//Egy „csempész” vallomásai
Lábbal hajtható Moszkvics kisautókkal játszó gyermekek Dombóváron 1974-ben #moszkvater

Egy „csempész” vallomásai

MEGOSZTÁS

Emlékeznek még a Zenit fényképezőgépre, a Siljalis televízióra, a lábbal hajtható Moszkvicsra vagy a kaviárra? Értékes „csempész áruk” voltak a kint tanuló, dolgozó vagy éppen turistaként a Szovjetunióból hazatérők poggyászában. Emlékek, amelyeket elsodort a modernizáció és a fogyasztói társadalom.

Lábbal hajtható Moszkvics kisautókkal játszó gyermekek Dombóváron 1974-ben #moszkvater
Lábbal hajtható Moszkvics kisautókkal játszó gyermekek Dombóváron 1974-ben
Fotó:Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Fél évszázad telt el azóta. Talán több is.

Hivatalosan elátkozták. Szitokszó volt: „fogyasztói társadalom”. Ám relikviái ott csillogtak-villogtak álmainkban. Magánemberként vágyakozva néztük, ahogy visszaköszönt a nyugati filmekből, magazinokból. Messze volt még az új gazdasági mechanizmus. Még sok volt a sparhelt, kattogtak a Pajtás fényképezőgépek, s családi esemény volt a tévézés a kékesszürkén rebegő képcső előtt.

A munkáskerületből Pesterzsébetről szüleimmel az előkelőbb Lágymányosra költöztem. Már csábított az irodalom. Szerkesztettem faliújságot, s faltam a könyveket. Bátyám az ELTE padjait koptatta magyar-orosz szakon. Később jeles íróvá lett egyetemi hallgató társaival, Asperján Györggyel, Sumonyi Pap Zoltánnal és másokkal. Tanáruk az Európa kiadó majdani lelkiismeretes szerkesztője, a nekem műfordítóként munkát adó Katona Erzsébet volt. A kis csapat kiutazott Moszkvába. Megüresedett egy hely, és a sors kegye folytán velük mehettem.

„Első külföldi utam volt. Nem a mesés Nyugat, de Kelet felé. Mégis életem egyik legemlékezetesebb élménye lett és maradt. Így is, több mint hét x-szel a hátam mögött”

Szputnyik Szállóban kaptunk szállást. Akkor talán csak a negyedéig épült meg a híres osztankinói tévétorony és eredeti kopottságában tündökölt a Seremetyev grófok csodás palotája.

A küldöttség Benjáminja voltam, zavaró csatolmány. Az esti programokra, – bulik diáklányokkal-, nem vittek el. Mit tehettem? Magányos sétára indultam – tizenévesen. Éjszakába nyúlón. Abszolút biztonságban. Az első megdöbbenésem a metró volt. Öt kopejkáért utazhatsz, amennyit akarsz. Múzeumnak beillő, fényárban úszó állomások.

Hát persze, hogy a Vörös térre mentem. Színesben láttam azt, amit a Magyar Televízió fekete fehérben közvetített. Hatalmas vörös zászló lobogott a Kreml palota felett. Állítólag külön ventilátor biztosítja, hogy állandóan kifeszüljön. Engem leginkább a GUM hívogatott vakítóan fénylő ablakaival. Hol volt még életemben a brüsszeli passzázs, ahová kinti éveim során oly szívesen elsétáltam. Vagy a londoni Harrods, a párizsi Lafayette. Igazi mesevilágba kerültem. Nálunk még komoly kincs volt a fényképezőgép, a táskarádió, elérhetetlen vágyálomként lebegett egy tinédzser előtt a magnetofon. A szalagos… Elegáns boltok, fénylő csillárok…

„Addig egy Altisssa Box géppel kaptam le életem szerény eseményeit… 6×6-os képeken. Táskarádióm nem volt. Lemezjátszóm sem. Látva a bőséget és az árakat, nyomban döntöttem. Bátyám is. Bevásárolunk. De hogyan vigyük át a cuccokat a határon?”

