//A kazah Colorado
Kazak gyerekek tevegelnek a sivatag hajóján Bajkonur közelében #moszkvater

A kazah Colorado

A puszta varázsa, a sivatag hajói, a besbarmak és a nomádok lelke

Kazak gyerekek tevegelnek a sivatag hajóján Bajkonur közelében #moszkvater
Kazak gyerekek tevegelnek a sivatag hajóján Bajkonur közelében
Fotó:EUROPRESS/AFP/DENIS SINYAKOV

Már harmadik napja próbáltam megfejteni, hogy miért is nevezték el a várost fehér hegynek, kazah nyelven Aktaunak. Volt itt minden, kikötő, bezárt atomerőmű, speciális lepárló, mert természetes forrás híján a tengerből nyerték az ivóvizet, közelben uránbánya, csak hegy nem. Legfeljebb a már májusban a 40 fokot megközelítő hőségben láttam néha furcsa dolgokat, de hegynek ezeket sem nevezném. S miután vendéglátóim érezték, hogy a velem egykorú iparváros múltjáról és jelenéről többet már nem lehet mondani, s a híres kazah besbarmaknak is jobb íze van vidéken, mint a városban, némi unszolás után elindultunk a pusztába. Hosszú, egyenes autóutakon a semmibe. Előttünk a végtelen betoncsík, kétoldalt pedig csak sziklás, homokos félsivatag, amelyben a szárazsággal dacolva ugyancsak ritkás a növényzet. Inkább csak kóró nőtt ki errefelé a perzselő földből.

Több mint egyórányi út után már-már bocsánatot kérve az erőszakosságomért, kezdtem megérteni, hogy meghívóim miért a Kaszpi-tenger partján a semmiből kinőtt várost és az ipari modernizáció legújabb eredményeit akarták inkább bemutatni. Eszembe jutott a régi legenda is, miszerint amikor Allah megteremtette a világot, az egyik népének dús erdőket, bőséges legelőket, széles folyókat adott, másoknak szép hegyeket és mély tavakat. A kazahok pedig csak sztyeppékét és sivatagot kaptak. Ezt sérelmezve kérték a mindenhatót, adjon nekik is részt a természet különleges szépségeiből. Allah pedig a táskája mélyére nyúlt és szétszórta a végtelen árvalányhajas sztyeppén a maradékát a festői hegyeknek, szikláknak és kristályosán tiszta kékvizű tavaknak. A nomádok mai utódai is inkább a csodás nemzeti parkokba vagy az Almati körüli hegyekbe invitálják az erre vetődő turistákat, nem pedig a közel európányi kazah föld több mint kétharmadát kitevő sivatagba és félsivatagba.

Valahol itt tartottam az elmélkedésben, amikor az „agglomerációt” elhagyva egy mesevilágba csöppentem. Kicsit szikár történet volt ez, újabb óra múltán sem tűntek fel pálmafák, sőt még fű sem. A táj egyre inkább holdbélivé változott. „Soha nem gondoltam volna, hogy a semmi ilyen gyönyörű tud lenni!” – tört ki belőlem. Nem véletlenül, hiszen kész földtörténeti múzeumba keveredtem. Ahol járunk, 15 millió évvel ezelőtt még hatalmas tó volt, most üledékes réteg, különböző geológiai formákkal és vörös, sárga, kék és fehér színekkel. A kúp alakú „hegyek” egyiptomi piramisokra emlékeztetnek. Időnként dinoszauruszok és ősemlősök maradványai kerülnek itt elő. Egykor a víz, majd a szél néhol igazi szoborparkot alakít ki a félsivatag közepén.

A sok kis névtelen „alkotás” mellett ilyen a Serkala is, a mangisztaui terület egyik geográfiai szimbóluma. A legendás szent „hegy” minden oldalról más képet mutat. Elölről hatalmas jurta, hátulról úszó bálna, míg felülről csodálatos medúza. Egyik ámulatból a másikba esve egyszer csak furcsa hangot hallok. A Pojuscsij Barhan (éneklő homok) kész természeti csoda, s arról híres, hogy száraz időben a homok olyan hangot ad ki, amely hasonlít az orgonáéra.

Mangisztau csodái felülmúlják talán még Coloradót is #moszkvater
Mangisztau csodái felülmúlják talán még Coloradót is
Fotó:EUROPRESS/Olga Golovko/Sputnik

Látva elragadtatásomat, vendéglátóm büszkén jegyzi meg, hogy egyesek szerint Mangisztau csodái felülmúlják talán még Coloradót is. S hogy igazolja az állítását, elvisz a Karagije-mélyedéshez, amely 132 méterrel a tenger szintje alatt fekszik. A csodának azonban nincs vége, s a kősivatagból előbukkan egy csodálatos zug, Tamsalj, azaz a vidám csepp. A zöld völgyben van egy tó. A víz széles kőplatformról buggyan ki és cseppenként dobol a köveken.

Errefelé sok legendát hallhatunk a zokogó kövekről. S folytathatnánk a sort a természeti csodákkal összefonódott történelmi emlékekkel, köztük a szúfí mester Beket-ata több száz évvel ezelőtt épült, muzulmán zarándokhellyé vált föld alatti mecsetjével. Mindez nem véletlen, hiszen ezen a területen is áthaladt a Selyemút, a Kr. e. III. században létrejött karavánét északi ága, amely a XVI. századig összekötötte Kínát a Közel-Kelet és Európa országaival.

Nemcsak ámulatba ejt, de egyre inkább otthon is érzem magam e holdbéli tájon, ahol mintha már jártam volna valamikor. Pedig nem, csak egyik kedvenc filmemnek – A sivatag fehér napja (Belije szolnce pusztinyi) – a képei ugranak be. A még 1970-ben bemutatott eastern valahol a Kaszpi-tenger környékén játszódik, s aligha meglepő, hogy itt is forgatták.

A Vlagyimir Motil vezette kísérleti művészeti csoport hatalmas sikert aratott mozija arról szól, hogy a polgárháború végén egy vöröskatona (Szuhov) hazaindul, és útközben rég nem látott menyasszonyáról ábrándozik. S itt kezdődnek a kalandok. A sivatag homokjába nyakig beásott muzulmánba (Szaid) botlik, akinek megmenti az életét, majd egy csapat vörösgárdista a nyakába varr vagy féltucat lefátyolozott nőt, mert egy bandita hordáját kell üldözniük. Szuhov magára marad a nőkkel, akiket meg kell mentenie. Magányos cowboyként teljesíti a feladatot (Szaid segítségként a kellő pillanatokban mindig felbukkan a homokon), majd folytatja az útját hazafelé.

„Az egykori nomádok nyomdokain mind otthonosabban kóborolunk, pontosabban autózunk a semmitől kozmikus nagyságúvá tágult térségben, ahol az ég szinte ránehezedik az emberre, s a monotonságot az itt-ott bólogató olajkutak mellett néha csak egy-egy, az út mentén legelésző, avagy éppen a sztráda közepén elgondolkodva a „forgalmat” megakasztó teve látványa töri meg”

Méghozzá a Közép-Ázsiában honos kétpúpú. Háziasított állományát mintegy két és fél milliósra becsülik, egyaránt jól bírja a hideget, meleget, valamint a táplálék- és vízhiányt, mivel szervezete sok tekintetben alkalmazkodott a szélsőséges körülményekhez. Testhőmérséklete például akár 6-8 fokot is ingadozhat, ami csökkenti a túlhevülés és az izzadás általi kiszáradás veszélyét. A nagy kiterjedésű félsivatagok miatt Kazahsztánban több helyen is igyekeznek átállni a nagy volumenű tevetartásra. Jó példája ennek az a falu is, ahová kalandozásunk végén megérkezünk.

Már Tamsik határában látjuk, hogy a „sivatag hajója” errefelé nagy becsben áll. Nemcsak a pusztáról komótosan hazafelé ballagó tevék látványa, hanem a falu bejáratánál egy kancát a csikójával formázó szobor is jelzi ezt. A háromezres településen nagyjából ugyanennyi tevét tartanak, nagy részüket egy gazdaságban. Egy háztartásban 20-40 állatot, többségében lovakat és juhokat nevelnek. Akinek tevéje is van, az már tehetősebbnek mondhatja magát, hiszen egy kanca párban a csikójával úgy egymillió forintnyi tengét is kóstál.

Nem meglepő tehát, ha a vendégségben először subáttal, azaz tevetejjel kínálnak, s szintén tevetejjel dúsított teával zárjuk a vacsorát. Igaz, csak jó két óra múlva, hiszen addig előbb megkóstoljuk az ugyancsak tevetejből készült koncentrátumokat, a sós kürtőt és a mézzel édesített balkajmakot. A kis fehér golyócskák csillapítják az éhséget és a szomjúságot is, ezért a szintén eltartható kumisz és szárított húsok mellett ezzel tarisznyázták fel a pusztába indulókat. Ez is mutatja, hogy a kazah konyha sokáig a nomád életmódhoz volt kötve. Nem hagyhatjuk ki a lóhúst, a kazit, s az utánozhatatlan ízű besbarmakot (öt ujj) sem, ami nem más, mint tészta, feldarabolt, főtt hús és hagymás szorpá, a leveslé, amiben főtt. Ezt nevéhez illően hagyományosan kézzel esszük, mint ahogy a birkafejnek a rituálé szerint járó részét is.

Lassan tápászkodunk fel az asztaltól, s miután elindulunk, kísérőm megkérdezi, hogy láttam-e a fehér hegyeket. „Többet is!” – mondom -, s mikor az autórádióból megszólal a kazah népzene, megérzem benne a nomádok lelkét. Mert csak a dombra képes visszhangozni a vágtató lovak patáinak dobogását, csak a koboz tud úgy sírni, mint az eltévedt tevecsikó, s csak a szazszirnaj adja tovább a szél zúgását homokvihar idején.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.