//A mesemondó nem éppen mesés élete
„A debütálás, mint szatirikus író nem hozott sikert a fiatalember számára. A 19 évesen megjelent szarkasztikus és epés meséire senki nem figyelt fel. Ez még nem az igazi volt” #moszkvater

A mesemondó nem éppen mesés élete

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a mesék világába kalandozunk el vele. Pontosabban megismerjük Ivan Krilov életét, aki egy szerény műfajban lett nagy alakja a zseniális alkotókban korántsem szűkölködő XIX. századi orosz irodalomnak. Krilov állatmeséinek stílusa utánozhatatlan, ötvözi a népköltés összes erényét a poézis minden kifinomult leleményével. És természetesen meséi többek, mint mesék, és ezt nem csak az olvasók érzik.

„A debütálás, mint szatirikus író nem hozott sikert a fiatalember számára. A 19 évesen megjelent szarkasztikus és epés meséire senki nem figyelt fel. Ez még nem az igazi volt” #moszkvater
„A debütálás, mint szatirikus író nem hozott sikert a fiatalember számára. A 19 évesen megjelent szarkasztikus és epés meséire senki nem figyelt fel. Ez még nem az igazi volt”
Forrás:Wikipédia

„Régen hogy kezdődött egy mese?

– Hol volt, hol nem volt…

– Most hogy kezdődik?

– A TASZSZ jelenti…

– Régen hogy végződött?

– Ha nem hiszed, járj utána…

– És most?

– Ha nem hiszed, utánad járnak…”

Szerencsére az 1960-as évek kissé bugyuta viccét még nem ismertem a korai ötvenes években, amikor elsajátítva az olvasás nagyszerű készségét, nekiláttam annak, hogy belevessem magam apám több ezres könyvtárába, s faljam a könyveket. Természetesen első között a meséket.

Jó kalauzaim akadtak. Ortutay Gyula és Katona Imre korszakos könyve a „Magyar parasztmesék” – ma is őrzöm. Azután jött az igazi csoda, Illyés Gyula „Hetvenhét magyar népmesé”-je, ami egyszerre volt izgalmas és élvezettel olvasható. Ezt a példányt már nem őrzöm, lányaim majd unokáim ronggyá olvasták.

„És akkor, hét évesen egy tekintélyes méretű könyv került a kezembe. Már a címe is izgató volt <A repülő hajó>. 1954-ben az akkor 28 éves Rab Zsuzsa állította össze, és fordította az azóta is egyedülálló válogatást az akkoriban létező Szovjetunió népeinek meséiből”

Volt itt aztán minden, ami egy kisiskolás gyermeknek szem-száj ingere. Vitéz lovagok, meghódítandó királylányok, szörnyek és tündérek. Később megismerkedtem a fordítóval, aki munkássága során intézményesült, ő lett a szovjet poézis és irodalom igazi nagyasszonya.

Az évek peregtek, a mesekönyveket mások váltották fel. Szakmám lett az orosz irodalom.  És bennük a mesék csodálatos világa.

„Felnőtt, bölcsész fejjel jöttem rá, hogy <a mese több mint mese>. Ezópus, La Fontaine és még sokan mások győztek meg erről. Meg arról is, hogy nem veszélytelen műfaj”

Ezópus nem elégedett meg a mesemondó szereppel, diplomáciai feladatot is vállalt, s eljutott a híres jóshelyre, Delphoiba. Itt összeütközésbe került a papokkal, akik istenkáromlás vádjával meggyilkolták. És bár egykori gazdájának unokája később vérdíjat kapott nagyapja rabszolgájáért – Ezopust a nagyapa szabadította fel –, ez már késő vigasz volt. La Fontaine pályája szerencsésebben alakult. A Napkirály idején lépett be a francia irodalomba, olyan nagyságok ösztönzésére, mint Racine, Boileau és Moliere, ám valahogy nem jött össze a dolog az udvarral, XIV. Lajos csak nagy nehezen engedte, hogy beválasszák az Akadémiába. Öregkorára kissé változott modora, és az epés tanítómesék szerzője még arra is vetemedett, hogy zsoltárokat fordítson.

