Rég várt találkozóra került sor Recep Tayyip Erdogan június 15-16-i Hegyi-Karabahban tett látogatásával. A második karabahi háború győzteseként Ilham Alijev, illetve legfontosabb támogatója közösen tekinthették át a régióban november óta bekövetkezett változásokat, és tárgyalták meg az Ankara valamint Baku közti egyre szorosabbá váló kapcsolatok további menetét.
„A látogatás betetőzését a Karabah, és immár Azerbajdzsán kulturális központjaként hivatkozott Susában – örményül Susi – aláírt susai nyilatkozat jelentette, amely az eddig jórészt csak szóban definiált együttműködést foglalta írásos keretek közé”
A nyilatkozat többek közt kitér a két ország közti politikai és katonai együttműködés további erősítésére, hadseregeik összehangolt modernizációjára, valamint az azeri szempontból kiemelkedő jelentőségű zangezuri – avagy szjuniki – korridor mihamarabbi megnyitására, közvetlen szárazföldi összeköttetést létrehozva Baku és Ankara között. A legfontosabb újdonságot mégis a nyilatkozatban felállított védelmi klauzula jelenti, amely kimondja, hogy bármelyik fél ellen harmadik ország által elkövetett támadás esetén a felek közösen lépnek fel a támadóval szemben. Ezt lényegében egy Ankara és Baku közt alakuló védelmi szövetség első lépésének tekinthetjük, bár több lényegi kérdés egyelőre még nem tisztázott.
„A susai nyilatkozat apropóján, immár Törökországban ejtette meg Erdogan azon váratlan közleményét, miszerint a dokumentum megteremti a lehetőséget arra, hogy Törökország azeri területen saját katonai bázist hozzon létre”
Bár a török államfő mondanivalóját rögvest kiegészítette egy rövid magyarázattal. Utalva a Baku és Jereván közt az elmúlt időszakban zajló határvillongásokra arról beszélt, hogy jelen pillanatban legfontosabb Azerbajdzsán határainak, illetve szuverenitásának biztosítása. De megemlítette azt is, hogy a bázis létesítését még számos egyeztetésnek kell megelőznie nemcsak Ilham Alijev azeri, de Vlagyimir Putyin orosz államfővel is. Mintha Erdogan egy furcsa, több szálon futó biztonsági játékot játszana a Kaukázusban, amelynek pontos menetével még saját maga sincsen igazán tisztában. Hasonlóan felettébb érdekes a török elnök által végig használt feltételes mód. Úgy tűnik, mintha Ankara nem azonnali lehetőségként, hanem egyfajta B tervként tartogatná tarsolyában a bázis létesítését. Viszont akkor mégis minek tekinthető mindez és mik a céljai ezzel?
„Még Azerbajdzsánon belül is jelentősen megoszlanak a vélemények a török bázissal kapcsolatban”
Egyik oldalról tény, hogy csak 2020-ban 18 ezer azeri kadét fejezte be tanulmányait valamilyen török katonai iskolában és akadémián, míg 8 ezren hasonló továbbképzéseken vettek részt Ankara jóvoltából. A két ország 2020-ban összesen 15 közös hadgyakorlatot tartott, kiemelve közülük azon októberit, amelyet követően állítólag török F-16 vadászgépek és Bayraktar drónok maradtak Azerbajdzsánban a karabahi háború idejére. Másik oldalt viszont az el nem kötelezett külpolitika részeként a jelenleg hatályos alkotmány szigorúan tiltja külső államok számára csapatainak állandó telepítését Azerbajdzsán területére. Továbbá a 2010-ben életbe lépett katonai doktrína szintén nem ad lehetőséget másik állam részére bázis létesítésére, mivel ez aláásná az alapvető azeri nemzetbiztonsági érdekeket. Bár figyelembe véve az azeri politikai berendezkedést, kellő elhatározással hamar változtatni lehetne mind az alkotmány, mind a doktrína szövegén.
Fontos megjegyezni, hogy a nyilatkozatok általánosan optimista hangulata ellenére Erdogan mégsem érte el teljesen a kitűzött céljait. Ahogy Nyikolaj Szilajev, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (MGIMO) Kaukázussal foglalkozó szakértője rámutatott, a két fél csupán közös nyilatkozatott adott ki, nem pedig egyezményt írt alá. A legfontosabb különbség jogi szempontból az, hogy bár a felek szándékaikat kinyilvánították, ám a védelmi klauzulához nem tartozik jogi kötelezettség. Tehát bár szóban agresszió esetén papíron egymás segítségére siet Baku és Ankara, ám ha ez mégsem történik meg, az semmilyen következménnyel nem jár, hiszen az ígéretek mellett egyik felet sem kötik kötelezettségek.
