„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A különleges státuszt illetően a legfőbb nézetkülönbséget az okozta, hogy az oroszok és a szakadárok annak alkotmányba foglalását követelték, mivel a minszki egyezmény is megállapította, hogy Ukrajnának alkotmányos szintű decentralizációt kell végrehajtania, amelynek figyelembe kell vennie a Donbasz különleges státuszát is”
Fotó:EUROPRESS/GRIGORY DUKOR/POOL/AFP
Kosztur András írása a #moszkvater.com-on
Miután a Majdan erői 2014 tavaszán átvették a hatalmat Ukrajnában, megmozdulások kezdődtek Kelet-Ukrajnában, amelyek gyorsan Oroszországból támogatott szeparatista mozgalommá nőtték ki magukat. A központi kormányzat és a szakadárok között fegyveres konfliktus robbant ki, amely egyre inkább kiterjedt harci cselekményekbe torkollott. Az ukránok kísérlete a szakadárok által ellenőrzött területek visszaszerzésére kétszer is kudarcba fulladt, miután a szeparatisták – Kijev szerint orosz reguláris erők támogatásával – ellentámadásba lendültek. A 2014 nyarának végén történt ilovajszki, majd a 2015 elején lezajlott debalcevói katlanok után került sor a híres minszki egyezmények aláírására.
„Pontosabban, 2014. szeptember 3-án született meg az úgynevezett minszki jegyzőkönyv, majd 2015. február 12-én a minszki egyezmények végrehajtására irányuló intézkedés együttes nevet viselő dokumentum, ismertebb nevén Minszk-2”
Az egyezmények aláírói az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), Ukrajna, valamint Oroszország képviselői voltak, a szakadár „népköztársaságok” vezetői pedig ellenjegyezték azokat. A második egyezmény megkötésekor az orosz és ukrán elnökön kívül a német kancellár és a francia államfő is jelen voltak. Ennek a körülménynek az adja a jelentőségét, hogy Ukrajna már a jelenlegi harci cselekmények előtt is úgy tekintett a konfliktusra, hogy annak Oroszország a másik résztvevője, ezzel szemben az oroszok azt állították, hogy Ukrajnán belüli konfliktusról van szó, amelyben Oroszország csak közvetítő és garantáló szerepet játszik. Ez a nézetkülönbség hozzájárult a tárgyalások befulladásához, hiszen míg Kijev közvetlenül Moszkvával kívánt tárgyalni, mondván, a szakadár vezetők csak a Kreml bábjai, addig az oroszok kötötték az ebet a karóhoz, hogy az ukrán kormány közvetlenül tárgyaljon a szeparatistákkal. Ukrajna azonban nem akarta ilyen módon legitimálni azokat, és így mindvégig megtagadta az orosz követeléseket.
„Mivel az egyezmények szervesen összekapcsolódnak, tulajdonképpen egységes egészként tekinthetünk rájuk. A minszki megállapodások előírták a felek közti tűzszünetet és a teljeskörű fogolycserét („mindenkit mindenkire”), a nehéz fegyverzetek hátrébb vonását – ezek azok a pontok, amelyekben többször is sikerült valós, bár ideiglenes eredményeket elérnie a feleknek”
Az egyezmények szerint Ukrajnának vissza kell kapnia az ellenőrzést a területek felett, azonban azok különleges státuszt kell, hogy kapjanak. A térségben önkormányzati választásokat kell tartani az ukrán törvényeknek megfelelően, és ki kell onnan vonni minden külföldi csapatot és katonai technikát, valamint le kell szerelni a törvénytelenül felállított fegyveres alakulatokat. A minszki megállapodásoknak megfelelően a történtek résztvevői amnesztiában részesültek volna. A jegyzőkönyvekben szó volt a szociális kifizetések folyósításának helyreállításáról is. A felek között elsősorban a különleges státusz kérdését illetően, és az ellenőrzés ukránok általi visszaszerzése kapcsán merültek fel nézetkülönbségek.
A különleges státusz megadása a Luhanszki és Donyecki megyék egyes járásai (ORDLO) számára nemcsak a saját nyelv- és emlékezetpolitika lehetőségét teremtette volna meg, de – az ország többi részétől eltérően – az ügyészek és bírók kinevezésénél előírta a helyi önkormányzatok bevonását, magában foglalta egy népi milícia létrehozását (ez jelenleg a „népköztársaságok” hadseregeinek megnevezése is), és biztosította volna a határon átnyúló kapcsolatok kiépítését Oroszországgal. Ezeket a pontokat egy 2014-ben, az első minszki egyezmény után hozott, és máig érvényben lévő, idén decemberben lejáró ukrán törvény tartalmazza is, azzal a kitétellel, hogy azok csak a területen lezajlott előrehozott önkormányzati választások után lépnek majd életbe.
„A különleges státuszt illetően a legfőbb nézetkülönbséget az okozta, hogy az oroszok és a szakadárok annak alkotmányba foglalását követelték, mivel a minszki egyezmény is megállapította, hogy Ukrajnának alkotmányos szintű decentralizációt kell végrehajtania, amelynek figyelembe kell vennie a Donbassz különleges státuszát is”
Petro Porosenko 2015 nyarán meg is próbált a decentralizációs alkotmánymódosító javaslatához hozzáfűzni egy mondatot, miszerint az ORDLO státuszát egy önálló törvény szabályozza, a máig nem teljesen tisztázott hátterű nacionalista tiltakozások, amelyek négy nemzeti gárdista életét követelték, végül meghátrálásra kényszerítették a kormányzatot. A decentralizáció Donbasszt is érintő alkotmányba foglalásával azóta sem próbálkoztak az ukrán honatyák.
