Az elmúlt három évtized alatt komoly változáson ment át az úgynevezett posztszovjet térség. Ez az átalakulás oly mértékű, hogy már a posztszovjet térség terminust is idejétmúlttá teszi. Mi vezetett a Szovjetunió felbomlásához? Mennyire volt ez egyáltalán törvényszerű? Milyen trendek körvonalazódtak e régióban az azóta eltelt évtizedekben? Milyenek a térségen belüli integráció esélyei, és a régió első számú hatalmaként milyen szerepet játszhat ebben Oroszország? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával.

– Harminc év elteltével hogy látja, elkerülhetetlen volt a Szovjetunió szétesése, avagy az államok egy csoportja, a kemény mag egy konföderáció keretében azért megőrizhette volna a Szovjetuniót?

–  Ez nagyon nehéz kérdés. Erről komoly vita folyik ma Oroszországban, különösen a Szovjetunió összeomlásának 30. évfordulója kapcsán. Először is szeretném megjegyezni, hogy a szétesés nemcsak összetett, hanem nagyon hosszú folyamat is volt.

„A bomlás gyökereit személy szerint közvetlenül a Sztálin utáni időszakhoz kötöm, az 1950-es évek közepére teszem. Egyes kutatók szerint a szétesés már az Unió létrejöttekor bele volt kódolva a rendszerbe, és úgy gondolom, ebben is van valami”

S hogy miért az ’50-es évek közepére datálom a szétesés kezdetét? Véleményem szerint Hruscsov hatalomra jutása egyben a vég sajátos kezdete is lett. A legkevésbé sem szeretném idealizálni a sok tekintetben komoly modernizációs áttörést, egyben azonban rengeteg szenvedést hozó sztálinista korszakot. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Hruscsov-korszak sikerei a háború utáni időszakból eredeztethetők.

„Az ’50-es években azonban a nómenklatúra átalakulása szempontjából érdekes tendenciák bontakoztak ki, amelyek ezt a mind zártabbá váló réteget egyre inkább elszakították a társadalom többségétől. Ehhez jött még, hogy a ’40-es évek végére, az ’50-es évek elejére lepusztult az ország gazdasági rendszere”

Felhívnám a figyelmet arra, hogy téves a sztálini berendezkedést tisztán államilag irányított rendszerként értelmezni. Elég csak megnézni a kolhozként ismertté vált, artyel típusú közös gazdaság szerepét Sztálin alatt. Hruscsov alatt mindezt szétverték, megsemmisült. Elkezdtek megjelenni az állami gazdaságok, és kétes programok indultak a mezőgazdaság területén. Hruscsov vezetési kultúrájának, stílusának színvonala meglehetősen alacsony volt. Persze, igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az egykori sztálinista rendszer a brutális elnyomás, és a hermetikus elzártság, a nyugati hatások beszivárgásának ellehetetlenítése között létezhetett, és ez önmagában nem volt örökké fenntartható.

„Ennek kapcsán emlékeztetnék arra a vitára, miszerint a Szovjetunióban egyáltalán a klasszikus értelemben vett szocializmus volt-e. Azt mondanám, hogy nem”

A Szovjetuniónak is megvoltak tehát a maga születési traumái. Aztán a Szovjetunió már a ’60-as években a megújulás kényszerének azon a pontján találta magát, hogy merre menjen, hogyan fejlődjön tovább. Ebből a kényszerből fakad Koszigin reformkísérlete, a piaci mechanizmusok beoltására irányuló próbálkozás a szocialista rendszerbe. Ezeket a kísérleteket ugyanaz a nómenklatúra torpedózta meg.

„Aztán a ’70-es évek olajboomja után temették el végképp, amikor a szovjet nómenklatúra úgy gondolta, hogy semmit nem kell tenni, a pénz jön magától”

Voltak persze alternatív próbálkozások is, így a gazdaság digitális technológiákkal történő irányítását célzó programok. Például Gluskov akadémikus manapság kissé túlidealizált, szovjet internetnek is nevezett OGAS rendszere. Egyértelmű volt, hogy a szocializmus sem képes kibernetika nélkül fejlődni, ám ez soha nem valósult meg.

