Egy belarusz motorozás naplója. Nem mondhatjuk, hogy Minszk vagy bármely más belarusz város a magyar turisták kiemelt utazási célpontja lenne. Nincs közel, kevés a látnivaló, hozzánk hasonlóan nincs tengerpart, és a természet se kényeztette el az országot látnivalókkal. Még azok is ritkán jutnak el ide, akik mondjuk oroszul tanulnak, és előszeretettel keresnek fel szovjet utódállamokat.

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

Az utazásunk tervezése során az elsődleges cél az volt, hogy egy nagyobb motoros túra keretében el tudjunk jutni az adott országba. Tavaly a Dnyeszter Menti Köztársaság volt a cél, ahol belekóstoltunk az érdekes,  szovjet gyökerű oroszos kultúrába, így valami hasonlót kerestünk és logikus módon találtunk rá Belaruszra. Relatív nincs messze, akad látnivaló, lehet gyakorolni az orosz nyelvet, és nem mellesleg nagyon olcsó az üzemanyag.

„A rákészülési időszakban az ember számtalanszor kap motivációt arra, hogy mégse vágjon bele az utazásba”

A nehézségek ott kezdődtek, hogy amikor mi mentünk, akkor még vízumot kellett váltani. Nem drága, de kell hozzá biztosítás, és hát azt a szankciók miatt egyetlen európai biztosító köt. Drágán. A vízumhoz természetesen be kellett mutatni, hogy rendelkezünk szállásfoglalással, persze a legnépszerűbb szállásfoglaló applikációk a már említett szankciók miatt nem működnek. Szerencsére az Ostrovok orosz alkalmazással ez a probléma is elhárítható. A vízum kijárható lett volna egyénileg is, azonban mindenki utazási irodai segítséget javasolt, végül mi is azzal éltünk. El sem indultunk, de máris volt 70 ezer forintnyi kiadásunk, és elég bizonytalannak tűnt, hogy ez a nulladik kiadás nem drágítja meg annyira az utat, hogy olcsóbb legyen egy nyugat- vagy dél-európai túra. A kinti árakról kevés információ érhető el, alig-alig van útibeszámoló, kedvcsináló az utóbbi évekből.

„Minden bizonytalanság ellenére mégis belevágtunk”

Meglett a vízum, a motor eljutott a szervízbe, néhány hiányzó felszerelést vásároltunk, de nagyjából úgy vágtunk neki az útnak, mint egy évvel korábban, amikor Tiraszpolba mentünk. A Yamaha Bulldog 1100-as V-motorjának meg se kottyant a két fő és a teljes menetfelszerelés. Jellemző, hogy a négy országot érintő túra során egyedül Magyarországon kellett nem is kevés autópálya díjat fizetni, pedig mindenhol fizetős rendszer van.

Szlovákiái útszakaszunknak nagyjából a feléig volt autópálya, onnan szép, de lassú hegyvidéki szakasz következett. Ugyanez folytatódott Lengyelországban is, itt ráadásul mindenféle közlekedésrendészeti terror vette el az ember kedvét a gyorshajtástól. Volt itt egész településeket lefedő radar megfigyelés, telepített kamerák tucatjai. Rzeszowig pocsék volt az útminőség. Ennek azért nem örültünk, mert az első napra 600 kilométernél nagyobb távot tűztünk ki célnak, és a kezdeti dinamikus haladás sokat lassult. Már majdnem a korábbi leállás mellett döntöttünk, amikor kiváló minőségű autópályára kerültünk, amin szinte repültünk első napi célunk, Lublin irányába.

„Ez az út a Via Carpatia elvileg egyszer össze fogja kötni Lengyelországot Magyarországgal, kár, hogy a valóban nehezen járható hegyvidéki szakasz még bő 50 évvel ezelőtti viszonyokat hoz az életünkbe, és marad is ez még egy ideig”

Lublin hangulatos város, nagyon sok lengyel turistával, simán hasonlítható Krakkóhoz. A szállodai szobát a helyszínen is tudtuk intézni applikációs foglalás nélkül, sőt így nagyjából 10 százalékot spóroltunk is. A városban kellemes séta után vacsoráztunk, az árak már bőven a hazaiak felett vannak.

