Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a múlt század huszas éveinek bűnözői világába kalauzol bennünket, amelyre csak rátett egy lapáttal a NEP-korszak burjánzó vadkapitalizmusa. Pavel Filippovics Nyilin maga is nyomozóként dolgozik, mielőtt az irodalomba utat tör magának. Belemerítkezett a bűn világába, ami egy életre ellátta témával. Nehéz időszak súlyos lenyomata két leghíresebb regénye, így aztán az is érthető, hogy hosszú utat jártak be az elismertségig.

A polgárháború 1922 decemberében véget ér Oroszhonban. Pusztítása szinte felmérhetetlen. Mindkét oldalon közel 1 millió ember pusztul el a harcokban. A lakosság csökkenését  is csak milliókban lehet mérni, s 4,5-7 millió közöttire tehető a kiskorúak száma, akik felügyelet nélkül kóborolnak országszerte. Nem véletlenül ez volt az egyik legégetőbb gond. Makarenko magyarul is elérhető művei az „Igor és társai” ,és „Az új ember kovácsa” ezt elevenítik meg. A kínkeserves átnevelő munkát, a hontalanul lődörgők visszavezetését a nem éppen egyszerű életbe. Nyikolaj Pagogyin „Arisztokraták”-ja a színpadon jeleníti meg ugyanezt. Sajnos már kevesen vagyunk, akik emlékszünk a nagyszerű és korán elhunyt Rozsos István felejthetetlen alakítására Kosztya kapitány megformálásában, átváltozásának rokonszenves bemutatásában a nálunk is sikerrel játszott színdarabban. Vjacseszlav Siskov regénytrilógiája a „Csavargók” a hajléktalanul kóborló gyerekek tragikus sorsába enged bepillantást, és ébreszti fel rokonszenvünket, szeretetünket az önhibájukon kívül magukra maradtak, az elesettek iránt.

„A fiatal szovjet államban a bűnözés, amire rátett egy lapáttal a NEP-korszak burjánzó vadkapitalizmusa, évekig virágzott”

Ilf és Petrov szatirikus művei a kalandregény izgalmával a szatíra üdítő ostyájába csomagolva jelenítik meg ezt a kort, a szerzőkkel együtt kacagunk a nagy kombinátor, Osztap Bender ügyeskedésein. Leonyid Leonov „A tolvaj”-ban komorabb és realistább eszközökkel mutatja be a NEP korszak szervezett bűnözését.

A képtelen helyzetet, ami krimiknél izgalmasabb történeteket szült, fel kellett számolni. 1922 és 1925 között szinte a bűnözés minden mutatóját sikerül a felére leszorítani. A kegyetlen harcban nem a régi rend képzett nyomozói viszik a prímet. Ők a köztisztviselői kar magasabb beosztású képviselőivel együtt többnyire az emigrációt választották.

„A szovjet rendőrség újonnan regrutált tagjait állítja próbatétel elé a kor. Erről az izgalmas világról tudósítanak egy különleges, politizáló és a lelkiismeret szavára is hallgató író művei”

Nem James Bond-i vagy Sherlock Holmes-i kiagyalt, patika mérlegen gondosan kimért izgalmakat tár elénk, hanem az ennél jóval érdekfeszítőbb, valós világot, ahol az élet a legagyafúrtabb bűntetteknél is csavarosabbakat talál ki. És természetesen áthatja a műveket a pátosz. Igaz, ideológia ide, pártpolitika oda, az emberi élet és a vagyon védelme, a normális lét beindítása mindennél fontosabb feladat volt a szovjethatalom első esztendeiben.

Ne rémüljön meg a kedves olvasó, a korhoz, a régi és az új harcához hozzá tartozott a politika, a nyílt politizálás a szépirodalomban. Remélem, képesek leszünk a kor szelleméhez igazodva olvasni a műveket, hiszen éppen ez teszi őket lebilincselővé és tanulságossá.

