Hatalom, elegancia, és nem utolsósorban erőfitogtatás. A Csajka volt a szocialista autógyártás zászlóshajója, amellyel a párt meg akarta mutatni, hogy tartja a tempót az amerikai kapitalistákkal.

Molnár András Joachim írása a #moszkvater.com számára

Korábban már beszéltünk a Gorkij Autógyár egyik nagy sikerű termékéről, a Volgáról. Azonban most essen pár szó a nagy testvérről, valamint minden szovjet autó nagy testvéréről, a Csajkáról. Az 1950-es években az amerikaiakkal való rivalizálás jegyében úgy gondolta a párt, hogy meg kell mutatnia a világnak, nem tűntek el a szovjetek az autógyártás térképéről, sőt tudják tartani a tempót a tengeren túli kapitalistákkal is. Meg hát amúgy is.

„Tudják már meg ezek a fránya amcsik, hogy mégis hányas az a kabát”

Így hát meg kellett alkotni a szocializmus zászlóshajóját, csak éppen az autógyártásban. Végül a GAZ gyárra esett a választás, mivel nekik már volt némi tapasztalatuk nagyobb méretű személyautók gyártásában. Először az elődmodell, a GAZ-12 ZIM alapján kezdték meg az új típus tervezését, de időközben rájöttek, hogy az már elég idejétmúlt. Tehát valami egészen újat kell alkotni. Így a korra jellemző szovjet szokás szerint, egy már meglévő amerikai autót vettek alapul, jelen esetben egy Packard Patriciant.

„Mivel a készülő karosszériába a mérnökök „kicsit” beletoldottak, az autó hatalmas méretűre, egészen pontosan 5,6 méter hosszúra és 2 méter szélesre nőtt”

Na, de ezt valamivel meg is kell mozdítani Iván! Erőforrása egy teljesen új konstrukció, 5,5 literes V8-as motor lett, melynek teljesítménye 195 lóerő, végsebessége pedig 160 km/h. Na, ez már csak elég lesz, gondolták. Emellett a váltó sem hagyományos. A 3 sebességes automata fokozatválasztóját, nem a hagyományos helyeken kell keresni. A műszerfalról, gombok segítségével kapcsolható. Zseniális megoldás. Azért a névválasztás nem ment olyan zökkenőmentesen, mint azt gondolnánk.

„Sokáig hezitáltak, hogy Sztrela (Nyíl) vagy Csajka (Sirály) névre hallgasson a készülő luxusautó”

Mint már az kiderült, utóbbi mellett döntöttek.

Végül 1959-ben indult a gyártás, és hát személyes véleményem, hogy a végeredmény egyszerűen pazar lett. Olyan jó szovjetes, és hát persze mondanom sem kell, hogy valójában nem érték el az akkori amerikai limuzinok szintjét, de ezért annyira nem is voltak lemaradva. De fölösleges is hasonlítgatni, mivel az Egyesült Államok akkoriban sokkal jobb helyzetben volt, éppen ezért hatalmas kalapemelés jár a Szovjetuniónak azért, amit elértek.

„A fecskefarok tipikusan az 50-es évek Amerikáját idézi, a csuklyás fényszórói egyszerűen gyönyörűek, gurgulázó V8-asának hangja párját ritkítja, utasterének hatalmas méretei 8 ember szállítására adnak lehetőséget”

A frontján visszaköszönő V, utalás a benne dolgozó erőforrásra, valamint nevére (Sirály). A már a Volgáról jól megszokott szarvas is mind kívül, mind pedig az utastérben megtalálható. Extraként felsorolhatók a szervokormány, a fékrásegítő rendszer, az elektromosan működtethető oldalablakok és antenna, valamint az automatikus csatornakeresős rádió. És a króm. Az a már szinte végeláthatatlan króm. Klíma az ugyan nem volt, viszont rendkívül hatásos fűtés igen. Bár ha jobban belegondol az ember, a Szovjetunióban erre sokkal nagyobb lehetett az igény.

Persze, azt azért nem gondolta senki, hogy egy dolgos szocialista munkás, miután ledolgozta az aznapit, elslattyogott, és megrendelte magának a GAZ-13-ast, mondván jó lesz az majd a piacra járni. Ez már csak a Sirály 20 liter fölötti fogyasztása miatt sem lett volna kimondottan ésszerű döntés.

„De a fő problémát az jelentette, hogy ezt az autót nem vehette meg akárki”

Az előző cikkben már említettem, hogy egy Volgához milyen nehéz volt hozzájutni. Na, azt szorozzák meg mondjuk hárommal. Minisztériumok, állami tisztviselők, nagykövetségek, magas rangú vezetők autója volt, sosem szánták a pórnépnek. Hogy prezentáljam mennyire nem, Brezsnyev is ilyennel utazott.

„Ennél már csak egy luxusautó volt feljebb a Szovjetunióban, ami még a Csajkán is túltett. Ugyanis az igazán nagykutyák ZIL-111-el jártak”

Színek terén egyébként nem volt túl bőséges a választék. A legtöbb autó fekete volt, nagyon ritkán fehér. Egy különleges fehér példányt ajándékoztak az első szovjet űrhajósnőnek is, Valentyina Tyereskovának. Viszont a legtöbb szovjet autóval ellentétben, itt nem történtek szinte évente változtatások. Ugyan terveztek egy ráncfelvarrást, de az végül nem valósult meg sosem.

„Így a Csajka egészen 1981-ig változatlan formában jelent meg, és mindössze csekély 3179 darabot gyártottak belőle a 22 év alatt”

Ám nem végig egyedül vitte a hátán a szovjet autógyártást az első Sirály. 1977-ben jelent meg a GAZ-14-re keresztelt új modell. Emellett a GAZ-13 gyártása sem állt le, így mindjárt két vezérgépe lett a Szovjetuniónak. A második Csajka jelentősen eltért az elődjétől, sőt szinte semmiben sem egyeztek. Ezek a kézzel készült luxuslimuzinok már jóval közelebb kerültek az amerikai álomhoz, a gömbölyded formák kora lejárt, helyét a baltával faragott szögletesség vette át.

„A már említett „másoljuk Amerikát” technika is ment a levesbe, és egy teljesen egyedi tervezés lett az eredménye”

Igaz, még így is nagyon hasonlít egy amerikai limuzinra. Ugyan ez csak maximálisan 6 személy szállítására volt alkalmas, viszont a hátsó üléseken olyan fejedelmi a kényelem, hogy csak na. A hatalmas plüss kanapé, és a klíma, valamint a halomnyi elektromos extra, és nem utolsó sorban az oldal- és has páncél, mind az utas kényelmét és biztonságát hivatott szolgálni. Egyszóval volt benne minden! És nem csak kényelmi extrákban bővelkedett a második Csajka, hanem biztonsági és műszaki megoldásokkal is tarkították bőségesen.

„De bármennyire is a kor szocialista ékköve volt, a peresztrojka nem kímélte”

Úgy gondolták, hogy egy ilyen autó túlságosan nagy pazarlás, így mire a Szovjetunió eljutott az térség autógyártásának csúcsára, gyorsan el is kaszálták az egészet. Így 1988. december 24-én készült el az utolsó GAZ-14. Az éppen készülő következő autót szétbontották, a megmaradt alkatrészeket pedig megsemmisítették. A ’90-es években pedzegették ugyan a Csajka feltámasztását, de kiderült, hogy az összes gyártással kapcsolatos dokumentáció is odalett. Ezzel a Csajka sorsa végleg megpecsételődött, és a Sirály örökre tovaszállt.