Ma már senki nem hinné. Megoldás kellett. Ajándékozó levél. A magyar vámnak. Hiába koldultuk végig bátyám tolmácskori ismerőseit, senki nem vállalkozott rá, hogy írásban rögzítse ajándékozó szándékát. Maradt a csempészés. Izgalmas, csak filmekből látott. Nekem volt nehezebb. A tükörreflexes gépet csak bátyám három számmal nagyobb nadrágjában tudtam elrejteni, spárgával függesztettem fel két lábam közé. Járásom nem lett túl férfias… Csapnál nem álltam fel az ágyról. A kis rádió a fülkeablak alatti szeméttartóba került…  A lemezjátszó bőröndnek nézett ki. Olcsó volt, talán 30 rubel.

Ügyetlen csempész voltam, de a vámosok sem kutakodtak. A szovjetek talán tudták, hogy a lukas ülepű diákok vásárlásai nem ingatják meg a személyi kultusz utáni évek, az olvadás időszakának felduzzadt, fogyasztói társadalomra kacsingató árukínálatát… A magyarok ugyanezt gondolták, a becsempészett áruk nem rontják a hazai ipar esélyeit a szerény hazai piacon. És ideológiailag sem lazítanak fel…

„Büszke elégedettséggel tértem haza. A szovjet technika vívmányai  kielégítették kispolgári álmaimat, és hűségesen szolgáltak évekig. A Zenit 3M szorgalmasan szaggatta a filmet, ám optikája szépen rajzolt”

Később, ahogy külügyérként egyre gyakrabban utaztam ki, bátrabb lettem. Áthoztam fillérekért a határon előhívó tankot, nagyító berendezést, kész lett a házi fotólabor. Az Ofotért éber szemét elkerülve gyártottam a családi (és más – sic!) fotókat. És átsurrant a határon az alpakka étkészlet – minden rokonnak, a két platnis és sütős mini tűzhely, amolyan elő mikró – három üveg vodka áráért… A telken még ma is főzünk rajta.

Szokol rádió megédesítette 11 hónapos, az egyetemet megelőző katonáskodásom. A véget nem érő őrségekben szimat szatyromban lapult, ezen hallgattam fogdát kockáztatva a Radio Luxemburg szocializmust fellazító tánczenei műsorát. A lemezjátszó negyven éven át hozott zenét lakásainkba… Általa ismertem meg az orosz dal nagy mestereit Vertyinszkijtől Bulat Okudzsaváig. Mondanom sem kell, a lemez is filléres volt. A zenemasina vulkánfíber bőröndje brüsszeli éveim során kibelezve, mint szerszámos ládikó fogadta be ezermesterkedésem kellékeit. Ma is megvan.

A technika arrafelé is fejlődött. És betört hozzánk is.

„Megérkezett hozzánk az első Szaratov hűtőgép. A külső zsanéros ajtajú fehér láda egy régi világbeli jégszekrényre emlékeztetett. Pedáns édesanyám a szállító szemére vetette: <Nem látja, kissé ferde az ajtaja>”

A válasz méltóságteljes volt:

„Asszonyom, ez nem schaffhauseni óra, ez szovjet hűtőgép. De tíz év múlva is működni fog.” A derék Keravill alkalmazott (van, aki emlékszik rá?) tévedett. Negyven évig zúgott, csattogott konyháinkban. Élete végén cukorspárgával felkötött kompresszora hétvégi házunkban hatalmas dörrenéssel jelezte, hogy beindult.

A jó bevált „módszerrel” tovább bővült fogyasztói világunk. Beszereztünk egy hordozható Siljalis színes tévét. 16 kilós volt. Ilja Muromecnek zsebkészülék. Lányom neki köszönheti felsőfokú német nyelvvizsgáját. Rajta falta az időközben – formálódott a „gulyás szocializmus” – a vezetékes tévéhálózatra felvett német adók műsorait. Az oroszra nem volt szükség, arra ott volt a mama. Felbátorodva a sikeren a második Siljalis a telekre költözött le. Ott élte meg a rendszerváltást. Azzal a fekete gumi deszant csónakkal egyetemben, amelyet nyugdíjaztatásomig használtam a Dunán és az Adrián.  Nem volt drága. Nejem Moszkvától 300 kilométerre megbújt falujában mindenki ezzel járt horgászni.

