Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal arra mutat rá, hogy a hiú emberi emlékezet megszépíti a történelmet. De sajnos nem csak az. Ezt teszi az előítélet is, amely lehet hihetetlenül bántó és fájó is.

Szörnyű igazság, hogy „könnyű okosnak lenni visszafelé”, ám nagyon nehéz eldönteni, hogy a történelem adott és kegyetlen pillanatában melyik döntés lehetett igazságos.

Kedves és mackós férfi érkezett Budapestre, igazi „orosz” feleséggel. A derű és megértés csak úgy sugárzott belőle s valahogy éreztem, ez nem megjátszott, személyiségéből árad.

A neve jóval előtte járt.  Ifjúkorom kedvenc olvasmányai közé tartozott az „Egy igaz ember”.  Kit nem ragadott volna meg a hős pilóta életútja, aki amputált lábbal is visszaült a harci gépre, melynek irányítása egészséges lábbal is teljes embert és koncentrációt igényelt. Hős lett belőle. És emblematikus alakja a propagandának.

„Mint a géppuska lőrést saját testével elzáró Alekszej Matroszov vagy a pilóta, Nyikolaj Gasztelló, aki lángoló bombázóját a háború negyedik napján rávezette egy német harckocsioszlopba, hogy halálával is kárt tegyen az ellenségben”

Vlagyimiri részképzésem során egy munkástelepülésen találkoztam először Gasztelló nevével. Egy MÍG-21-es állt piedesztálon a főtéren, szemben a posta kockaépületével s a gép alatt szűkszavú szöveg jelezte a hőstettet. Csodálkozó kérdésemre, hogy ezen a gépen a hős pilóta nem repülhetett, hisz jó pár évtizeddel később kezdték el gyártását, a helybéliek furcsán néztek rám majd megvonták a vállukat: Il-4-est már sehol nem találsz. A hőstett azért hőstett maradt és több tucat pilóta megismételte az elszánt kamikáze akciót.

A háborúban tevőlegesen harcolt Polevoj hőssé emelte Mereszjevet. Nem ez volt az első írásművészetében. Egyik fronton született cikkében a nyolcvanéves Matvej Kuzminról emlékezett meg, aki Ivan Szuszanyin hőstettét ismételte meg, a németeket szovjet csapatok csapdájába vezette s ezért életével fizetett. Mennyire másképp írta meg ezt a történetet Vaszil Bikov, akinek parasztfiúcska hősét, akit, miután kivezette a partizánokat a német bekerítéséből, agyon kellett lőni, nehogy a titkot elfecsegve a németek a partizáncsapat nyomára bukkanjanak. Valamennyien hősök voltak, a fiúcska és a partizánok is.

Vajon bűn ez?

„Manapság annak tartanák. A tudatmérgezés lassan eljut odáig, hogy az agresszorból a világbéke megmentője, és a legtöbbet áldozó győztesből agresszor lesz. Megsértve ezzel egy nép önérzetét, büszkeségét”

Miközben a sajátunkra úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére – jogosan, bár kissé visszásan. Visszasírjuk történelmünk minden gyászos pillanatát, azzal a szomorú ténnyel tudatunk legmélyén, hogy igazi nagy győzelem a történelem kegyetlen szeszélye, idegen hatalmak, szomszédok ármánya folytán sohasem lett osztályrészünk. Ami nem jogosít fel mások érdemeinek elorozására. A hiba többnyire mindig másban van. „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” A bibliai mondás sugallta ösztön pedig gyakran eltorzítja valós historikus látásunkat

Polevoj regényének központi alakja, Alekszej Mereszjev valós hős, akiről ma szemérmesen hallgatunk, mint több millió, nekünk a szabadságot elhozó társáról. „Mindenki harcolt, csak nem mindenki találta meg a maga Polevoját” – így rázta le magáról a tömjénezést a mintaképppé emelt pilóta, utalva a háború több millió áldozatára, akik szintúgy megérdemelnék a megemlékezést. Ahhoz, hogy a háború éveinek első, iszonyatos éve után talpra álljanak, áldozatot kellett hozni s ekkorát egyetlen nemzet sem hozott.

„Kevesen tudják, hogy az 1941-ben besorozott szovjet kiskatonák közül százból csak egy érte meg a győzelmet s jutott el a Reichstagig”

Ma már nem szívesen emlegetik Polevoj nevét, ami felvett név. Eredetileg Kampov volt.