Másnap a szállodai reggeli után indultunk a fehérorosz határátkelő irányába. A mobil internetet már jó korán kikapcsoltuk, mert a hazai szolgáltatók elképesztő összegeket képesek számlázni, ha unión kívüli ország hálózatát használjuk. Néhány megabájt, azaz mondjuk egyetlen fénykép online tárhelybe töltése akár 10 ezer forintunkba is kerülhet.

Terespolba, a határvárosba egy mellékúton érkeztünk, a határátkelőtől még nagyon messze lévő körforgalomál már álltak az autók. Százak vártak a hőségben. A kocsisor mellett elgurultunk, így legalább 10-12 órát spróroltunk. Egy belső területre érve aztán mi is várakozni kezdtünk. Másfél óra alatt nem történt semmi, nem ellenőriztek senkit, csak vártunk a tűző napon.

A konkrét határellenőrzés első etapja után újabb sorompó, újabb várakozás. A fehérorosz oldalra érve sikerült egy nagyobb előzést összehozni. Ott az elsődleges teendő a motor biztosításának megkötése volt. Mert ugye a hazai biztosítók szankcionálják az országot, így az itthon kifizetett „kötelező” ott érvénytelen. Amit fizetnünk kellett, nevetségesen kevés, talán 1000 forint volt.

„A határátkelés simán haladt, azonban a vámon átjutás lett az igazi horror. Majd kétórányi várakozás után a kezünkbe nyomtak egy nyomtatványt, amin csak orosz szöveg volt. Egy helyi autónepper és egy vámos hölgy segítőkészsége is kellett az átjutáshoz. Innen már csak egy sorompón kellett átjutni és következett végre Belarusz”

Az első benyomások jók voltak. Szinte azonnal beértünk Bresztbe, sokemeletes színes  épületek, soksávos utak fogadtak minket. Az ember úgy érezte a délutáni nappal a háta mögött keleti irányba haladva, hogy ez az út egyenesen elvisz minket Vlagyivosztokig. Élménymotorozás helyett azonban navigációs segítség nélküli szállodakeresés következett, internet nélkül csak a telefon GPS-e  működött. Szerencsére időben megtaláltuk a célunkat, becsekkoltunk a hetvenes évekbe minket visszarepítő Vesta Hotelbe, és rohantunk pénzt váltani. Mert elvileg nem működik a szankciók miatt a bankkártya se. Később kiderült, hogy időnként mégis működik, csak nem lehet tudni, hogy mikor igen, és mikor nem.

„Szóval a készpénz az országban kötelező”

A gyönyörű, elképesztően szép és tiszta vasútállomás aluljárójában találtunk is vasárnap késő délután is nyitva lévő bankfiókot, ahol simán tudtunk fehérorosz rubelt váltani. Persze itt még nem értek véget az izgalmak, mert a pénzzel rohanni kellett az A1 mobilszolgáltató üzletébe helyi sim kártyát vásárolni, hogy legyen végre internetünk. A „turisztdrájv” kártya átszámítva 3500 forintba kerül és korlátlanul netezhetünk vele az országban 30 napig. Sikerült, megvettük, használni kezdtük, és elindultunk a belváros irányába. Pontosabban ott voltunk, de a város főutcája, a Szovjetszkaja ulica tőlünk negyedórányi sétára volt.

Ez egy kedves hegy, oroszos kultúrkörnek megfelelően sokan sétálnak családjukkal, természetesen szépen felöltözve, sokan beülnek vendéglőkbe vagy cukrászdákba itt is. Utcai hangoskodás, italozás egyáltalán nem jellemző. Az étterembe, amelybe betértünk, finom vacsorát ehettünk, helyi specialitásokat. Az adagok nem nagyok, viszont a hazai árakhoz képest mérsékeltek. A helyi, jó minőségű sör ugyanitt elfogyasztva korsónként 500-600 forint körüli áron volt.