„Két fiatalember tölti próbaidejét egy orosz vidéki város kopott és bűnesetek tömkelegével elárasztott rendőrségén. Ügyességükön és tanulékonyságukon múlik, hogy tagjai lesznek-e az újonnan felálló szovjet rendőrségnek. Zsúr, a tapasztalt nyomozó az oktatójuk. Alig pár nappal korábban tért vissza a kórházból, banditákkal vívott harcban sebesült meg. Ő dobja bele a két legényt azonnal a bűnüldözés mélyvízébe”

Két merőben eltérő fiatalembert mutat be a mű, a „Próbaidő”. Jegorov félénk, tetteit alaposan megrágó munkáslegény, aki szüleit elveszítve nővérével él együtt. Sorstársa, Zajcev igazi vagány, keményöklű, amolyan NEP korszakbeli Silvester Stalone. Vajon melyikük válik be, s lesz hasznos tagja a bűnüldöző gárdának? Zajcev határozott, néha túlságosan is az, rátarti és céltudatos. Jegorov visszafogott, érzékeny a kitaszítottság iránt. Ez még gúny tárgyává is teszi a tapasztaltabb, és már megkérgesedett szívű kollégák között. Az pedig, hogy hazaviszi egy prostituált nyomorúságos körülmények között tengődő, magára hagyott kisfiát, kemény megpróbáltatások elé állítja csonka családját.

„Tortúrából, izgalmakból amúgy is akad akkoriban elég. Közben arra is van a szerzőnek ideje, hogy bevezessen a szovjethatalom korai éveinek hangulatába, elkísér egy köznevelő vitára a népbiztos Lunacsarszkij, és egy pravoszláv egyházfi között, részesei vagyunk egy szebb távlatokat felnyitó előadásnak Szibéria jövőjéről. A szerző belemerít a spekulációban meggazdagodottak, és nepperek korrupciós pénzeket elverő világába, a bárok, „tisztes és kevésbé tisztes” úri házak vonzóan fűszeres zűrzavarába. A könyv végére rendeződik a két ifjú sorsa. Hogy miképp? Ne lőjük el a sejthető poént”

Aligha gondolta volna egy szibériai, iskolába sohasem járt száműzött, akit az életbe lelencházból kilépő óvónő anyja tanított meg úgy-ahogy írni-olvasni, hogy a gyermekbénulás nyomait sántaságával élete végéig hordozó gyermeke, Pavel Filippovics Nyilin (1908-1981) örökre eljegyzi magát az irodalommal. És nem mellékesen a bűnüldözéssel is. Mert élni kellett és egy sántító, de jóeszű ifjú ugyan hol találhatott munkát, mint a lassan kiépülő új rendőrségben? Ahová magával vitte munkás apja és anyja által belenevelt eszményeit.

„Az út persze nem egyenest, és azonnal vezette el az ifjú Pavelt a tollforgatók közé”

Előbb bele kellett merítkeznie a bűn világába, ami egy életre ellátta témával. Egy szibériai város, az Irkutszk melletti Tulun rendőrségén kezdi nyomozói tevékenységét, amit hamarosan az újságírásra vált át. 19 évesen már lapoknak dolgozik. Kezdetben szűkebb pátriájában, Szibériában, majd a Volga vidékén, Ukrajnában, míg végül tehetsége révén feljut Moszkvába. Itt már jeles társaságba kerül, a „Gudok”-nak dolgozik, az orosz vasutasok lapjának, melynek a szovjet valóság árnyoldalait kipellengérező negyedik oldalára olyan nagyságok, mint Olesa, Ilf és Petrov és Bulgakov is szívesen küldi az írásait.

„Pavel Nyilin hisz az új rendben és világban, a maga szibériai módján, nem szolgalelkűen. Látja a gondokat, a nehézségeket s véleményét nem rejti véka alá”

1936-ban, 28 évesen a vezető irodalmi folyóirat, a „Novij mir” közli a kor szellemében születő és azt tükröző regényét a Donyec-medencei bányászok életéről. 1941-ben a regényből készült filmért a „Nagy élet”-ért Sztálin-díjban részesül. Ám ez sem segít. Később a film második részét már nem engedik bemutatni, és csak a hruscsovi olvadás idején kerülhet a mozikba. „Ugyan miféle politika az és van-e rá szükségünk, amelyik, miközben azért küzdünk, hogy az igazat, csakis az igazat írjuk meg, utána beleegyezik a hazudozásba és az olvasók becsapásába” – írja valahol, s ez jól jellemzi írói hitvallását.

Pavel Nyilin rossz lába, bicegése ellenére mint haditudósító végigjárja a háború korántsem aszfaltozott ösvényeit. Az „Ogonyok”-ba és a „Pravdá”-ba írt cikkei, novellái, miként számos, a frontra küldéstől nem félő írótársa műve a maguk módján segíti a győzelemhez vezető keserves utat.