Egy másik vitatott kérdés a felek között a választások megtartásához kapcsolódott, és ehhez fűződött a sokat emlegetett Steinmeier-formula kifejezés is, amely a német államfőről kapta a nevét. A 2015–2016 környékén született és 2019-ben megerősített képlet lényege az, hogy a Donbasz különleges státuszáról szóló törvény ideiglenes jelleggel a területen lezajlott önkormányzati választások után lép életbe, állandó jellegűvé pedig akkor válik, amikor az EBESZ megerősítette a választások tisztaságát és érvényességét. A formula szövege végül nem került be a különleges státuszról szóló törvénybe, mivel ez is ellenállásba ütközött.
A választások megtartása körüli fő kérdés az volt, hogy mikor kapják vissza az ellenőrzést a terület, illetve az érintett orosz-ukrán határszakasz felett az ukrán fegyveres erők. Ukrajna számára értelemszerűen elfogadhatatlan volt az a minszki jegyzőkönyvekből kiolvasható álláspont, miszerint a választásokat ugyan Ukrajna törvényei alapján, de szakadár irányítás és ellenőrzés alatt tartsák meg, a határellenőrzés visszaszerzése pedig a választások után kezdődjön csak meg.
„Ez, azaz, hogy a határellenőrzést az ukránok csak a választások után kapják vissza, egyértelműen szerepelt az egyezményekben, azonban annak másik pontja, amely az idegen csapatok kivonására, és a törvénytelen alakulatok lefegyverzésére vonatkozott, nem tartalmazott pontos időpontot”
Kijev így ezt – azaz a kivonulást és lefegyverzést – a választások feltételének tekintette, a szakadárok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a szavazást ők bonyolítsák le. Mindkét fél szempontja könnyen megérthető, Kijev el akarta kerülni, hogy a szakadárok az önkormányzati választások révén legitimálják magukat – főképp, hogy a különleges státuszról szóló törvény alapján idő előtt elmozdítani sem lehetett volna a választott képviselőket –, hiszen ezáltal Oroszország lehetőségei az ukrán belpolitika befolyásolására növekedtek volna. A szakadároknak pedig a választások jogi garanciát jelentettek volna azelőtt, mielőtt lemondtak volna azokról a „biztonsági garanciákról”, amelyeket az egyezmény szerint kivonandó, leszerelendő nehéz fegyverek jelentettek.
Ebben a kérdésben további nehézséget jelentett, hogy az oroszok nem ismerték el hivatalosan a jelenlétüket a régióban, míg az ukránok nem ismerték el, hogy helyi szeparatista erőkkel állnának szemben, így az sem volt világos, hogy pontosan kik azok, akiknek el kellene hagyniuk a régiót. A nyílt orosz beavatkozással a konfliktus résztvevőinek kérdése mondhatni tárgytalanná vált, azonban mivel az orosz követelések közé tartozik az úgynevezett Luhanszki és Donyecki Népköztársaságok elismerése is, a probléma a közeljövőben újra felmerülhet.
„Ezek miatt a nézetkülönbségek, eltérő értelmezések és eltérő célok miatt a minszki egyezmények megvalósítása folyamatosan csúszott”
Az úgynevezett normandiai formátum, amelyben Oroszország és Ukrajna mellett Franciaország és Németország is részt vett, 2016 után gyakorlatilag befagyott. S bár 2019-ben volt némi remény arra, hogy a tárgyalásokban előrelépés történjen, ez végül elmaradt, és helyette a feszültség növekedésére került sor.
A minszki egyezmények olyan időszakban születtek, amikor az ukrán kormányzat szorult helyzetben volt, a Kijev számára előnytelen feltételek is ebből adódtak, és ez hozzájárult ahhoz is, hogy miután az ország helyzete stabilizálódott, azokat nem siettek végrehajtani. Persze, a maguk részéről az oroszok is egyre kevésbé akarták elengedni a Donbaszt, és azt mind szorosabban magukhoz kötötték, politikailag, gazdaságilag és szociálisan egyaránt. Azonban Ukrajna fenyegetettsége sem 2014-ben, sem 2015-ben nem közelítette meg a jelenlegit.
„Nem véletlen, hogy ukrán politikusok, újságírók is felvetették, hogy a jelenlegi akciók célja egy, az ukránok szempontjából a korábbiaknál is rosszabb feltételeket támasztó „Minszk-3” aláíratása lehet”
Annyi ebből már teljesült is, hogy az oroszok és ukránok közötti tárgyalások, ha nem is Minszkben, de ismét belarusz területen zajlanak. A kérdés, hogy mi az, ami még használható a minszki egyezményekből ezután? Vélhetően nem sok minden, hiszen azokat mindkét fél eltemette, és egyébként sem bizonyultak életképes megállapodásoknak. Csak a konfliktus befagyasztására voltak jók, megoldani azt nem tudták. A minszki egyezményeknek így legfeljebb akkor lehet még valamiféle jelentősége, ha az ukránok számára kedvezően alakulnak az események a fronton, és ismét esély nyílik Donyeck és Luhanszk megyék reintegrációjára. Ettől azonban jelenleg még elég messze vagyunk.
(A szerző a 21. századi intézet vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
