkiewicz-darab színrevitelekor. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy az előadásba vendégszövegeket épített be, mégpedig Andrzej Górski 2017-ben elhunyt vegyész professzor „A halott anyag” és a „Murphy törvényei” című műveiből. A zakopanei Witkiewicz Színház „Egy kétfejű borjú metafizikája” című előadását a MITEM keretei között láthatta a magyar közönség 2022. április 21-én.
Gyimesi Zsuzsanna írása a #moszkvater.com számára
A kétfejűség tehát jelen van a címben és a szöveghasználatban, valamint – talán nem meglepő – a színpadképben is. Két önálló életet élő kisszínpad között kell a nézőnek megosztani a figyelmét. Vagy jobbra és balra forgatjuk a tekintetünket, igyekezve semmit nem elmulasztani, vagy középre meredünk, miközben igyekszünk a perifériákon zajló történéseket egyszerre befogadni. Az első megoldás zaklatottságot, sietség érzetet okoz, míg a tekintet középre fókuszálása, és a figyelem perifériákra koncentrálása merev erőfeszítést követel, ezzel együtt különös élményt eredményez.
„Középen ugyanis egy nagy fekete lyuk van, amelyben eltűnnek és megjelennek különböző alakok, alakzatok. Ez a lyuk konkrétan egy nagy fekete négyzet, ami előtt, mögött és fölött fontos dolgok történnek”
A mindent elnyelő fekete lyuk szimbolikája mellett nem lehet nem asszociálni Kazimir Malevics Fekete négyzetére, ami egyébként eredetileg szintén színházi díszlet elemként robbant bele a művészet világába 1913-ban, a „Győzelem a nap felett” című futurista opera előadásán. Dziuk fekete négyzete ezért nem csak mindent magába szippantó fekete lyukként, hanem metafizikai ablakként is értelmezhető, amelyen keresztül oda-vissza lehet mászkálni, fizikai kapcsolatot lehet teremteni az érzékelés és az emlékezés különböző rétegei, az egyéni élet és a társadalmi lét szférái között. Közben pedig átérezzük annak a szorítását, hogy muszáj mindent szintetizálni, ha nem akarunk örökre kiszolgáltatottak és alárendeltek maradni.
„A <minden egész eltörött> érzése ellen harcol a színpadon a felnőtté válással küszködő főszereplő, a fiatal Karmazyniello, és ugyanez ellen harcol a néző, miközben igyekszik mindent felfogni, ami a színpadon zajlik”
A bal oldali színpad a természettudományos fejtegetéseknek ad helyet, egyetemi előadásokat megidéző kellékekkel, táblával, krétával, makettekkel, szemléltető eszközökkel. Itt kapnak teret a Górski-szövegek. A jobb oldali színpad a fősodor terepe. A díszlet és az oda kötődő szereplők ruházata egy 18. századi barokk budoár karikatúrájának tűnik – ezért sem véletlen, hogy eszünkbe jutott Nagy Péter Kunsztkámerája, Oroszország első természettudományi múzeuma, ahol cári utasításra gyűjtötték torzszülöttek preparátumait. Az összkép pedig, és főleg a jobb féltekén zajló történések és azok látványvilága, még régebbi kultúrkört is megidéz, mégpedig Hieronymus Bosch művészetét. Felderengenek a Gyönyörök kertjének mozzanatai, ez tulajdonképpen beillene a borzalmak kertjének is, attól függően, melyik részletet nézzük, illetve hogy azonosulunk vagy elhatárolódunk a megjelenített helyzettől.
„Hát igen, végtelenül telített előadásról van szó, amelyet fáradtságos feladat végignézni, mégsem lehet kivonódni alóla, és muszáj napokig gondolkodni rajta”
Hogy miről szól? Semmi elmesélhetőről, ugyanakkor bárki számára érvényes kérdésekről: Ki vagyok én, és akarok-e ilyen lenni? Napjainkban virágoznak azok az iparágak, amelyek ennek a – talán kissé túlhangsúlyozott, és éppen ezért sematikussá egyszerűsített – kérdésnek a sematikussá egyszerűsített megválaszolását célozzák. Ilyen például családfa felrajzolása, a kineziológia, a szellemgyógyászat, meg persze a Witkiewicz fiatalkorában kibontakozó pszichoterápia modern válfajai.
Witkiewicz egyébként rajongott Freudért. Valószínűleg Hieronymus Bosch is rajongott volna érte, hiszen a már említett triptichon mellett például a Szent Antal megkísértése is felér egy pszichoanalízissel. A mostani előadásnak az a nagyszerűsége, és egyben a nehézsége is, hogy sem abban nem segít, hogy a néző kívülálló maradhasson, sem abban, hogy elinduljon a szembenézés útján.
„Nyitva marad a kérdés, hogy az önmagunkra találást vajon akadályozzák vagy segítik a családi és kulturális gyökerek”
El lehet-e ténylegesen határolódni a személyes múlttól? Az 1920-as évek Kelet-Európájában ez különösen égető kérdés volt. Az avantgard művészeti gondolkodása a hagyományokat béklyóként értelmezte, és radikális eltörlésükre törekedett. Witkiewitz drámájából viszont az derül ki, hogy még a terhes múlttól való megszabadulás is veszteség, és nem segíti feltétlenül elő, hogy önmagunkká tudjunk válni (akár egyénként, akár társadalmilag).
Különösen akkor, amikor az egész társadalmat rendezetlenség jellemzi. A címben és a színpadi megoldásokban megfogalmazott kétfejűség a skizofrén állapot kivetülése, ami szerencsésebb esetben csak dilemmák formájában van jelen az életünkben, rosszabb történelmi korszakokban viszont konkrét meghasonlásig vezethet.
„Witkiewicz kiútkeresése öngyilkosságba torkollott. 1939 szeptemberében vetett véget az életének, amikor Lengyelország a német és a szovjet hadsereg présébe került”
Az „Egy kétfejű borjú metafizikája” című előadás nem ad receptet az egyéni identitás építés problémáinak megoldására, hanem felzaklat, majd – szó szerint – ködöt borít ránk, amelyből nem látunk ki, nem látjuk, mi van az előttünk ülővel, mi van a szereplőkkel, mi van az előadással. Amikor viszont feloszlik a köd, az a teljes dezorientációból való kiszabadulás katartikus érzését hozza el, és megkönnyebbülten, lelkesen tudjuk megtapsolni a színészeket, akik ezt bőven megérdemlik.