A nagy honvédő háború… 1941 őszének elején zajlott a második világháború egyik legelkeseredettebb harca – mert Sztálin megtiltotta a visszavonulást.
Fotó:Wikipédia
Sztálin: Olyan hírek jutottak el hozzánk, hogy a front úgy döntött, könnyű szívvel átadja Kijevet az ellenségnek, állítólag azért, mert nem rendelkezik elegendő erővel a város megvédéséhez. Igaz ez?
Kirponosz vezérezredes: Erőt-egészséget, Sztálin elvtárs. Önt nem tájékoztatták helyesen. Én és a front haditanácsa mindent elkövetünk, hogy Kijevet semmi esetre se adjuk fel. Az ellenség mintegy három gyalogos hadosztállyal áthaladva a megerődített körlet déli arcvonalán, repülők támogatásával áttörte a megerődített körletet, és körülbelül 4 kilométer mélységben beékelődött. Tegnap az ellenség halottakban és sebesültekben majd 4 ezer embert vesztett. A harc elkeseredett volt, egyes helységek többször is gazdát cseréltek. A megerődített körlet csapatait tegnap és ma megerősítettük két légideszant-dandárral és 30 harckocsival, azzal a feladattal, hogy semmisítsék meg az ellenség áttört csapatait és állítsák vissza a helyzetet. Feltételezem, hogy a rendelkezésre álló élőerők és eszközök biztosítják a feladat végrehajtását.
Sztálin: Nyugodtan mondhatja-e, hogy mindent elkövetett a helyzet feltétlen visszaállítására a megerődített körlet déli övezetében? A kijevi védelmet más irányokból kivont egységekkel erősítse meg. Úgy gondolom, hogy miután Muzicsenko kijutott a bekerítésből, támadásunk, amelynek az irányát ön ismeri, elveszti eredeti jelentőségét. Tehát önöknél ebből az irányból bizonyos erők felszabadulnak. Talán velük megerősíthető Kijev környéke? A honvédelmi bizottság és a főhadiszállás nagyon kéri önt, hogy kövessen el minden lehetőt és lehetetlent Kijev védelme érdekében. Két hét múlva könnyebb lesz. Friss erőkkel tudjuk majd önt segíteni, de két héten át minden áron védenie kell Kijevet.
Kirponosz vezérezredes: Mind én, mind a haditanács minden gondolatunkkal és igyekezetünkkel azon leszünk, hogy ne adjuk az ellenség kezére Kijevet. Mindent, ami rendelkezésünkre áll, fel fogunk használni a város védelmére, hogy teljesíthessük a feladatunkat.
Sztálin: Nagyon helyes. Sok sikert! A viszontlátásra!
Kirponosz vezérezredes: Köszönöm a jókívánságot.
Így zajlott le a telefonbeszélgetés 1941. augusztus 8-án Sztálin és Mihail Kirponosz, a Délnyugati Front főparancsnoka között, két héttel a kijevi csata megkezdése előtt, ami minden korábbinál nagyobb vérveszteséget okozott a Vörös Hadseregnek a Barbarossa-hadjárat megindítása óta.
„A kijevi ütközet ugyanis tipikus példája volt annak, amikor a moszkvai vezetés egy téves stratégiai gondolat jegyében áldozta fel katonáit – akik aztán magukra hagyatottan harcoltak az utolsó töltényükig, így a halálukig. De mi is vezetett a kijevi tragédiához?”
Ami az általános fronthelyzetet illeti, a szmolenszki csatával egyidőben – amiről itt írtunk részletesen – északon a német erők augusztus végén elérték a Leningrádhoz vezető legközelebbi utakat, és az északi irányból támadó finn csapatokkal blokád alá vették a várost. Leningrád ekkorra már csak légi úton és a Ladoga-tavon át tudott kapcsolatot tartani az országgal. A Vörös Hadsereg ekkor még óriási erőfeszítések árán, de meg tudta állítani a németek előrenyomulását szeptember 26-ra. A Ladoga-tótól északra viszont a finn csapatok kijutottak a Szvir-folyóhoz. Nem volt jobb a helyzet délnyugaton sem, ahol a Wehrmacht szintén nyomasztó erőfölényben volt.