„Breszt, mint város szép, de nem rendkívüli. Kisvárosiasan csendes, az élet lassú. Egész Belaruszra jellemző, hogy minden sokkal tágasabban van, mint nálunk. Kicsit kevesebben élnek kétszer akkor területen, mint mi. A városi utak, terek, parkok nagyok és elnyúlóak. Az egyik legfontosabb társadalmi feladatnak a közterületek tisztántartása tűnik, már-már extrém módon. Amikor lehet, itt füvet nyírnak. Nyilván ezt nem is lehet elhanyagolni, mert csapadékos ország, így gyorsan nő mindenféle növényzet”

Másnap reggel mentünk el a világhírű Breszti Erőd emlékparkba. A belépés ingyenes, a látvány és az élmény rendkívüli. A hely nincs túldramatizálva, mégis átérezhetjük a védők hősiességét. A monumentális szobrok, a győzelem fegyverei, a meghagyott ostrom nyomok rendkívüli látnivalóvá teszik a helyet. Sajnos a néhány száz méterre lévő vasúti kiállítást nem tudtuk megnézni, mivel hétfőn ott szünnap van. Délután séta, vásárolgatás következett.

„Rácsodálkoztunk például arra, hogy a szankciók ellenére a boltokban van minden, olyan nyugati gyorséttermek, mint a KFC vagy a Burger King simán jelen vannak, és láthatóan jól is mennek”

Persze, minket nem ez érdekelt, pénzünket inkább költöttük Krasznaja Moszkva és Arbat parfümökre, halvára, helyi jégkrémekre, oroszos túrórudira. Breszti szállodánk nem volt olcsó, de drágának se mondható. Egyszer reggeliztünk, a svédasztalos kínálat nem volt túl széles, de nem maradtunk éhesek.

A várost Minszk irányába hagytuk el. A tankolás természetesen nem egyszerű dolog. Be kell menni, meg kell mondani, hogy melyik kúton milyen benzint akarunk, és mennyit szeretnénk abból tankolni. Mindezt úgy, hogy volt arra példa, hogy a nemzetközinek gondolt „full” angol szót sem értette a kutas. Később kiderült, hogy minden egyes pisztolynak külön száma van, így azt bemondva egyszerűsíthető az engedélykérés. A benzinkutak szolgáltatási színvonala nem marad el a Kelet-Európában megszokott szinttől. Lehet mindent vásárolni, kávét, kiváló pékárukat, innivalókat.

„A Bresztet a fővárossal összekötő autópályán látni, hogy még bőven a szovjet időszakban építették, több helyen volt erősen nyomvályús, de kátyúval nem találkoztunk”

A forgalom elenyésző a hazaihoz képest, és nem jellemző a száguldozás se. A tempónk 120-130 volt, alig néhányan előztek le minket a majd 400 kilométeres utunkon. Egy alkalommal volt szerencsénk egy kilencvenes évek Erdélyét idéző útszéli kajáldába betérni, sajnos csak kávéztunk, de a hely láthatóan népszerű volt az utak népe, kamionosok, kisbuszosok körében. Máig sajnálom, hogy nem ettünk ott egy jó dranyikit és macsankát, a tipikus fehérorosz ételeket.

„Minszk előtt a főútról kis kerülővel érhető el két jelentősebb várkastély a naszvizsi és a miri. Mindkettő gyönyörű, szépen renovált és csak a belső kiállításokért kell fizetni. Sokat elmond az országról, hogy mindkét helyen nyugodtan a parkolóban mertük hagyni a csomagokkal megpakolt motort”

A fővárosba már késő délután, szitáló esőben érkeztünk. A külvárosban hatalmas lakótelep fogadott minket, vegyesen új és régebbi 20-30 emeletes lakóházakkal. Itt már dugó is kialakult, de viszonylag simán értük el itteni szálláshelyünket, a Hotel Szputnyikot. Itt találkoztunk először angol nyelven beszélő portással, máshol mindenhol oroszul kellett boldogulni. A helyzetet csak nehezíti, hogy a helyiek általában oroszul beszélnek, de egyre nagyobb teret nyer a belarusz is, ami azért okoz problémát érthetőség és megértés szempontjából.