A szaratovi terület egy kis falujában született, édesapját, az első világégésben szerzett sérülésének következtében három éves korában elveszítette. Pilóta akart lenni, mintha ez előre jelezte volna életének alakulását. Repülő iskolába is járt, ám a sors végül egy repülőgépgyár munkásává tette.

19 évesen került be az orosz irodalom véráramába. Nem is akárki, Gorkij figyelt fel rá. Első kisregénye az Éjjeli menedékhely tematikáját követte és a társadalom alján élőemberek sorsa foglalkoztatta. Ez volt egyetlen műve, melyet eredeti nevén írt alá: Kampov, a latin campus – mező szó alapján.

Éveken át volt a Szovjet Írószövetség egyik titkára. Ő vette át Katajevtől a Junoszty folyóirat főszerkesztőségét, mely fogalommá vált s ahonnan olyan tehetségeket indított útnak, mint Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Akszjonov, Vasziljev, de közölte még a Sztrugackij-testvéreket is. Nem voltak a hivatalos kultúrpolitika kegyeltjei, Polevoj személye némi védettséget biztosított.

„A személyi kultusz évei majd az 1968-at követő „lehűlés” nyomott hagyott Polevojon is, kompromisszumokra kényszerítette, ám jó szándékát nem törte meg”

Budapesti tartózkodásának egy mulatságos epizódja ezt jól illusztrálta. Természetes, hogy a puskaporszagot orosz kollégájánál talán kevesebbszer szippantott Dobozy Imre, az Írószövetség akkori vezetője kellemes kvaterkázással egybekötött vacsorán látta vendégül neves kollégáját. Volt közös téma, hiszen a tizedes írója maga is harcolt a Vörös Hadsereg oldalán s kivette a részét a háború gyors befejezéséből. A kedélyes estének írásos dokumentuma is született, különböző lapokban. Szenzációszámba menő. Hadviselt vendégünk bevallotta, hogy 1944 telén, amikor átkelt a zajló, jeges Dunán, a Várbazárnál találkozott egy fiatal magyar katonatiszttel, aki a magyar hadsereg soraiból állt át a Vörös Hadsereghez. És ez az ifjú éppenséggel Dobozy Imre volt. A tény tagadhatatlan, az Írószövetség elnöke azon kevesek közé tartozott, akik valóban fegyverrel a kézben a jó oldalon harcoltak. Csak azok a fránya körülmények…

A szándék nemessége ellenére a bökkenő az volt, hogy a magyar-orosz fegyverbarátságot erősen megkérdőjelezte egy tény. Történetileg és dokumentumokkal, film- és fényképfelvételekkel bizonyíthatóan Borisz Polevoj ebben az időben Budapesttől több száz kilométerre tartózkodott. Nem veszélytelen akció részese volt ő is. Mint újságírót ejtőernyővel ledobták, hogy katonatiszt társaival segítse a Szlovák Nemzeti Felkelést a felvidéki hegyekben. Erről az éles tollú E. Fehér Pál, aki a szovjet irodalom egyik legjobb ismerője volt és óriási ismeretekkel és kapcsolatokkal rendelkezett éppen a pártlap hasábjain homályosította fel az olvasókat. Az igazságtevés pillanata eljött. Polevoj erről sohasem szerzett tudomást, visszaemlékezése jó szándékú gesztus maradt irodalmaink barátságának oltárán.

„A szép legenda azonban, miként Illés Béla Guszev őrnagya, az 1848-49-es szabadságharc oldalára átállt dekabrista orosz katonatiszt kitalált története irodalomtörténeti ereklyeként fennmaradt”

Utóbbit később egy jeles magyar drámaíró színműve azért megtámasztotta, mely arról szólt, hogy az orosz katonatisztek a szabadságharc alatt a fogságukba esett magyar kollégáikat igazából nem tartották ellenségüknek. Sőt, felvilágosult arisztokraták, tanult, Puskinon nevelkedett, felvilágosult emberek lévén tudatuk  legmélyén talán még szurkoltak is nekik. Fogságba esésüket szabadon értelmezték, fényűző estélyt adtak tiszteletükre. Könnyen megtehették, hiszen szinte mind ismerték egymást, egyazon akadémiákon tanultak s azonos nyelven beszéltek s nem csak lingvisztikailag, a márciusi ifjak, a dekabristák utódainak a nyelvén. Másnap pedig, teljesítve cárjuk utasítását a foglyokat átadták Haynaunak. A folytatást ismerjük, nem kárhoztathatjuk őket ezért…

A történelem csak a teljes igazságot tűri el. Ne feledkezzünk meg erről…