„Az 1980-as évek elejére a Szovjetunió olyan ideológiai válsághoz közeledett, amikor a fokozatos nyitás körülményei között a társadalom egyre inkább tudatára ébredt a propaganda és a valóság közötti egyre nagyobb eltérésnek”

Amikor látta, hogy a hivatalos ideológiai klisék már köszönő viszonyban sincsenek az anyagi előnyöket élvező nómenklatúra valós életével. Ez a nómenklatúra ekkor már arról álmodozott, hogy megszabadul a szovjet rendszernek a javak tulajdonná alakítását lehetetlenné tevő korlátaitól. Ráadásul a tagköztársaságokban a nemzeti-kommunista elit egyre inkább tisztában volt a függetlenedés fontosságával, és kezdték tehernek érezni a szövetségi központot. Mint az azeri vezető Heidar Aliyev egy interjújában elmondta, már a hetvenes évek közepén megértette, hogy a Szovjetunió nem élhető. Ha túlzott is, igaza volt abban, hogy látta a válság jeleit, és egyre inkább arra gondolt, miként élne a köztársasága a szövetségi keretek nélkül. A gazdasági növekedés üteme csökkent, a szürke szektora nőtt. Azt, hogy Moszkva is megértette a reformok szükségességét, igazolják Jurij Andropov szavai, miszerint „nem ismerjük azt a társadalmat, amelyben élünk és dolgozunk”. Andropov főtitkári lépései megerősítették, hogy változtatásokra van szükség, nem volt azonban valódi stratégiai terv a reformok kivitelezésére.

„A válság összetett voltát tehát látom, ennek ellenére nem hiszem, hogy a Szovjetunió pusztulásra lett volna ítélve. Még az 1980-as évek elején is volt lehetőség a gazdasági rendszer megreformálására, az ország valódi föderációhoz alakítására, ezzel egyidejűleg pedig az etnikai alapú szeparatizmus visszaszorítására”

A hatalmi, és pártstruktúrák tönkretétele nélkül, a kapitalista rendszer gazdasági módszereinek felhasználásával kellett volna folytatni a szocializmus építését. Ehelyett 1987-től eluralkodott az országon a politika, megindult a bomlás folyamata. Közben az orosz elit abban a hitben állt ennek a folyamatnak az élére, hogy a köztársaságoktól megszabadulva majd ők nyernek e válságon. Itt meg kell jegyezni, hogy ma is sokszor hallani, milyen terhet jelentenek a köztársaságok, így meg kellett tőlük szabadulni. Úgy gondolom, hogy Terry Martin szavaival a Szovjetunió „pozitív irányú birodalom” volt, ez azonban elindított egy olyan gondolkodást, miszerint elég táplálni a perifériákat.  Ez azonban szerintem erősen leegyszerűsítő gondolkodás.

„A Szovjetunió összeomlása szerintem negatív előjelű esemény. Ezt el lehetett volna kerülni, az országot meg lehetett volna reformálni. A szovjet elitnek azonban sem a központban, sem pedig a köztársaságokban nem volt ehhez elég intellektuális ereje. Eluralkodott rajta tulajdon jutás és a Nyugathoz csatlakozás vágya. Nem is sejtette, hogy ez a csatlakozás csak periférikus alapon történhet meg”

– A szétesésben milyen szerepet játszottak az emberi tényezők? Milyen felelősség terheli Mihail Gorbacsovot?

– Nem szeretnék túlzásokba esni, de úgy gondolom, hogy manapság a szakértők és történészek körében alapvetően a fő okok között az objektív tényezőkről szokás beszélni. Ezt meg lehet érteni, hiszen egyrészt tényleg ezek a bomlás legfőbb okai. Másrészt sokan tartanak attól, hogy összeesküvés-elmélet híveiként jelennek meg, hogy nem tekintik őket komoly szakembernek. Ám ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy még ma, a modern világban is sok múlik az egyénen.

„Úgy gondolom, hogy az ország széteséséért óriási felelősség terheli a vezetését, személyesen pedig Gorbacsovot, aki jó apparatcsik, eliten belüli tapasztalt cselszövő, de gyenge stratéga volt”

De ez megint nem csak az ő hibája, mert maga a rendszer emelte az ilyen embereket a csúcsra. Így tehát a szubjektív tényezők szorosan összefonódnak az objektívekkel.

– A világ szinte az utolsó pillanatig nem számított a Szovjetunió szétesésére. Milyen szerepet játszottak a szétesésben a külső tényezők?

– Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió összeomlásában jelen voltak külső tényezők. Természetesen a belső okok vannak előtérben, de vannak külső okok is. Ezek megnyilvánultak mind a kollektív Nyugattal való konfrontációban, mind pedig az éles szembenállás hatására elkövetett külpolitikai hibák egész sorában. Afganisztán és az európai rakétaválság, az afrikai rezsimek megsegítésének szükségessége, valamint a lengyelországi válság másokkal egyetemben a ’80-as évek elejére hatalmas teherként nehezedtek a Szovjetunióra. De ott volt még a múltba visszanyúló konfliktus Kínával, amelyet az amerikaiak ügyesen kihasználtak. Vagy az iráni forradalom, amely egyre inkább a Szovjetunió külpolitikai veresége lett. Igen, Nyugaton nagyon kevesen jósolták meg az összeomlást. Főleg, hogy ez önmagában számos kockázatot hordozott magában. Olyanokat, mint például a terrorizmus, az atomfegyverek terjedése, vagy a kemény diktatórikus rendszerek hatalomra jutásának lehetősége. A kérdésnek van egy másik oldala is. Így különösen az amerikaiak a ’90-es évek elejére komoly uralmat szereztek az orosz elit felett. Ez ma már nincs meg, de akkoriban ez komoly előnyük volt.

„Megjegyezném ugyanakkor, hogy a Nyugat és a külső befolyás fontos, de nem meghatározó faktor volt a Szovjetunió összeomlásában”

Ha ezeket a tényezőket sorba kell állítanom, akkor az élre a gazdasági faktort teszem, ezt követik az ideológiai problémák, és nómenklatúra minősége.

– A szétesés Jugoszláviával ellentétben lényegében vér nélkül ment végbe. Miért?

– Az Szovjetunió összeomlását csak viszonylagosan tekinthetjük vértelennek. S mindez elsősorban azért mehetett így végbe, mert valójában nem volt olyan alany, aki meg akarta volna tartani a köztársaságokat. A szovjet központ megszűnt, Oroszország pedig a ’90-es évek elején aggódott területi integritásának megőrzéséért. Sokan akkor azt hitték, hogy ezek az országok „nem mennek sehova”, és ez nagy hiba volt.

„Meg lehetett akadályozni az atomfegyverek terjedését, ami nagyon fontos. Azt azonban nem mondanám, hogy a széthullás vértelen volt”

Sőt, a Szovjetunió összeomlása – mint fentebb megjegyeztem – egyrészt nem egyik pillanatról a másikra történt, másrészt a mai napig tart. A 2020-as karabahi események nem az 1980-as évek végének, és az 1990-es évek eseményeinek visszhangjai? Ráadásul hányan menekültek el, nem születtek meg, vagy lettek nincstelenek a ’90-es évek elejének reformjai következtében. Mindez az ország szétesésének is következménye.

– Milyen trendek rajzolódtak ki az elmúlt 30 évben? Beszélhetünk-e még egyáltalán posztszovjet térségről, vagy annak átalakulása miatt már helyénvalóbb lenne más terminológiát használni e kiterjedt régióra?

– Az elmúlt 30 évben alapvető változások mentek végbe abban a térben, amelyet posztszovjetnek nevezünk. Nem véletlenül vitatkozunk arról, hogy létezik-e vagy sem, és maga ez a kifejezés még indokolt-e. Az orosz szakértők többsége még mindig a posztszovjet tér közösségként való megőrzéséről beszél. Azonban véleményem szerint ez korántsem ilyen egyszerű.

„Nem keverném össze Moszkva álláspontját Oroszország érdekszférájáról e térség posztszovjet jellegével, ezért inkább használom az eurázsiai térség kifejezést”

Annak ellenére, hogy földrajzi értelemben ez még korántsem teljesen indokolt. Helyénvaló azonban beszélnünk Eurázsia posztszovjet szegmenséről, amely gyorsan veszít szovjet vonásaiból. A „posztszovjet” jelző önmagában az átmenetre utal, és ez a tranzit apránként zajlik már 30 éve, mostanra pedig eljutott odáig, hogy külön régiókat lehet elkülöníteni ebben a térségben. Ezeket a dolgok tehetetlensége folytán egyformán posztszovjetnek nevezzük, pedig helyesebb lenne Közép-Ázsiáról, Dél-Kaukázusról, vagy például a Baltikum és a Fekete-tenger térségéről beszélni. Ám önmagukban ezek a szegmensek sem egységesek – az integrációs folyamatok bennük csikorogva haladnak, az országok néha egyszerűen csak harcolnak egymással, a politikai és társadalmi rendszerek típusa szerint pedig akár ugyanazon a régión belül is néha teljesen különbözőek. Természetesen azért van lehetőség a tipologizálásra, a közös vonások kiemelésére. Ebben a tekintetben egyetérthetünk korunk kiemelkedő orosz kutatójával, Andrej Rjabovval, aki szerint

„az úgynevezett posztszovjet térben inkább működnek a személyi összefonódások, az informális praktikáknak nagyobb hatása van az események alakulására, mint a hivatalos intézményeknek, a választói demokráciák homlokzata mögött pedig megbújik a mély állam, az oligarchisztikus berendezkedés, a függőségi viszonyok”

De ennek ellenére úgy gondolom, hogy a különbségek dominánsabbak, és ezekre kell összpontosítani a figyelmet, fel kell készíteni az adott országok nyelvtudásával rendelkező szakembereket, hiszen ez nagyon fontos Oroszország számára.