Esti kötetlen sétánk során betévedtünk egy plázába, ahol az egyik helyi gyorsétteremben, a „Mama Domában” vacsoráztunk. Két fogás egy-egy sörrel valamivel kevesebbe került, mint 5000 forint. Idehaza ugyanez 7-8000 lett volna, már ha egyáltalán lenne felénk ilyesmi.

Július 3-án reggel a fehérorosz függetlenség napjára ébredtünk, és el is indultunk a katonai díszszemle irányába. Ösztönösen megtaláltam az egyik legrosszabb helyet, ahonnan szinte semmit sem lehetett látni, maximum az óriási kivetítőt nézve. A város hangulata ünnepi volt, az emberek kiöltöztek, évek óta először volt díszszemle, a felszabadulás 80. évfordulójára látható büszkeséggel emlékezett mindenki. Sokan voltak szovjet katonai hagyományőrző egyenruhában, köztük gyerekek is.

„Amikor Lukasenka elnök mondott beszédet, akkor az embereket nézve nem gondoltunk arra, hogy egy <rettegett diktátor> szól a tömeghez”

Meghallgatták és várták a harckocsikat. A tömegben helyezkedve egyszer csak magyarul szólított meg minket egy fiatal férfi, aki a kislányát nyakába ültetve nézte a felvonulást. Beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy nagyon örül nekünk, 8 éve él Minszkben, állami iskolában angoltanárként dolgozik, de ennyi idő alatt magyarral ott még nem találkozott. Természetesen élve a lehetőséggel a munkájáról, az életkörülményeiről is faggattuk. Őszintén beszélt, a fizetését átszámolva 400 ezer forintra tette, az albérlet árát úgy 160 ezerre, melynek felét kifizeti a szakszervezet, és a rezsit is szinte teljes egészében. A jemeni születésű feleségével együtt az Egyesült Államokból indulva, rövid oroszországi tartózkodás után érkeztek Minszkbe. Örültünk a véletlen találkozásnak, majd elköszöntünk, időközben a díszszemle is véget ért.

Sok ezer ember indult ünnepi sétára, gyakran mosolyogtunk egymásra idegenekkel és kívántunk egymásnak kellemes ünnepeket. Egy óriási parkba keveredtünk, sok ember élvezte a kellemesen meleg napot, mi betértünk egy tó partján álló kávézóba, ahol az eladó megjegyezte, rájött kiejtésem alapján, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk. Magabiztosan állította, hogy olaszok. Nem vitatkoztunk, ritkán van az embernek része ilyen megtisztelő tévedésben…

„Innen elsodródtunk egy igazi majálisi hangulatot idéző utcabálba, majd betértünk a helyi McDonaldsokat felváltó Mak-ba. Belépéskor a jellegzetes illat fogadott, ugyanazok az érintőképernyős panelek, a kínálat is ugyanaz. Az árak persze jóval mérsékeltebbek. Nem vagyok meki rajongó, a sajtburger zsemle mintha kicsit kalácsosabb lett volna, de más különbséget nem nagyon fedeztem fel. Ha csak koppintásról és nem ravasz szankciókerülésről van szó, akkor igen ügyesen csinálják ezt a fehérorosz Meki klón Makit”

Délutáni sétánk a belvárosba vezetett. Minden szép és tiszta, az utak tükörsimák, autó relatív kevés. A látnivaló ugyan kevés, Minszk mégis hangulatos csak úgy spontán sétálgatva is. Véletlenül találtuk meg a „macskamúzeumot”, ami egy aranyos menhely árva cicáknak, és egy hatalmas földalatti plázát, ahol találtunk például jellegzetes orosz „gzsel” porcelánokat nevetséges áron. Elfáradva estünk be Minszk elit szórakozónegyedébe. Vendéglő ugyan nem sok volt, talán 4-5 egymás mellett, de az utcában olyan autók parkoltak, hogy az ember nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy itt piheni ki fáradalmait a helyi elit. Megittunk pár sört, az árak a megszokott alacsonyak voltak.

Utolsó minszki napunk lazán, sétálgatósnak lett szánva, sajnos az idő esősre váltott. Megnéztük az impozáns Győzelem teret, utaztunk metróval. A tömegközlekedés kiváló, tiszta és elképesztően olcsó. egy jegy kevesebb, mint 100 forintba került.

