Emlékeznek még a Zenit fényképezőgépre, a Siljalis televízióra, a lábbal hajtható Moszkvicsra vagy a kaviárra? Értékes „csempész áruk” voltak a kint tanuló, dolgozó vagy éppen turistaként a Szovjetunióból hazatérők poggyászában. Emlékek, amelyeket elsodort a modernizáció és a fogyasztói társadalom.
Fél évszázad telt el azóta. Talán több is.
Hivatalosan elátkozták. Szitokszó volt: „fogyasztói társadalom”. Ám relikviái ott csillogtak-villogtak álmainkban. Magánemberként vágyakozva néztük, ahogy visszaköszönt a nyugati filmekből, magazinokból. Messze volt még az új gazdasági mechanizmus. Még sok volt a sparhelt, kattogtak a Pajtás fényképezőgépek, s családi esemény volt a tévézés a kékesszürkén rebegő képcső előtt.
A munkáskerületből Pesterzsébetről szüleimmel az előkelőbb Lágymányosra költöztem. Már csábított az irodalom. Szerkesztettem faliújságot, s faltam a könyveket. Bátyám az ELTE padjait koptatta magyar-orosz szakon. Később jeles íróvá lett egyetemi hallgató társaival, Asperján Györggyel, Sumonyi Pap Zoltánnal és másokkal. Tanáruk az Európa kiadó majdani lelkiismeretes szerkesztője, a nekem műfordítóként munkát adó Katona Erzsébet volt. A kis csapat kiutazott Moszkvába. Megüresedett egy hely, és a sors kegye folytán velük mehettem.
„Első külföldi utam volt. Nem a mesés Nyugat, de Kelet felé. Mégis életem egyik legemlékezetesebb élménye lett és maradt. Így is, több mint hét x-szel a hátam mögött”
A Szputnyik Szállóban kaptunk szállást. Akkor talán csak a negyedéig épült meg a híres osztankinói tévétorony és eredeti kopottságában tündökölt a Seremetyev grófok csodás palotája.
A küldöttség Benjáminja voltam, zavaró csatolmány. Az esti programokra, – bulik diáklányokkal-, nem vittek el. Mit tehettem? Magányos sétára indultam – tizenévesen. Éjszakába nyúlón. Abszolút biztonságban. Az első megdöbbenésem a metró volt. Öt kopejkáért utazhatsz, amennyit akarsz. Múzeumnak beillő, fényárban úszó állomások.
Hát persze, hogy a Vörös térre mentem. Színesben láttam azt, amit a Magyar Televízió fekete fehérben közvetített. Hatalmas vörös zászló lobogott a Kreml palota felett. Állítólag külön ventilátor biztosítja, hogy állandóan kifeszüljön. Engem leginkább a GUM hívogatott vakítóan fénylő ablakaival. Hol volt még életemben a brüsszeli passzázs, ahová kinti éveim során oly szívesen elsétáltam. Vagy a londoni Harrods, a párizsi Lafayette. Igazi mesevilágba kerültem. Nálunk még komoly kincs volt a fényképezőgép, a táskarádió, elérhetetlen vágyálomként lebegett egy tinédzser előtt a magnetofon. A szalagos… Elegáns boltok, fénylő csillárok…
„Addig egy Altisssa Box géppel kaptam le életem szerény eseményeit… 6×6-os képeken. Táskarádióm nem volt. Lemezjátszóm sem. Látva a bőséget és az árakat, nyomban döntöttem. Bátyám is. Bevásárolunk. De hogyan vigyük át a cuccokat a határon?”
Ma már senki nem hinné. Megoldás kellett. Ajándékozó levél. A magyar vámnak. Hiába koldultuk végig bátyám tolmácskori ismerőseit, senki nem vállalkozott rá, hogy írásban rögzítse ajándékozó szándékát. Maradt a csempészés. Izgalmas, csak filmekből látott. Nekem volt nehezebb. A tükörreflexes gépet csak bátyám három számmal nagyobb nadrágjában tudtam elrejteni, spárgával függesztettem fel két lábam közé. Járásom nem lett túl férfias… Csapnál nem álltam fel az ágyról. A kis rádió a fülkeablak alatti szeméttartóba került… A lemezjátszó bőröndnek nézett ki. Olcsó volt, talán 30 rubel.