„A háború végeztével Pável Nyilin visszatér az íróasztalhoz. 1955-ben a generalisszimusz halála után jelenik meg bevezetőmben említett, egy 1946-os elbeszéléséből átdolgozott regénye a <Próbaidő>”

Nagyobb hatású és sikeresebb másik, hasonlóképp a bűnüldözés titkaiból vett cselekményre épített regénye a „Kegyetlenség”. Ennek is egy ifjú nyomozó a főhőse, akinek amellett, hogy meg kell küzdenie a bűnözőkkel, még saját lelkiismeretével is számot kell vetnie.

Venyka Malisev nem csak a galádságot, elvetemült bűnöző hajlamot, de az emberi vonásokat is látja a Szibéria-szerte elharapódzott bandita csoportok tagjaiban. Ám ezt a kor kíméletlen élet-halál harca nem engedheti meg, nincs kegyelem. És hiába segíti a helyi „bűnöző király” Kosztya Voroncov bandita atamán elfogásában Lazar, a fiatal nyomozó képtelen oltalmazni védencét, és segítőtársát az igazságszolgáltatás kíméletlenül lesújtó kardjától. Nem tudja megóvni a természetét tekintve alapjaiban tisztességes, ám a körülmények nyomása alatt megtévedt fiatalembert.

Az ifjú és elkötelezett nyomozó a magánéletében is megbukik. Egy a vidékre tévedt újságíró rosszindulatú intrikája következtében magánélete is zsákutcába kerül. Félénk és tapasztalatlan a szerelemben, kapcsolatában. A szégyen, hogy magánélete, legtitkoltabb, még önmaga előtt is leplezett érzelmei nyilvánosságra kerülnek, lelkiismereti válságával párosul és öngyilkosságba kergeti.

„Nehéz időszak súlyos lenyomatai ezek a regények. Érthető, hogy a kegyetlenül hiteles történet csak 1956-ban jelenhetett meg, s ekkor készült film is belőle”

Nem könnyű egy ügyért elkötelezett író élete. Pavel Nyiliné sem volt az. Sokan  szemére vetik, hogy 1958. október 27-én a Szovjet Írószövetség vezetőségi ülésén ezekkel a szavakkal ítélte el  Borisz Paszternakot: „Ne feledjük, a barikádnak csak két oldala van”. Mentségére legyen mondva, hogy nem ő volt az egyetlen. És közhely, hogy egy írót elsősorban a művei alapján ítélnek meg. Itt nincs mit Nyilin szemére vetnünk.

Igaz a mondás, hogy csak a jó írókról születnek anekdoták, még ha csípősek is. Konsztantyin Szimonov egy ilyenben emlékezett meg kollégájáról. Egyszer találkozott Nyilinnel, épp a mosodába vitt ruhákat. „Aztán lopottak-e?” – kérdezte Nyilint. – „Ugyan miből gondolod?” – kérdezte tettetett sértődöttséggel Nyilin.  „Élni, enni és inni kell valamiből” – volt a nem éppen jó májú kolléga válasza.

A bökverseiről és szellemes aforizmáiról is ismert költőt, Szemjon Lipkint így ihlette meg az író háza Peregyelkinóban, a Moszkva környéki mini-Parnasszuson:

Könyvkukac vakond, kanadai szlavista gyakorta néz ide be,

Pedig egy detektív él itt, s kerítés mögül ugató éber ebe…

Ezen nem az író, hanem őt 12 évvel túlélő, szintén irodalmár asszonya, Matilda Jufit zsörtölődött egy kicsit. Matilda Jufit a mindennapi életből vett történetekből kibontott műveiben képes volt komoly, nagy igazságokat megjeleníteni, olyan hitelesen, hogy még Vaszilij Groszman is elismerően írt róla.

„Az alma nem esett messze a fájától. Pavel Nyilin fia Mihail a mai szovjet líra egyik érdekes alakja. Minimalista stílusban írt versei a modern poézis lehetőségeit feszegetik, költészetnek alapja az anagramma, a szójáték”

Mihail Nyilin a szavak közötti átmenet vagy egybeesés poétikai lehetőségeit építi bele verseibe. A költő másik fia, Alekszandr Nyilin ismert sportújságíró, egyik unokája Vikentyij Nyilin eredeti stílusú fotóművész.

Nyilin két fő műve magyarul is olvasható. Akit érdekel, az megtekintheti a regényéből készült „Nagy élet” című film 1939-ben felvett, teljes változatát – oroszul.