„Az orosz meseirodalom viszont – akár a mesében ­– nem indulhatott volna hódító útjára, ha a parasztvezér Jemeljan Pugacsovnak sikerül bevennie a jajici erődöt, melynek védelmét Szimonov várparacsnok gyáva megfutamodása után egy bizonyos Krilov kapitány vette kézbe, s elérte, hogy az erődöt a lázadó parasztsereg nem tudta bevenni”

Pugacsov halálra kerestette a kapitányt, és vérdíjat tűzött ki nemcsak ő és asszonya, de kisgyermekük, Ivan fejére is. Akinek gyerekkori élményeit Puskin később felhasználta, amikor megírta a Pugacsov-felkelés történetét. A család az ostromlott Orenburgban rekedt, és az éhezés és a halálfélelem egy sajátos betegséggel ajándékozta meg. A bulimia nervosával, ami végigkíséri életét, okozója lehetett erősen piknikus alkatának, és flegmatikus életszemléletének. És talán ez tette íróvá, kora és a rendszer epés kifigurázójává egy sajátos műfajban. Ivan Krilovnak  (1769-1844) köszönhetem, hogy megtudtam, mi a különbség сказка és басня között. Az utóbbi kizárólag az állatmesére, erre a világirodalmi rangú műfajra vonatkozik.

Krilov megözvegyült édesanyjának sikerült szerény állami hivatalhoz juttatnia gyermekét, s a család Szentpétervárra költözött. Az ifjú nem kapott semmilyen rendszeres oktatást, önmagát képezte. Így tanult meg játszani több hangszeren is. 15 évesen kis vígoperát írt epésen szatirikus kuplékkal. Ezekhez anyagot a köznép köréből vásárokon és kétes szórakozóhelyeken szerezte. Miután a francia nyelv ismeretét otthonról hozta, megtanult angolul, németül és olaszul is, lelkesen figyelte az európai irodalom újdonságait és ógörögben is képzi magát, hogy Homéroszt fordíthassa. Amellett, hogy matematikai tehetsége volt, remekül játszott hegedűn.

„A debütálás, mint szatirikus író nem hozott sikert a fiatalember számára. A 19 évesen megjelent szarkasztikus és epés meséire senki nem figyelt fel. Ez még nem az igazi volt”

Egy évvel később elindít egy szatirikus folyóiratot „Lelkek postája” címmel. A korabeli orosz valóság kifigurázását törpék és a varázsló Malikulmul párbeszédébe burkolja. Igaz, hogy a lapnak mindössze 80 előfizetője volt és 1789 januárjától csupán augusztusig jelent meg, a cári adminisztrációnál azonban már ez is kiverte a biztosítékot.

„A cárnő, az akkor még felvilágosult Nagy Katalin kegyesen azt javasolta, hogy államköltségen utazzon külföldre, amit az ifjú író el is fogadott. Szép példa lehet a kultúra mai irányítóinak, hogyan intézi el egy zsarnok rendszer az írói szilencium ügyét”

Hazatérve újabb lapot indít „Zrityel” címmel (ez is csak 11 számot ér meg), irodalmi kört szervez, és megírja leggyilkosabb szatíráját „Nagytatám emlékének dicséreté”-t. A harmadik folyóirata a „Szentpétervári Merkúr”, ahol csupán két írása jelenik meg, ám ez is elég ahhoz, hogy a cárnő magához hívassa, ami nem sok jóval kecsegtetett egy szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező, a hatalom orra alá sok borsot törő szatirikus író számára. El is tűnik évekre, mígnem rá mosolyog a szerencse, amiben hihetetlenül nagy tudása is szerepet játszott. Szergej Golicin (1749-1810) a cárnő kedvelt és sikeres hadvezére fogadja évekre magához gyermekei nevelőjének. A főúr házi színháza számára darabokat ír, majd, mint személyes titkára elkíséri Rigába, ahová a herceget katonai kormányzónak nevezik ki. Nem utal semmi arra, hogy bármi konfliktus lett volna közöttük, sőt, a nagyhatalmú arisztokrata elismeri, és tiszteli a fiatal irodalmár tudását, tehetségét.

„Ez érdekesen jellemzi a XVIII. század végi társadalmi közvélekedést Oroszhonban, a művelt főúri osztályt – miként a cárnőt is – megérintette a francia felvilágosodás szelleme, s ez élesztően hatott a művészetekre. Jóllehet a forradalmi eszmék terjedésétől mind a cárnő, mind az arisztokrácia erősen ódzkodott”

Kalandor természete tovább űzi Krilovot, és évekre eltűnik. Kártyajátékra adja a fejét, amelyben legalább olyan tehetséges, mint mindenben, és sikeres, mint a szatíra műfajban. Még a szerencse is rámosolyog, egyszer igen komoly összeget nyer. Ez a korántsem gentleman foglalkozás azonban oda vezetett, hogy évekre kitiltják mindkét fővárosból. Következésképp távol kerül az irodalmi élettől. Ez még mindig nem a mesék világa, hanem a valóságé, de amikor 1806-ban visszatér Moszkvába, megtalálja igazi hangját és műfaját.

Ebben ismét egy jeles arisztokrata, ugyancsak hercegi család sarja, a szenátor, államférfi, az Államtanács tagja, később igazságügy miniszter, Ivan  Dmitrijevics (1760-1837) játszik szerepet. Aki nem mellesleg, mit író egyik meghonosítója volt a szentimentalista irányzatnak oroszföldön és tanmeséket is írt. Jó érzékkel ő ösztönzi Krilovot, – megérzi benne a tehetséget ehhez a sajátos műfajhoz -, hogy fordítsa le La Fontaine három állatmeséjét. Az írót persze különösebben nem kellett kapacitálni, mert maga is kedvelte a francia meseírót.

Ám a sikert ekkoriban még mindig komédiái hozzák. Moliere színjátékának   „A kényeskedők”-nek cselekményét veszi kölcsön vígjátékához a „Leckék lányoknak”-hoz s kora népszerű vígjátékszerzője lesz.

„Az áttörés 1809-ben történik, amikor 23 meséje jelenik meg egy kötetben, és nyomban hatalmas sikert arat”

Krilov stílusa ötvözi a népköltés összes erényét a poézis minden kifinomult leleményével, stílusa utánozhatatlan. És természetesen meséi többek, mint mesék és ezt nem csak az olvasók érzik. Igazi nemzeti íróként tisztelik, s ez új az orosz irodalomban. Elismerés elismerést követ és még kortársai is egyetértenek abban, hogy joggal.

Három, hat majd tízezer példányban jut el az olvasókhoz, meséit a kor legjobb művészei illusztrálják. Alekszandr Szmirgyin, a kor nagyhatalmú kiadója tíz éves szerződést ajánl az írónak, s mesés, negyvenezer példányban adja ki könyveit. A jelentős írói honoráriumot felvéve Krilov ezután maga is belevág, a korban szinte elképesztő 12 ezres példányban nyomatja ki mesegyűjteményét. S a könyvek – ez nem mese – mind elkelnek.

„Ázsiója is az egekbe szökik. 1810-től állami hivatalnok, a Szentpétervári Uralkodói Könyvtár munkatársaként keresi kenyerét élete végéig. Innen ismeretsége a kor legjelesebb íróival, Puskinnal, Zsukovszkijjal. I. Miklós felesége 50. születésnapjára hatalmas fogadást rendez. A szentpétervári vendéglátás korifeusai, ismervén az író hatalmas étvágyát, hihetetlen mennyiségű és minőségű finom falattal rukkolnak ki. Igaz mesebeli lakomával”

Annak ellenére, hogy életmódja alapján Goncsarov akár róla mintázhatta volna Oblomovot, Krilov, mint író hihetetlenül lelkiismeretes és skrupulózus. Állandóan javítja meséi szövegét, kiirtja belőlük a banális, elcsépelt fordulatokat, kifejezéseket. Így azok már nem mesék, hanem ahogy az egyik kortárs értékelte, egy „száz felvonásos színmű” jelenetei, ennyi mese kapott ugyanis helyet nagy sikerű mesegyűjteményében. És nincs bennük semmi erőszakos didaktika. Krilov egy szerény műfajban lett nagy alakja a zseniális alkotókban korántsem szűkölködő XIX. századi orosz irodalomnak.

„Amilyen elismert volt az irodalomban, olyannyira félbetörten alakult magánélete”

Alig 22 évesen beleszeret egy előkelő család gyerekébe, ám a társadalmi különbségek meggátolják a házasságot. Családi életet szakácsnőjével élt, aki törvényen kívül egy lányt szült neki. Az író elfogadta gyermekének, s végrendeletében tekintélyes vagyonát rá, pontosabban a kor reglamái szerint férjére hagyta. Ilyen prózaian ért véget a nagy mesemondó pályája, melyből két életbeli tanulságot vonhatunk le. Az egyik, hogy a mese, hiszik vagy sem, lehet veszélyes műfaj. A másik, hogy a teljes írói boldogság, bármennyire sikeres vagy, csak a mesékben létezik.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.