Az egyik legérdekesebb látnivaló a Nemzeti Könyvtár. Ennek meglátogatása után mosdót keresve egy elképesztő módon pörgő plázába jutottunk. Szinte valamennyi itthon ismert bolthálózatot megtaláltuk, szankcióknak ugye továbbra se láttuk nyomát, ugyanakkor nem tűntek szegénynek azok az emberek, akik egyik helyről a másikra mentek mind több és több bevásárló táskával.

„Mivel ilyen helyet láthatunk itthon is eleget, ezért gyorsan el is jöttünk innen. Kicsit talán még kiábrándító is volt, hogy a fogyasztói társadalom minden átkával együtt pont úgy sújtja ezt az országot is, mint minket”

Másnap az indulás Grodnába zuhogó esőben történt meg. Szerencsénkre egy rövid napos szakaszt csíptünk el, amikor meglátogattuk a Sztálin-vonal múzeumparkot. Itt temérdek nagyon ritka szovjet, és sok német haditechnika is megtalálható a második világháborútól kezdve a szovjet időszakig. Sajnos az utat zuhogó esőben kellett folytatni, azonban más probléma nem adódott. Ez az autópálya végig kiváló minőségű volt. Azt, hogy mennyivel kisebb a forgalom, jól mutatja, az autópályán sok helyen lehet jobbra és balra kanyarodni, direktbe felkanyarodni a pályára felhajtósáv nélkül, és van hely, ahol a gyalogosok zebrán mehetnek át. Arra is volt példa, hogy a belső sávban egy az elválasztó sáv füvét nyíró traktor jött szembe velünk.

„A fehérorosz autópark állapota egyharmad részben pocsék. A nedves éghajlat miatt nagyon sok az erősen korrodált idős gépjármű. A „normális” kétharmaddal alapvetően minden rendben, viszonylag sok a nálunk teljesen ismeretlen kínai márka, ezek nagy része elektromos. Annak ellenére is, hogy a benzin literje megvásárolható volt kint tartózkodásunk alatt 270 forint körüli áron”

Grodnában saját nappalis, hálószobás, külön konyhás házrészt béreltünk. Olcsón. Itt, mivel az utolsó előtti napon nem akartuk rosszul érezni magunkat, és meglevő készpénzünk kímélése céljából kártyával próbáltunk fizetni, ami sikerült is. Naivitásunkat jól mutatta, észre sem vettük, hogy a levont összeg majd duplája volt annak, mint ami a foglalási összeg volt. Éppen ezért nagyon meglepődtünk, hogy a kiadást intéző szálloda recepciósa jelezte, menjünk vissza, mert vissza akarja adni a különbözetet. Ekkor újabb bűvészkedés következett a kártyával, és már úgy tűnt, inkább újabb levonás történik, de másnapra megtörtént a csoda, visszaérkezett a pénzünk.

„Grodna gyönyörű és nagyon-nagyon hangulatos város. Nincs őrült pörgés, nyüzsgés. A főtéren vacsoráztunk egy jót, itt se fizettünk többet, mint 5000 forint”

Este vásároltunk egy helyi diszkont áruházban, és másnap indultunk Breszt és a határ irányába. Ekkor mentünk hosszabb utat mellék útvonalakon. Ezek is teljesen rendben voltak, és végre átutaztunk kisebb falvakon is. Érdekes volt látni ezeket. Itt nincsenek a hazai „kádárkockákra” emlékeztető épületek. Úgy tűnik, hogy még a szocialista időszakban is a népies karakterű színes házakat építették, többségüket fém tetővel.

„A községek rendezettek, nem láttuk nyomát faluvégi nyomornak. Fejlett a mezőgazdaság, de a házaknál is szinte mindenki műveli a kertet, gondozott veteményeseket látni”

Vannak bőven üres házak, láthatóan probléma Belaruszban is a vidék elnéptelenedése, de a nem lakott házakat is gondozzák. Az útnak ez a része számomra egy kicsit időutazás is volt, úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna a nyolcvanas évekbe, saját gyermekkoromba. Láttam a motorzúgásra rácsodálkozó gyerekeket, akiknek valószínűleg még megadatik az az öröm, hogy az isten háta mögött, fecskék, gólyák, tehenek közt töltsék el a nyarukat.