„Ráadásul a török befolyás túlzott megerősödése az évtizedek óta hatalmon lévő Alijev klán hatalmának alapjait, valamint az azeri elit egészének egzisztenciáját veszélyeztethetné”
Ahogy azt Hejdar, majd fia, a jelenlegi elnök Ilham Alijev is bemutatta, egyikőjük sem az a politikai figura, aki szívesen osztozna külső szereplőkkel a hatalmon. Bár tény, hogy az újjáépítési koncessziók és a susai nyilatkozat egyfajta ellenszolgáltatásként szolgál Törökország segítségéért a karabahi győzelem elérésében, mégis a jövőre vonatkozóan az együttműködés további elmélyítése több kérdést vet fel azeri részről. A harcokban megtépázott és alapból is mennyiségi illetve minőségi hátrányban lévő örmény haderő önmagában még évekig nem fog olyan jelentős veszélyforrássá válni, amely ellenében állandó török katonai jelenlétre lenne szükség.
„Baku minden nyilatkozat ellenére sem akar totális török vazallussá válni. Továbbá jelen külpolitikai iránya már érezhetően negatívan befolyásolja az Oroszországgal folytatott gazdasági, politikai, védelmi kapcsolatokat”
De még a jelenleginél drasztikusan nagyobb török támogatás mellett sem érné meg Bakunak Moszkva maga ellen hangolása. Főképp, ha figyelembe vesszük a török gazdaságban manapság jelentkező rendszerszintű problémákat. Vélhetően nem véletlen, hogy Erdogannal ellentétben Alijev egyelőre mélyen hallgat a tervezett török katonai bázis kérdésében. De az is árulkodó lehet, hogy Viktor Nagyein-Rajevszkij turkológus elmondása szerint Alijev leállította a háborúban azeri oldalon harcoló különféle török zsoldos csoportok letelepítését a helyi szóhasználattal élve „felszabadított területekre”. Utóbbi harcosokat finoman szólva is rossz néven fogadták a helyi lakosok, akik az átlaghoz képest szinte középkori vallási dogmák szerint élik az életüket, eltérően a jórészt szekularizált azeri közélettől.
„Természetesen Jereván mellett Moszkvában sem fogadták kitörő lelkesedéssel Erdogan nyilatkozatát”
Számos orosz elemző és parlamenti képviselő a leendő török bázisban a NATO kaukázusi terjeszkedésének eszközét látja. Noha az elmélet orosz logika szerint nem lenne alaptalan – ismerve az elmúlt évtizedek kelet-európai eseményeit – jelen helyzetben mégsem erről van szó. Inkább nevezhetnénk ezt egy önálló török magánakciónak, amely bizonyos szinten egybeesik a NATO érdekeivel. Az erdogani Törökország saját szerepének újragondolása során a korábbi nyugati érdekekkel együtt mozgó külpolitikából kilépve önálló regionális nagyhatalomként igekszik magát redefiniálni.
„Célja befolyását az egymással összefonódó, ám végső soron ugyanazt szolgáló pántürk, pániszlám és neo-ottomán politikákkal minél nagyobb területre kiterjeszteni”
Ennek részeként – köszönhetően Moszkva viszonylagos gyengeségének – a szovjet széthullást követő években több esetben olyan, korábban kizárólagos orosz érdekszférának tekintett régiókba hatol be, mint a Kaukázus vagy Közép-Ázsia. Orosz szempontból a folyamatnak az se tesz jót, hogy Moszkva sokáig szimplán evidensként kezelte primátusát a posztszovjet térségben, és kevés figyelmet fordított külpolitikájában a régió válság gócokon túli helyszíneire.
Moszkva visszaszorítása pedig a NATO és Washington részéről mindig is pozitív fogadtatást fog lelni. Elég csak felidézni Biden és Erdogan hosszúra nyúlt egyeztetését a karabahi látogatást megelőző NATO csúcsértekezlet részeként. Inkább mondhatnánk azt, hogy Washington áldását adta Ankara tevékenységére, miután az az ő érdekeinek is kedvez, és nem sérülnek tőle az amerikai pozíciók. Ez nem jelenti azt, hogy Washington aktívan támogatni fogja a török lépéseket, egyszerűen például az azeri bázis esetében, vagy Közép-Ázsiában nem fog akadályokat görgetni Törökország elé.
„A felelősség Ankarát illeti – például a NATO kölcsönös védelemről szóló cikkelye nem terjed ki a NATO-n kívüli török bázisokra –, míg a nyereségből már Washingtonnak is juthat”
Az azerbajdzsáni terjeszkedés tökéletesen beleillik a pántürk geopolitikai koncepcióba. Nemcsak az etnikai és kulturális testvérnép státusz, de egyben Azerbajdzsán kiemelt stratégiai jelentősége is megnöveli Baku szerepét Ankara szemében. Egy törökbarát Azerbajdzsánnal, és az utolsó akadályként elhárítandó szjuniki korridor létrehozásával közvetlenül megnyílhat Közép-Ázsia a jelenleginél drasztikusan nagyobb török befolyás előtt. Erdogan így akár a türk népek nagy vezetőjeként jelenhet meg a régióban. Révén Törökország terjeszkedése elsősorban nem politikai vagy katonai jellegű, hanem sokkalta inkább a puha hatalmi eszközöket magába foglaló módon történik kulturális terjeszkedéssel.