Ügyetlen csempész voltam, de a vámosok sem kutakodtak. A szovjetek talán tudták, hogy a lukas ülepű diákok vásárlásai nem ingatják meg a személyi kultusz utáni évek, az olvadás időszakának felduzzadt, fogyasztói társadalomra kacsingató árukínálatát… A magyarok ugyanezt gondolták, a becsempészett áruk nem rontják a hazai ipar esélyeit a szerény hazai piacon. És ideológiailag sem lazítanak fel…
„Büszke elégedettséggel tértem haza. A szovjet technika vívmányai kielégítették kispolgári álmaimat, és hűségesen szolgáltak évekig. A Zenit 3M szorgalmasan szaggatta a filmet, ám optikája szépen rajzolt”
Később, ahogy külügyérként egyre gyakrabban utaztam ki, bátrabb lettem. Áthoztam fillérekért a határon előhívó tankot, nagyító berendezést, kész lett a házi fotólabor. Az Ofotért éber szemét elkerülve gyártottam a családi (és más – sic!) fotókat. És átsurrant a határon az alpakka étkészlet – minden rokonnak, a két platnis és sütős mini tűzhely, amolyan elő mikró – három üveg vodka áráért… A telken még ma is főzünk rajta.
A Szokol rádió megédesítette 11 hónapos, az egyetemet megelőző katonáskodásom. A véget nem érő őrségekben szimat szatyromban lapult, ezen hallgattam fogdát kockáztatva a Radio Luxemburg szocializmust fellazító tánczenei műsorát. A lemezjátszó negyven éven át hozott zenét lakásainkba… Általa ismertem meg az orosz dal nagy mestereit Vertyinszkijtől Bulat Okudzsaváig. Mondanom sem kell, a lemez is filléres volt. A zenemasina vulkánfíber bőröndje brüsszeli éveim során kibelezve, mint szerszámos ládikó fogadta be ezermesterkedésem kellékeit. Ma is megvan.
A technika arrafelé is fejlődött. És betört hozzánk is.
„Megérkezett hozzánk az első Szaratov hűtőgép. A külső zsanéros ajtajú fehér láda egy régi világbeli jégszekrényre emlékeztetett. Pedáns édesanyám a szállító szemére vetette: <Nem látja, kissé ferde az ajtaja>”
A válasz méltóságteljes volt:
„Asszonyom, ez nem schaffhauseni óra, ez szovjet hűtőgép. De tíz év múlva is működni fog.” A derék Keravill alkalmazott (van, aki emlékszik rá?) tévedett. Negyven évig zúgott, csattogott konyháinkban. Élete végén cukorspárgával felkötött kompresszora hétvégi házunkban hatalmas dörrenéssel jelezte, hogy beindult.
A jó bevált „módszerrel” tovább bővült fogyasztói világunk. Beszereztünk egy hordozható Siljalis színes tévét. 16 kilós volt. Ilja Muromecnek zsebkészülék. Lányom neki köszönheti felsőfokú német nyelvvizsgáját. Rajta falta az időközben – formálódott a „gulyás szocializmus” – a vezetékes tévéhálózatra felvett német adók műsorait. Az oroszra nem volt szükség, arra ott volt a mama. Felbátorodva a sikeren a második Siljalis a telekre költözött le. Ott élte meg a rendszerváltást. Azzal a fekete gumi deszant csónakkal egyetemben, amelyet nyugdíjaztatásomig használtam a Dunán és az Adrián. Nem volt drága. Nejem Moszkvától 300 kilométerre megbújt falujában mindenki ezzel járt horgászni.
„Új szelek fújtak. Tollasodtunk – a magunk módján. Egy horvátországi (akkor még jugoszláviai) campingben a Skodám orrában lévő csomagtartóból kiszedtem a viaszkos vászonba bújtatott katonai gumi csodát, hogy körbehajózzam a közeli szigeteket”
Pillanatok alatt NSZK turisták vettek körül. „Hol ebben a motor?” Majd az obsitos hadfiak, mint ősember a tábortüzet, úgy ülték körül és bámulták a fekete csónakot. És emlékeztek… karjuk kis híján üdvözlésre lendítették. Akkoriban a szovjet hadiüzemek közszükségleti cikkeket is kezdtek gyártani melléküzemágban. Lett szétnyitható tábori kisasztalom. Négy 90 kilós embert elbírt – oroszokra méretezték. Bőröndként ma is ott lapul Nissan kocsim csomagtartójában, ha kedvünk szottyan piknikezni.