A Dél hadseregcsoport Kijev irányában mérte a fő csapást, Ukrajna fővárosát így súlyos veszély fenyegette. Ezért a moszkvai vezetés elhatározta, hogy védelmi vonalakat épít ki a várostól nyugatra, amelyen június végétől már 160 ezer kijevi dolgozott az építkezéseken. Ahogy az várható volt, a német hadvezetés előbb nyugat felől kísérelte meg Kijev bevételét. Ez a támadás azonban kudarcot vallott, ezért augusztus első napjaiban a Közép hadseregcsoport erőinek egy részét déli irányban csoportosították át támadásra, hogy ezzel átkarolják a Délnyugati Front jobb szárnyán harcoló szovjet csapatokat. Ekkorra a súlyos harcokban meggyengült szovjet csapatok már nem tudták feltartóztatni az erős páncélos csoportok összpontosított támadását és megkezdték a visszavonulást.
„Szeptember elejére így a német Dél hadseregcsoport egységei Kijevtől délre kijutottak a Dnyeperhez és északi irányba támadtak tovább. Itt még felmerült a lehetőség, hogy a bekerítés előtt álló szovjet csapatok visszavonuljanak, azonban Sztálin parancsot adott arra, hogy a várost feltétlenül meg kell védeni”
Amitől Kirponosz és társai féltek, bekövetkezett. Ahogy a németek gyűrűje bezárult, a Délnyugati Front szovjet csapatai katlanba kerültek. Most már mindennél véresebb összecsapás következett, hiszen a túlélés egyetlen lehetősége a kitörés maradt. Jól mutatja a csata hevességét, hogy az ütközetben több mint 100 ezer német katona sebesült meg vagy vesztette életét, a szovjet áldozatok száma viszont meghaladta a 160 ezret is. Ennél is tragikusabb képet mutat a túlélők sorsa. Több mint 450 ezer szovjet katona esett hadifogságba és csupán 15 ezernek sikerült megmenekülnie úgy, hogy fegyverrel utat törtek maguknak keletre. Kirponosz és a Délnyugati Front parancsnokai azonban a parancsnak megfelelően a végsőkig kitartottak, és csak akkor kísérelték meg menteni az életüket, amikor az már lehetetlen volt.
„Az áttörési kísérletnél nemcsak Kirponosz vezérezredes kapott halálos sebet, hanem Mihajlo Burmisztyenkó, a front haditanácsának tagja és Vaszilij Tupikov vezérőrnagy, a front vezérkari főnöke is. A csata szeptember 26-án ért véget, amivel Kijev, és csaknem a teljes jobbparti Ukrajna ellenséges kézre került”
Mégis, a kijevi csatának óriási hatása lett a háború további menetére. A második világháború lezárása után több német parancsnok is azt állította az emlékirataiban, hogy ha gyorsabban végeztek volna Kijev bevételével (vagy meg sem indítják a támadást), akkor már szeptemberben belekezdhettek volna a Moszkva elérésére indított Tájfun-hadműveletet, így még a tél beállta előtt elfoglalhatták volna a szovjet fővárost.
„A legtehetségesebb német vezetők persze már idejében szóltak, hogy a kijevi kitérő súlyos következményekkel járhat még a jövőben a német csapatokra nézve”
Ma már tudjuk, hogy ezek az aggodalmak beigazolódtak, mivel idő előtt beköszöntött az, amitől a német katonai vezetők már a Barbarossa-terv megindítása előtt is tartottak: a hideg orosz tél. A kijevi katlanba ragadt védők hősies ellenállása így, ha közvetve is, de megnyitotta az utat az első, igazán jelentős szovjet katonai eredményének, Moszkva megvédésének.