„Ezt kezdetben még csak minimális szinten lehet érezni kevés jelentőséggel, ám a fokozatosan kiépített kapcsolatokat kellő időben könnyen politikai tőkévé lehet változtatni”
Oroszország vélhetően mindent meg fog tenni a török bázis létrehozása ellen, de egyáltalán nem kizárható, hogy erőfeszítései végül eredménytelenül zárulnak. Lehet, Ankara és Baku csupán alkudozni akarnak Oroszországgal a további orosz-örmény biztonsági együttműködéssel szemben. Ahogy a Kommerszant napilapnak nyilatkozó Raszim Muszabekov azeri parlamenti képviselő kifejtette, a susai szerződéssel Törökország és Azerbajdzsán közt olyan katonai együttműködési rendszer alakul ki, mint ami az ODKB, illetve az 1997-es barátsági és együttműködési szerződés következtében érvényben van Moszkva és Jereván között. Avagy, ha örmény kérésre Oroszország a határkonfliktusok miatt tovább bővítené örményországi infrastruktúráját, és jelenlétét, akkor Ankara egyfajta ellensúlyozó hatalomként állna Azerbajdzsán mellé. Így török és azeri szemmel nézve jelen nyilatkozattal csupán az erőviszonyok kiegyensúlyozása történt meg.
„Viszont, ha a legrosszabb szcenárió lép életbe, Moszkvának egy újabb déli irányú biztonsági fenyegetéssel kell szembenéznie. Vélhetően nem csupán Azerbajdzsán miatt, de az elmúlt időszakban nem véletlenül helyeződik át a Kaszpi Flottilla bázisa Asztrahányból az azeri határhoz közelebb fekvő Kaszpijszk kikötőjébe”
Mit jelent hát mindezek fényében Pasinjan választási győzelme? Nos, finoman szólva Baku és Ankara kellően leplezetlen lelkesedéssel fogadta a miniszterelnök újrázását, mivel így sikerült elkerülniük a Robert Kocsarjan által képviselt keményvonalas, ám Moszkvával jobban szimpatizáló karabahi klán visszatérését a hatalomba. Azerbajdzsán egyelőre az erősebb félként léphet fel török támogatással Jerevánnal szemben, míg az örmény-orosz kapcsolatrendszer továbbra sem jellemezhető teljesen problémamentesnek.
„Bár Pasinjan az utolsó napokban és a leendő török bázis hírére azonnal az orosz-örmény védelmi együttműködés további mélyítése mellett foglalt állást, mégis Moszkva szempontjából ez nem több egyelőre populista ígérgetésnél”
Nincsenek még messze az emlékezetben a karabahi vereséget az orosz Iszkander rakéták gyatra minőségével magyarázó pasinjani nyilatkozatok. Moszkva mindenképp jobban járt volna Kocsarjan győzelmével, ám jelen helyzetben vélhetően tovább marad a mostani fura egymásrautaltság. Pasinjan a többvektorú külpolitika részeként továbbra is rendre ki-ki fog kacsingatni Moszkva védernyője alól Washington és Párizs irányába, ám végül mindig Oroszország lesz az, akire probléma esetén egyedül számíthat. A modern örmény államiság nem létezhetne jelen pillanatban orosz segítség nélkül, akármilyen hízelgő ajánlatok is érkezzenek nyugatról.
„Noha egyesek már a német-francia megbékélés kaukázusi lehetőségét látják Pasinjan győzelmében, aligha várható az Azerbajdzsán és Örményország közötti kapcsolatok hirtelen javulása”
Valamilyen szinten a kampány időszak végével mégis mindkét oldal számára a feszültség minimális csökkentése lesz az elsődleges. Vélhetően végre elindulhat a tényleges kollektív munka az azeri-örmény határ pontos kijelölésére orosz vezetéssel, és ennek révén a jelenlegi határincidensek méregfogát is remélhetőleg ki lehet majd húzni.
Noha a közlekedési korridorok megnyitása még jelentős feszültségeket fog okozni az örmény társadalom és Baku, illetve Ankara között, ez hosszabb távon mégis másodlagos lesz a 2025-ben lejáró mandátumú karabahi orosz békefenntartó misszió mellett. Ahogy annak Alijev már többször hangot adott, Azerbajdzsán a határidő lejártát követően semmilyen módon nem kívánja marasztalni az orosz kontingenst. A maradék Arcah sorsa tehát kizárólag a diplomáciai tárgyalásokon fog múlni.
„Kérdés, hogy a két nagyhatalom árnyékában Baku és Jereván mennyire saját érdekei mentén, és milyen alkut tud tető alá hozni, ha egyáltalán sikerül azt időben megkötni”
Ahogy Karabahból sem lett Elszász-Lotaringia, úgy a haragtartásukról híres kaukázusi népek sem fognak egyhamar megbékülni egymással, nemhogy aktívan együttműködni. Viszont a geopolitikai kihívások – vagy épp kihívó – átalakulásával, és egy magát inkább eladni, mint a kritikus helyzetekben helyes döntést meghozni képes kormányfő mellett nem tisztázottak a jövőbeli eshetőségek. Még egyáltalán nem eldöntött, hogy végső soron ki fogja majd a nagyobb törököt a Kaukázusban.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater