//Átrendezte az erőviszonyokat a karabahi háború
A beszélgetés résztvevői balról jobbra haladva: Pierre Andrieu, Johannes Swoboda, Szevil Huszejnovna, Luca Steinmann és moderátorként Mikola Sziruk #moszkvater

Átrendezte az erőviszonyokat a karabahi háború

MEGOSZTÁS

A lassan első évfordulójához érkező 44 napos második karabahi háború alapvetően alakította át a Dél-Kaukázus geopolitikai viszonyait. A konfliktust követő hatalmi átrendeződés, és a térség jövőjének lehetséges alakulása is szerepet kapott a Karpaczi Gazdasági Fórum egyik kifejezetten érdekes panelbeszélgetésén.

A beszélgetés résztvevői balról jobbra haladva: Pierre Andrieu, Johannes Swoboda, Szevil Huszejnovna, Luca Steinmann és moderátorként Mikola Sziruk #moszkvater
A beszélgetés résztvevői balról jobbra haladva: Pierre Andrieu, Johannes Swoboda, Szevil Huszejnovna, Luca Steinmann és moderátorként Mikola Sziruk
A szerző felvétele

A panel moderátori pozícióját az ukrán Mikola Sziruk töltötte be a haderőkkel, illetve leszereléssel foglalkozó kijevi CACDS központ képviseletében. További szakértőkként szerepeltek Szevil Huszejnovna Azerbajdzsánból, az azeri-örmény párbeszédet elősegítő Imagine Center munkatársa, Pierre Andrieu francia diplomata, a Minszki Csoport francia társelnöke 2016-18 között, Luca Steinmann svájci-olasz geopolitikai elemző, a Luganói Egyetem, illetve a Rome Business School oktatója, valamint Johannes Swoboda volt EP képviselő és a bécsi székhelyű International Institute for Peace (IIP) elnöke. Bár a beszélgetésnek meghívottja volt Narine Mkrtcsjan örmény újságíró is, ő végül nem jelent meg a panelen.

A beszélgetést Huszejnovna indította azeri, illetve részben örmény központú helyzetelemzéssel. Mint megállapította,

„a konfliktus abszolút győztesének Baku, illetve bővebben az azeri kormányzat tekinthető. Alijev elnöknek és környezetének sikerült hatalmát tovább koncentrálnia a győzedelmes haderő képével, valamint a háborút követő karabahi befektetési rohammal, és a társadalom jelentős hányadát adó egykori belső menekültek visszatelepítésének ígéretével”

Ám jól jelzi a későbbi konfliktus potenciális szikráját adó alapvető nézeteltéréseket, hogy magát a fegyverszünetet teljesen más olvasatban látja Baku, illetve Jereván. Míg előbbi a nemzetközi közvéleménnyel együtt úgy véli, a november 9-i tűzszünet lényegében a több évtizedes konfliktus lezárását hozta magával, mindez örmény olvasatban nem több, mint csak a harci cselekmények ideiglenes leállítása, és a tárgyalások folytatása elengedhetetlen.

Oroszország szerepét illetően Huszejnova úgy vélte,

„Moszkva volt – és továbbra is – az egyetlen nagyhatalom, amely mindenkinél hatékonyabban képes volt pontot tenni a harci cselekmények végére, megelőzve ezzel a totális örmény összeomlást”

Természetesen az örmény politikai diskurzus és társadalom szemében ez inkább Jereván elárulásaként csapódott le, és máig kritika éri az orosz felet a vélt elégtelen támogatás miatt.