„Az egész országra jellemző nyugalom, mely persze mondható unalomnak is, itt volt a legjobban érezhető. Van hely bőven, mindenki elfér egymás mellett, és láthatóan mindenki boldogul valahogy”

A hangulatos motorozás után egy benzinkutas pihenés, és nekiveselkedtünk a határnak. Mindenkit a leggátlástalanabb módon kerültünk, a fehérorosz határőrök és vámosok maximálisan segítőkészek voltak. Egyikük még viccelődött is, mondván utoljára engedte meg, hogy megelőzzem az egész sort, majd külön nekünk felemelte a sorompót…

A lengyel oldalon már többet vártunk. Érdekes módon angolul itt se beszélt senki. Már kezdtünk örülni, hogy gyorsan átjutunk, amikor az utolsó vámos egy hangárba irányított minket csempészés gyanúja miatti tüzetes átnézésre. Statisztikát kellett javítsanak vagy csak büntetni akarták bűnös utazásunkat, mindenesetre egy órát álltunk és vártunk. Majd jött egy angolul szintén nem beszélő faarcú illetékes, aki a tüzetes vizsgálatot egy pillantással intézte el jelezte, hogy mehetünk. Némileg jogos dühvel érkeztünk Lengyelországba. Gyors tempóval mentünk Varsó irányába, legalább 3 kilométeres kocsisor várt velünk szemben a határon, és legalább 15 kilométeren át sorakoztak a kamionok.

„Belaruszban az utak szélén mindig rövid a fű, nincs szemét, nincsenek elhagyott épületek. Lehangoló volt látni Lengyelországban a méteres gazt, a szemetet, a pocsék útminőséget a sok-sok elhagyott épületet”

Estére érkeztünk meg Varsóba, egy tenyérnyi szobát annyiért béreltünk, amennyiből reggelivel megvolt Minszkben a szállásunk három napra. Nem is tudtunk hirtelen visszaszokni az „európai” tempóhoz, a száguldó spontán gyorsulási versenyeket tartó luxus autókhoz, vagy ahhoz, hogy a város szimbolikus főutcája olyan, mint egy hatalmas kocsma, tele részeg emberekkel, potyaleső hajléktalanokkal. Ilyennek Fehéroroszországban nyomát sem láttuk, és nem is hiányzott. Másnap, utazásunk utolsó előtti napján Krakkóba érkeztünk, ez a város a maga bájosságával némileg visszaadta azt a hitet, hogy „nincs még veszve Lengyelország”.

Június utolsó és július első napjaiban megjártuk motorral Belarusz nyugati részét. Nem rohantunk, sokat sétáltunk, szemlélődtünk. Volt mit nézni egy tőlünk, de jelentős részben a világtól is elzárt országban. A fehérorosz mindennapokba belátva nyilvánvaló, hogy a nyugati propaganda számtalan hazugságot terjeszt az itteni viszonyokról. Nem tűnik úgy, hogy valami rettenetes zsarnokság lenne, és az sem igaz, hogy mindenki nyomorog.

„A többség nagyjából képes úgy élni, mint az átlag kelet-európai középosztálybeli”

És mindeközben nincs a romániaihoz, magyarországihoz vagy szlovákiaihoz hasonló tömeges társadalmi nyomor, nem látni etnikai alapon kirekesztett szegény embereket. Egyszer sem jött hozzánk oda koldus, nem láttunk utcán élő alkoholistákat. A többség nem is tudna mit kezdeni ezzel, miként nem tanultak meg együtt élni az elhanyagolt parkok, koszos utcák világával sem.

A szovjet, kispolgárinak mondható értékrendszer öröksége mindez, vagy a nagy orosz-fehérorosz néplélek egyszerűen ilyen? Nem lehet megmondani, de minden unalmassága ellenére van benne valami vonzó és szeretnivaló.