És a magnetofonok! A szalagos néha nyávogott, a kazettás bekapta a szalagot, de zengtek rajtuk a Beatles és Rolling Stones slágerei. És persze Viszockij is… A véletlenül belelötykölt vodkától csak jobb hangjuk lett. Természetesen az orosztól…
„Családom nem elég elítélhető módon hasznot húzott a Déli Hadseregcsoportból. Ők is csempésztek, és én tettestárs, felbujtó voltam”
Remélem bűnöm már elévült. A légierő egyik tábornokának sofőrje hozta el a hetvenes évek elején az első Rubin színes tévét szüleim lakásába. A 60 kilós monstrumot megszálló kiskatonák cipelték fel az ötödik emeletre.
Volt más bűnünk is… Nejem segítette a hadseregcsoport művészegyüttesét, programjukkal bejárták az országot. Zárt stáb kocsijuk két harcossal szállította a bútort ráckevei nyaralónkba. Mindez feltehetően nem csökkentette harckészültségüket.
„Csempészni azért nem volt egyszerű. Volt egy méretes valódi bőr sporttáskám, amelybe belefért 8 darab befőttes üveg”
Orosz anyósom nagyszerű lekvárt főzött a veteményes földiepréből. Értékesebb volt az illatos, erdei szamócából készült. Szedése nem volt könnyű, az aprócska gyümölcs elrejtőzött a sűrűben a lápos erdőrészeken. Szibériában a medvék kedvence volt. A fájó derekukat kímélő, görnyedten gyűjtögető falusi asszonyok gyakran valami nedvesbe ütköztek az orrukkal. Egy medve orrába. Aki nem volt vegetariánus. A vlagyimiri területen anyósomat és minket ez nem fenyegetett. Nem úgy a seremetyevói reptér nyilván bal lábbal felkelt és morcos vámos kisasszonya.
Meglátva kezemben a méretes táskát, rám förmedt:
– Mi van benne?
– Lekvár – feleltem lakonikus rövidséggel.
– Nyissa ki – parancsolt rám hitetlenkedve.
Megtettem.
– De hiszen ez lekvár! – kiáltott fel meglepve.
– Hisz mondtam, hogy lekvár. Meg szeretné kóstolni?
Nem kért belőle. Az üvegek épségben hazaérkeztek.
„És jöttek a lábbal hajtható Moszkvicsok – minden óvodás vágyálmai. Bonbon kilószámra: Krasznaja Sapocska – Piroska, Miska na szevere – Maci északon. Füstölt hering, feltétlenül ivaszji, jó zsíros. És kaviár – dobozszámra. Zümmögve mászták meg párna akadályukat az elemes távirányítós tankok. Szelték a fürdőkád vizét az apró motorcsónakok. A szovjet bőr foci vidáman pattogott a grundon”
Az idők változásával a magyar-szovjet csempészet története megszakadt. Amikor legutóbb Leningrádban jártam – ma már Szentpétervár – láttam, hogy minden kapható a boltokban, mi szem-szájnak ingere. Chanel, Vuiton, és Salamander termék is – akárcsak nálunk. Megnyugodtam. Mindenütt otthon vagyunk…
Betagozódtunk a fogyasztói társadalomba. De az emlékeink velünk maradtak…
1963-ban vagy 1964-ben jártam ott először. Lehet, hogy tévedtem. Köszönöm, hogy helyreigazított. Azt sem tudom, hogy ma mennyi, mert a nyolcvanas évek vége óta nem jártam ott, csak Leningrádban, vagy ahogy ma mondják Szentpétervárott.
Talán megcsalja az emlékezet, a moszkvai metró nem 5 hanem 3 kopejkás bedobásával volt igénybe vehető (legalábbis 1978-ban még így volt).Talán emlékszik rá, hogy a 3 kopekes nagyobb volt, mint a 10-es (nekem megvan a egy sorozat a fém-pénzekből, még 1978-ban tettem szert rá), mert egyedül az maradt változatlanul, nyilván azért mert az automata erre a méretre volt beállítva, és sokba került volna az átállítás, így a többi egyre kisebbek lettek mellette. Lehet persze, hogy az Ön emlékei későbbiek és akkor tényleg 5 kopek/kopejka volt díj.