Krynica átlátszó #moszkvater

Másodikként felszólalva Steinmann egyetértett az előtte szólóval a teljes örmény kapitulációt illetően, főképp miután Sztyepanakert térségében tudósítóként személyesen élhette át az eseményeket a tűzszünet előtti, és azt követő napokban is. Ahogy portálunk is beszámolt róla, az örmény harcoló erőket saját kormányzatuk az utolsó pillanatig abban a hitben ringatta, hogy a konfliktus megnyerhető, és számukra teljesen meglepetésként érkezett az összeomlást jelentő fegyverszünet híre. Azerbajdzsánt illetően Steinmann úgy vélekedett,

„a konfliktust követően Baku legfőbb célja mind Karabahot, illetve az azt körülvevő tartományokat illetően a magas hozzáadott értéket képviselő high-tech befektetések bevonzása. Miután az olajár 2014-es összeomlását követően az azeri költségvetési bevételek beszakadtak, Bakunak is rá kellett jönnie a gazdaság diverzifikációjának szükségességére, amelyre kiváló terepet biztosítanak a frissen visszaszerzett területek”

Ahogyan a háború alatt, illetve azt megelőzően politikai és haditechnikai támogatást nyújtott Törökország, úgy Izrael is hamar a befektető országok közt jelent meg Karabahban, amit pakisztáni, sőt részben még német vállalatok is kiegészítettek. Bár Oroszország számított az újjáépítési torta kisebb-nagyobb szeletére, pont a kellő technológia exportjának – illetve az exportszándék hiányának – köszönhetően messze elmarad részesedése az említett országok mellett.

Oroszország szerepét illetően Steinmann főképp az örmény belpolitika megosztottságát, Pasinjan hatalomra kerülését, valamint kezdeti oroszellenességét emelte ki. Mint mondta Moszkvából nézve Pasinjan megbízhatatlan partner, aki azokat a karabahi erőket szorította ki a kormányzatból, akik Moszkva örményországi szövetségesei voltak. Sőt, a háború előtt pár héttel sugárzott interjúban Pasinjan, megfeledkezve a geopolitikai realitásokról, elfelejtette – vagy inkább szándékosan elfelejtette – megemlíteni a stratégiai partnerek között Oroszországot. Bár idén nyáron végül sikerült Pasinjan pártjának győzedelmeskednie a feldarabolódott ellenzék felett, ám a megosztottság továbbra sem tűnt el az örmény társadalomból, ezáltal gyengítve azt önmagával, vagy épp Azerbajdzsánnal szemben.

„Egyes esetekben a helyzet odáig súlyosbodott, hogy a Sztyepanakertbe érkező kormánypárti delegációt a helyiek szó szerint elkergették”

Sziruk kérdésére, miszerint a későbbiekben ragadós lesz-e Baku példája a befagyott konfliktusok háborús rendezésére, Steinmann úgy válaszolt, hogy Karabah témája kifejezetten egyedi, évtizedes, sőt igazából évszázados regionális probléma, amelyből nem lehet más térségekre vonatkozó általános következtetést levonni. Ráadásul még Oroszország is konzekvensen Azerbajdzsán részeként tekintett Karabahra, és a környező régiókra, amely például Abházia vagy Dél-Oszétia esetén nem igaz.

„Oroszország számára inkább volt Karabah egy kibogozhatatlan kaukázusi gordiuszi csomó, amelyet végül Nagy Sándorhoz hasonlóan Alijev is erőszakkal oldott meg”

Steinmannal ellentétben Huszejnova úgy vélte, a tavaly őszi háború igenis egy, a horvát Vihar-hadművelethez hasonló precedenst jelent, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek a posztszovjet térség konfliktusaira, de főképp a Donbasszra vonatkozóan.

Harmadikként a nyugalmazott francia diplomata szerepében Pierre Andrieu főképp a Minszki Csoport szerepét és működését, vagy mondhatnánk inkább működésképtelenségét ecsetelte. Mivel azt maga Andrieu is elismerte, hogy az 1992-ben felállított csoport lényegében képtelen volt akár a konfliktus megelőzésére, akár a felek meggyőzésére a békés megoldást illetően. Az előző felszólalókkal egyetértve Andrieu is úgy vélekedett, hogy

„a tűzszünet megköttetése alapvetően orosz diplomáciai siker, és a háború kimeneteléből Oroszország pozitívan, de legalábbis nem negatívan jött ki”

Törökország, valamint a karabahi tűzszünetet ellenőrző missziójával összefüggésben előtérbe kerülő orosz-török együttműködés kapcsán Andrieu úgy vélekedett, hogy immár Oroszországnak figyelembe kell vennie az esetleges török érdekeket is a régióban, és nem léphet fel teljesen egyoldalúan. Ez kifejezetten igaz, ha akár Török Áramlat, akár a TANAP-TAP vezetékeket illetően Ankara növekvő befolyását nézzük az energiahordozók szállítási útvonalait tekintve.

