A bőség zavara uralkodik a kőolaj – és földgáz piacokon, így az orosz büdzsé is legfeljebb 60 dolláros árral számolhat
Torba Tamás írása a #moszkvater.com számára
Hidegrázást és félelmetes veszteségeket hozott 2018 novembere azoknak a kőolajpiaci kereskedőknek, akik bízva Trump elnök Iránnal szembeni kemény fellépésében, vételi pozíciókat építettek ki a határidős tőzsdéken. Az olajárnak az Iránnal szembeni szankciók miatt bekövetkező emelkedését valószínűsítették azok az elemzők is, akik 2019-re 75-80 dolláros hordónkénti árat prognosztizáltak. Az októberi árcsúcsok után aztán érkezett az összeomlás, aminek következtében november végén az északi-tengeri Brent típusú könnyűolaj hordónkénti ára alig haladja meg a 60 dollárt, míg az Egyesült Államokban a West Texas ára még ennél is közel tíz dollárral alacsonyabb.
Az áresést Trump elnök több Twitter-üzenetében üdvözölte. Ne feledjük, ő volt az, aki az októberi emelkedést agresszív Irán-ellenes retorikájával kiváltotta, minek következtében a piaci szereplők jó része figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy kőolajból – és földgázból – jelenleg erős túlkínálat mutatkozik. Így 2019-ben a helyzet nemhogy egyensúlyba kerül, hanem valószínűleg a kínálati nyomás még tovább erősödhet.
„A világ három legnagyobb kitermelője csúcsra járatta kútjait. Az Egyesült Államok 11,7 millió hordós napi termelésével jó úton van afelé, hogy jövőre – 75 év után – ismét nettó kőolaj-exportőrré váljon”
A fő forrás a palaolaj, melynek kitermelése az egyik vállalat vezetőjét idézve „bibliai arányokban” növekszik. A technológiai fejlődés magával hozta a költségek csökkenését is. Az egyik hazai elemző portál, az Alapblog.hu idevágó írása szerint egy hordó palaolaj felszínre hozatala már csak harminc dollárba kerül, miközben egy-két éve még 70 dollár volt. Ehhez járul a palagáz, ahol hasonló trendeket láthatunk.
A 11 millió hordós „klub” másik két tagja a kapacitásait csúcsra járató Szaúd-Arábia és Oroszország. Előbbi ugyan tervez egy 500 ezer hordó/napos exportcsökkentést, de erősen kétséges, hogy lesz-e ennek bármilyen hatása. Piacra léptek ugyanis olyan, korábban jelentős szereplőnek számító, de különböző okok miatt évekig kieső játékosok, mint Líbia (1,28 millió hordó) és Irak (kb. 4,4 millió hordó).
Olaj tehát van bőven, és ez a helyzet még abban az esetben sem változik lényegesen, ha Irán ellen jövő tavasszal tényleg életbe lép valamiféle szankció. Az intézkedés egyébként sem jelentené az iráni export leállását, hiszen vevőik közül sem Kína, sem India nem támogatja a szankciókat.
Mindennek következtében a korábban ellátási zavarokkal riogató elemzők sorban módosítják a 2019-es évi kőolajárra vonatkozó előrejelzéseiket – ezúttal lefelé. Hasonló lépést kell tenni az orosz költségvetést tervező intézményeknek is, miután nem lehetetlen, hogy a korábban elfogadhatónak tartott 60-70 dolláros ársáv sérülhet, és ezáltal a bevételek is csökkennek. Pedig a devizára égető szükség van, hiszen orosz oldalon olyan beruházásokat kell finanszírozni, melyek elősegítik az ország másik energiahordozójának, a földgáznak minél nagyobb tételben történő, biztonságos exportját.
Földgázfronton a helyzet talán még kiélezettebb, mint a kőolaj esetében. A potenciális eladók komoly harcot vívnak a vevők kegyeiért.
„A jelszó az energia-ellátás „diverzifikációjának” szükségessége, amibe minden belefér. Páldául az is, hogy amerikai földgázt cseppfolyósítva szállítsanak át az óceánon, majd azt egy – még nem létező – terminálban átfejtve és gázneművé alakítva juttassák el a hazai erőművekbe”
Ebben az ügyben járt Budapesten a közelmúltban Rick Perry energiaügyi államtitkár. Az általa javasolt projekt ismerős. A horvátországi Krk szigetén építendő terminálba érkezne a földgáz.
A terv azonban több sebből vérzik. Az első a gáz ára, ami becslések szerint minimum kétszer annyiba kerülne, mint a mostani, orosz forrásokból érkező fűtőanyag. A másik a terminál maga. Amire senkinek nincs pénze, legkevésbé a horvát kormánynak, illetve a horvát/MOL közös tulajdonú olajvállalatnak, az INA-nak. Közismert, hogy az INA nagytulajdonosai között a viszony nem éppen felhőtlen, ezért vélelmezhető, hogy még akkor sem lenne egyszerű egy ilyen projektet sínre tenni, ha azt a régiós keresleti és kínálati viszonyok indokolnák.
De nem indokolják. A potenciális felhasználók hiánya akadályozza külső finanszírozó bevonását, merthogy a megtérülés nem látható. És nem csak azért, mert az orosz gáz olcsóbb. Hanem azért is, mert a környéken – konkrétan Romániában – a Fekete-tengeren, román felségvizeken éppen amerikai vállalatok (pl. Exxon) részvételével már megkezdődtek azok a beruházások, amelyek lehetővé teszik az ott feltárt, nagyon jelentős készletek néhány éven belüli kitermelését. Ha közeli forrásból akarjuk végrehajtani a gázbeszerzés diverzifikációját, ez a lehetőség mindenképpen felmerül.
Némileg távolabbi, de reális opció az izraeli/ciprusi/egyiptomi, vélhetőleg valójában összefüggő, talán a világ legnagyobb gázmezőjének figyelembe vétele. Itt sem kezdődött meg a kitermelés, de az Economist információi szerint az olasz ENI energiavállalat 105 millió dollárt fizetett koncessziós jogokért az egyiptomi kormánynak. Halkan jegyzem meg, hogy a MOL számára is érdekes lehet az ügy, amit elősegíthetnek a szívélyes egyiptomi-magyar kormánykapcsolatok. A gázt szállító tartályhajók pedig valamelyik már meglévő olasz/francia kikötőn át táplálhatják be rakományukat az EU-t behálózó csővezeték-rendszerbe. Ez annyiban egyszerűbb, mint az említett román verzió, hogy itt nem kell új csővezetéket építeni.
Alternatívák tehát vannak, megfagyni nem fogunk akkor sem, ha Krk szigetén továbbra is a természeti és turisztikai értékek, és nem valami gázterminál lesznek a fő attrakciók. Az Adriát pedig nem csúfítják el komoly biztonsági és környezetvédelmi kockázatot jelentő LNG-tankerek.