„Új szelek fújtak. Tollasodtunk – a magunk módján. Egy horvátországi (akkor még jugoszláviai) campingben a Skodám orrában lévő csomagtartóból kiszedtem a viaszkos vászonba bújtatott katonai gumi csodát, hogy körbehajózzam a közeli szigeteket”

Pillanatok alatt NSZK turisták vettek körül. „Hol ebben a motor?” Majd az obsitos hadfiak, mint ősember a tábortüzet, úgy ülték körül és bámulták a fekete csónakot. És emlékeztek… karjuk kis híján üdvözlésre lendítették. Akkoriban a szovjet hadiüzemek közszükségleti cikkeket is kezdtek gyártani melléküzemágban. Lett szétnyitható tábori kisasztalom. Négy 90 kilós embert elbírt – oroszokra méretezték. Bőröndként ma is ott lapul Nissan kocsim csomagtartójában, ha kedvünk szottyan piknikezni.

És a magnetofonok! A szalagos néha nyávogott, a kazettás bekapta a szalagot, de zengtek rajtuk a Beatles és Rolling Stones slágerei. És persze Viszockij is… A véletlenül belelötykölt vodkától csak jobb hangjuk lett. Természetesen az orosztól…

„Családom nem elég elítélhető módon hasznot húzott a Déli Hadseregcsoportból. Ők is csempésztek, és én tettestárs, felbujtó voltam”

Remélem bűnöm már elévült. A légierő egyik tábornokának sofőrje hozta el a hetvenes évek elején az első Rubin színes tévét szüleim lakásába. A 60 kilós monstrumot megszálló kiskatonák cipelték fel az ötödik emeletre.

Volt más bűnünk is… Nejem segítette a hadseregcsoport művészegyüttesét, programjukkal bejárták az országot. Zárt stáb kocsijuk két harcossal szállította a bútort ráckevei nyaralónkba. Mindez feltehetően nem csökkentette harckészültségüket.

„Csempészni azért nem volt egyszerű. Volt egy méretes valódi bőr sporttáskám, amelybe belefért 8 darab befőttes üveg”

Orosz anyósom nagyszerű lekvárt főzött a veteményes földiepréből. Értékesebb volt az illatos, erdei szamócából készült. Szedése nem volt könnyű, az aprócska gyümölcs elrejtőzött a sűrűben a lápos erdőrészeken. Szibériában a medvék kedvence volt. A fájó derekukat kímélő, görnyedten gyűjtögető falusi asszonyok gyakran valami nedvesbe ütköztek az orrukkal. Egy medve orrába. Aki nem volt vegetariánus. A vlagyimiri területen anyósomat és minket ez nem fenyegetett. Nem úgy a seremetyevói reptér nyilván bal lábbal felkelt és morcos vámos kisasszonya.

Meglátva kezemben a méretes táskát, rám förmedt:

– Mi van benne?

– Lekvár – feleltem lakonikus rövidséggel.

– Nyissa ki – parancsolt rám hitetlenkedve.

Megtettem.

– De hiszen ez lekvár! – kiáltott fel meglepve.

– Hisz mondtam, hogy lekvár. Meg szeretné kóstolni?

Nem kért belőle. Az üvegek épségben hazaérkeztek.

„És jöttek a lábbal hajtható Moszkvicsok – minden óvodás vágyálmai. Bonbon kilószámra: Krasznaja Sapocska – Piroska, Miska na szevere – Maci északon.  Füstölt hering, feltétlenül ivaszji, jó zsíros. És kaviár – dobozszámra. Zümmögve mászták meg párna akadályukat az elemes távirányítós tankok. Szelték a fürdőkád vizét az apró motorcsónakok. A szovjet bőr foci vidáman pattogott a grundon”

Az idők változásával a magyar-szovjet csempészet története megszakadt. Amikor legutóbb Leningrádban jártam – ma már Szentpétervár – láttam, hogy minden kapható a boltokban, mi szem-szájnak ingere. ChanelVuiton, és Salamander termék is – akárcsak nálunk. Megnyugodtam. Mindenütt otthon vagyunk…

Betagozódtunk a fogyasztói társadalomba. De az emlékeink velünk maradtak…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.