– S honnan hová tart ez a széles értelemben vett régió?

– A Szovjetunió összeomlása után függetlenné váló államok a külső, a régión kívüli szereplőkre kezdtek összpontosítani. Erről szól az úgynevezett többvektorú politika. Mások, mint azt például a balti országok tették, az egyértelmű és azonnali geopolitikai irányváltás mellett döntöttek. Ezekről az országokról azonban összességében el lehet mondania, hogy a szeparatizmussal járó konfliktusok, a belső fejlődés nehézségei ellenére hol nagyobb, hol kisebb mértékben, de végbement az átalakulás, kialakult az önálló, független állam. Ráadásul még saját történetpolitikai narratívákat alakítottak ki új, gyakran a szovjet múlthoz negatív viszonyuló évfordulókkal, a hősök új panteonjával, a távoli múltból előszedett új mítoszokkal. Mindez kétségtelenül a bomlást, a széttartást erősítette.

 – Miért alakulnak olyan nyögvenyelősen e régióban az integrációs folyamatok?

– Úgy látom, hogy a posztszovjet Eurázsiában az integrációs és a szétesési folyamatok egyfajta szinuszos mintát követtek, párhuzamosan zajlottak, ám összességében a dezintegrációs vektor érvényesült.

– Azért ne feledkezzünk meg az integrációs folyamatokról sem. Így például a sokszor lesajnált, ám máig létező Független Államok Közösségéről, amely azért csak tompította a szétesés folyamatát…

– A hozzáállás a Független Államok Közösségéhez még mindig meglehetősen sarkos és ellentmondásos. Egyes kutatók a FÁK-at amorf, elavult struktúrának tartják. Olyannak, amelyen már túlszaladt az idő, és amelyet mélyebb integrációs keretek váltottak fel. Mások megjegyzik, hogy a FÁK ma fontos szerepet játszik a posztszovjet térben. Az igazság valahol a kettő között van, de szeretném megjegyezni, hogy a FÁK megítélésében több tényező is fontos. Először is emlékeztetnék arra, hogy a FÁK milyen körülmények között jött létre.

„Egyrészt ez olyan projekt volt, amely  eltakarta a Szovjetunió 1991 decemberi végleges összeomlását”

Azt, amikor a köztársasági elitek úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a szövetségi központtól. De az új projekttel alternatívát mutatattak Gorbacsov álláspontjával szemben is. Másrészt, figyelembe véve a centrifugális tendenciák megerősödését, ez a projekt kétségtelenül tompította széttartást, elfedte a szakadékot, megőrizte az ágazati interakciót, és lehetővé tette például a vízummentes térség fenntartását. Ezt követően létrehozták a FÁK szabadkereskedelmi övezetét, amely továbbra is fontos szerepet játszik a térségben. Figyelemre méltó, hogy a FÁK-at elhagyva még az Ukrajna és Grúzia sem vonult ki ebből teljesen, nem hagyták maguk mögött a számukra legelőnyösebb megállapodásokat. A második fontos szempont, hogy a FÁK jelenleg az egyetlen olyan jellegű integrációs struktúra a posztszovjet térben, amelyen belül ennyi ország működik együtt. Következésképpen, bárhogyan is viszonyulnak sokan ehhez a kerethez, ez valóban a párbeszéd platformja, és nemcsak a legfelső vezetők, hanem alacsonyabb, az ipari szakemberek, és a vállalkozások szintjén is. És ez nagyon fontos. Végül a FÁK, mint az első és alapvető integrációs forma, egyfajta védőernyőjévé vált a posztszovjet térben más, specializáltabb és kisebb szervezetek együttműködése számára.