„Ugyanakkor Moszkva éppen ezért tisztában van a török partnerség lehetséges korlátaival. Ám a nyilvánvaló partnerség ellenére Moszkva mellett Baku sem kíván Törökország szimpla vazallusa lenni, hanem egyenlő partnerként akar jelen lenni a Moszkva-Ankara-Baku háromszögben”

Bár az általunk is bemutatott susai nyilatkozat alapján Ankara távlati céljai közt szerepel egy katonai bázis létesítése azeri területen, kérdés a hatalmát féltő Alijev mennyire fog mindebbe belemenni. Mert bár erős a regionális török diplomácia és a két ország stratégiai partnerséget kötött mind gazdasági, mind politikai téren, ám ennek is megvannak a saját határai. A jövőben nem kizárt, hogy a túlságosan erős török öleléssel szemben Baku inkább Moszkvához fordul segítségért, sőt Andrieu szerint nem lehetetlen, hogy bizonyos kölcsönös előnyökért cserébe Azerbajdzsán végül a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében – ODKB – megfigyelő státuszt kapjon.

Utolsóként Johannes Swoboda felszólalását Benjamin Disraeli brit miniszterelnök híressé vált idézetével kezdte, amely szerint az országoknak nincsenek állandó barátai vagy ellenségei, csupán állandó érdekei. Úgy vélte ez kifejezetten igaz a Dél-Kaukázus jelen helyzetére, és azon belül is Oroszországra.

„Moszkva minek foglaljon állást az azeri-örmény konfliktus bármelyik oldalán, ha mindkét országgal érdekében állna jó politikai-gazdasági kapcsolatokat kialakítani?”

Semleges közvetítőként sokkalta jobb pozíciót alakíthat ki magának. Bár a térségbeli szövetségesének számító Örményország vereséget szenvedett, és azt követően Pasinjan is meg tudta őrizni hatalmát, mégis ezzel egy időben az azeri kapcsolatok javulása képes volt mindezt ellensúlyozni. A regionális szereplőket illetően Swoboda egyetértett partnereivel abban, hogy

„Oroszország, Törökország és Azerbajdzsán egyértelműen a nyertesek oldalára sorolható, míg Örményország a konfliktus abszolút vesztese”

Továbbá az örmény fél alulbecsülte az örményhez hasonlóan milliós nagyságrendű azeri diaszpóra mozgósító képességét, amelyet Alijev a saját hasznára tudott fordítani.

Mindezek mellett, bár valószínűtlennek tűnik, de gazdasági és infrastrukturális szempontból érdeke lenne Jerevánnak kibékülnie Ankarával. Viszont  arra a belátható jövőben nem fog sor kerülni, ahogy a tartós béke sem fog beköszönteni a Dél-Kaukázusban. Előbbihez ugyanis nulladik lépésként a török félnek el kéne ismernie az 1915-ös örmény népirtás tényét, míg a második nem lehetséges az azeri-örmény megbékélés nélkül.

Összességében kifejezetten érdekfeszítő és egyben felettébb szakmai beszélgetést hallhatott a közönség Karabah kérdésében. Bár a résztvevők eltérő háttérrel, eltérő területről és országokból érkeztek, mégis a főbb kérdésekben politikától függetlenül konszenzusos véleményre jutottak.

Ezen sorok írója a szakértők által megfogalmazottakhoz még annyit tenne hozzá, hogy

„a jövőben érdemes Azerbajdzsánra nemcsak a Kaukázus konnotációjában figyelni, hanem mint egy lehetséges ugródeszkára is Törökország közép-ázsiai pántürk terveinek eszközeként”

Noha Oroszország eltérő geopolitikai érdekei mentén Líbiához vagy Szíriához hasonlóan nem kíván közvetlen konfrontációba bocsátkozni Törökországgal, ez a közeljövőben még bőven változhat.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.