„Így aztán a FÁK, ha nem is közvetlenül, de kétségkívül tompította a szétesést. A felbomlás folyamata e keret nélkül szerintem ellenőrizhetetlenebb jelleget öltött volna”

A Független Államok Közössége kapcsán fontos megjegyezni azt is, hogy amikor erről beszélünk, gyakran nem magát a szervezetet kezdjük értékelni, hanem – mintegy keverve a struktúrát és a régiót – a posztszovjet tér egészét. Természetesen mind a FÁK, mind a posztszovjet térség értékelésekor az első szempont a hatékonyság. S ahogy a mondás tartja, a pohár félig tele van, vagy félig üres.

– Az egész elmúlt 30 évet tekintve azonban az alakuló új integráció ellenére is a széttartás dominált…

– A FÁK szerepének minden fontossága ellenére az elmúlt 30 évben valóban elsősorban a dezintegrációs trendek érvényesültek, ám mégsem domináltak abszolút mértékben.

„Az integráció mélységét és kilátásait tekintve a jövő a FÁK megőrzése mellett is inkább már az Eurázsiai Gazdasági Unióé, amely számos probléma ellenére a leghatékonyabb integrációs keret a térségben”

Természetesen az Eurázsiai Gazdasági Unió még korántsem érte el azt a szintet, amikor a négy kialakítani tervezett közös tér – tőke, munkaerő, szolgáltatások és áruk – létrejön, ám ennek ellenére a nem vámjellegű korlátozások felszámolása szempontjából sikeres, és a munkaerőpiac megteremtésében sem lehet figyelmen kívül hagyni. Jellemző, hogy ez az integráció ma heves reakciót vált ki számos nyugati partner részéről, és magán az Eurázsiai Gazdasági Unión belül sincs teljes egyetértés az integrációs keret kilátásait illetően.

„Úgy gondolom azonban, hogy egy többsebességes integráció kiépítése nagyon fontos. Ugyanez vonatkozik a biztonságra is”

Az Afganisztán körüli helyzet megmutatta, mennyire fontos Oroszország szerepe a térség biztonságának garantálásában. Ma Oroszországban komoly vita folyik arról, hogyan kezeljük a posztszovjet Eurázsiával kapcsolatos politikát. Ebben a vitában teljesen azok oldalán állok, akik úgy vélik, hogy az eurázsiai integrációnak, az olyan régiók, mint Közép-Ázsia biztonságát garantáló aktív politikának, az orosz békefenntartásnak, ahogyan ez Hegyi-Karabahban is történik, nincs alternatívája.

– Ehhez azonban Oroszországnak nemcsak erősnek, de vonzónak kell lennie, a térségben egyfajta modernizációs mágneseként kell működnie…

– Így van, sok múlik magán Oroszországon. Oroszországnak mindenképpen jogérvényesítőnek, és egyben béketeremtőnek kell lennie, ugyanakkor szociális értelemben, a társadalom működése terén is példát kell mutatni.

„Olyan társadalmi rendszert kell kialakítani, amely vonzó, amely a kereskedelem felől az új iparosítás, a digitális technológiák, a közös technológiai termék felé elmozdulva, új tartalommal megtöltve átalakíthatja magát ezt az integrációt is”

A mostanában joggal hangsúlyozott konzervatív törekvéseket össze kell hangolni a progresszív, modernizációs tervezéssel. A sokat emlegetett nemzeti eszmének, a demográfiával, a fejlődéssel kapcsolatos elképzeléseknek szinkronban kell lenniük az ország keleti régióinak fejlesztésével, a hangsúlyozottan nemzeti irányultságú digitalizációval, és a globális változások jelentette kihívásokkal is. Ez vonatkozik a külpolitikára is, amelynek a meggyőződésem szerint alapvetően kelet és dél felé kell tekintenie.

„Általánosságban elmondható, hogy amikor a posztszovjet Eurázsia a régión kívüli szereplők versenyének terepévé válik, amikor a nemzetközi helyzet meglehetősen feszült, és a világ az új egyensúlyok kialakítása felé halad, akkor nagyon fontos a szuverén kezdeményezés megőrzése”

Az, hogy a globális mozgások közepette önálló cselekvő képességüket megőrizni kívánó posztszovjet eurázsiai országok megértsék, náluk jobban senki sem tudja működtetni a régiót. A piacok, a logisztika, a munkaerő, a társadalmi-kulturális kapcsolatok szempontjából mindenek előtt egymásra van szükségük. Különösen fontos mindez egy új kétpólusú, vagy akár egy Oroszországot is fontos, sajátos arany részvénnyel bíró szereplőként kezelő 2+ rendszer kialakításával összefüggésben. Akkor, amikor Oroszországnak egy a biztonságon, a konzervativizmuson és az együttműködés gondolatán alapuló példát kell mutatnia a harmadik útra Eurázsiában.