A nagy honvédő háború… Pjotr Gavrilov őrnagy nevét nem csak a breszti erőd védelme miatt jegyzi a történelem. Az ő sorsa a szimbóluma is lehetne azoknak a hős katonáknak, akik német hadifogságba kerültek.

1941. június 22., hajnali 4 óra: iszonyatos erejű robbanások rázzák meg a breszti erődöt, amely nem is olyan régen, két évvel ezelőtt került a Szovjetunióhoz. A XIX. században emelt erődöt bástyák, sáncok és vizes árkok egész rendszere tette bevehetetlenné, azonban az erődítmény védelmi képességei a modern fegyverek korában minimálisra csökkentek. A váratlan tüzérségi támadás hatására az erődítményben elszállásolt katonák egy része fejvesztve menekül, azonban egy tatár származású parancsnok egy pillanatra sem veszti el a hidegvérét, és azonnal nekikezdett a védelem megszervezésének. A többszörös túlerővel szemben a breszti erőd több mint egy hónapon át tartotta magát, a parancsnok neve ekkor már legenda lett a védők körében.

„Ő volt Pjotr Gavrilov őrnagy, akinek a története viszont egyáltalán nem ért véget azzal, hogy súlyos sebesülésekkel, az éhségtől elgyötörten német fogságba esett”

A Barbarossa-hadművelet 80. évfordulójára írt sorozatunkban már rengeteg szovjet hőst említettünk, akik valamilyen különleges tettükkel beírták a nevüket a történelem könyvekbe. Mivel ilyen önfeláldozó tettekre bőven volt példa ezekben a rendkívül nehéz hónapokban, sokszor a saját szubjektív értékítéletünkre van bízva, kit emelünk ki ezekben a cikkeinkben. Ám sokszor kétség sem fér ahhoz, hogy az adott hős tettei messze túlmutatnak a saját sorsán, így az ő életének megismerésével százezrek, sőt milliók sorsába nyerhetünk betekintést. Gavrilov őrnagy élete pontosan ilyen.

Pjotr Gavrilov 1900-ban született Alvedino faluban, ami a mai Tatárföld területén található. Gavrilov tehát megkeresztelt tatárok leszármazottja volt, aki részt vett az orosz polgárháborúban a Vörös Hadsereg soraiban. Már a háború végén belépett a kommunista pártba, majd elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát. Miután pedig részt vett a szovjet-finn háborúban, az ezredét Nyugat-Belaruszba, a breszti erődbe irányították, amely nem sokkal korábban került vissza az oroszok kezébe.

„A breszti erőd ostromának megértéséhez mindenek előtt azt kell tudnunk, hogy az erődítmény teljes egészében a cári Oroszország korának terméke volt, amikor természetesen még nem számoltak azzal, hogy az épület együttest levegőből is támadhatják, a modern fegyverek tűzerejéről nem is beszélve”

Amire viszont figyeltek az építők, az a kiterjedt pincerendszer volt, ami ugyan szintén nem felelt meg a kor elvárásainak, de kitűnő rejtekhelyként szolgált. Breszt városának sorsa persze alaposan meghatározta az erőd sorsát. A lengyel-szovjet háború után a lengyelek kezébe került a város, akik nem különösebben törekedtek a modernizálásával – ellenben ide küldték raboskodni a ’30-as évben az ellenzéki politikusokat. Így 1939 szeptemberében, amikor Heinz Guderian páncélosai tűz alá vették az erődöt, a lengyel katonák csupán két napig voltak képesek védeni az erődítményt, ami a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében szeptember 22-én a Szovjetunióé lett. Ám a szovjetek szintén nem tartották fontosnak az erőd fejlesztését. Olyannyira, hogy a német támadás előtti hónapokban az leginkább szálláshelyként szolgált a Vörös Hadsereg katonáinak, és az NKVD tisztjeinek, akik határrendészeti feladatokat is elláttak. Az erődben a támadás napján 300 civil tartózkodott, akik a katonák családtagjai voltak.

„Az erőd június 22-i megtámadása kezdetben gyors sikereket hozott. Reggel 9 órára a nagyjából 17 ezer főt számláló támadó alakulatok már körül is zárták az erődöt, azonban a nehézségeik csak ekkor kezdődtek igazán”

Az erődben elszállásolt 9 ezer szovjet katona vad ellenállást tanúsított még úgy is, hogy a váratlan támadás miatt több különálló csoportra szakadtak szét. A német katonák rohamait a szovjet katonák sorra visszaverték, amiben óriási szerepe volt Gavrilov őrnagynak és Andrej Kizsevatov hadnagynak. De itt kell megemlíteni Jefim Fomin ezred komisszár nevét is, akinek ugyan kevés harci tapasztalata volt, azonban a támadáskor ő volt a legmagasabb rangú vezető a Holm-kapunál, amelynek így ő lett a védelmi parancsnoka. És bár június 24-re a németek már 4 ezer szovjet katonát fogtak el (nagyrészt már az első órákban), közben súlyos veszteségeket is szenvedtek, így ekkor már 400-hoz közelített a német áldozatok száma.

„Breszt védői azonban továbbra is tartották magukat. Gavrilov a kobrini, majd a keleti erődítményt védte 400 katonával, amit képtelenek voltak bevenni a németek. Ezért úgy döntöttek, hogy június 29-én egy hatalmas, 1,8 tonnás bombát dobnak az erődre, ami iszonyatos pusztításokat eredményezett”

 Gavrilov azonban ekkor sem adta fel. Tucatnyi katonával (akiknek mindössze négy gépfegyverük volt) az erőd alatti kazamatákba menekült, ahol tovább folytatták a tűzharcot a németekkel.

Gavrilovot végül csak július 23-án fogták el a németek, aki ekkor súlyosan megsebesült. A fogságban őt kezelő orvos később elmondta, hogy Gavrilov ekkor is parancsnoki egyenruhában volt, arcát benőtte a szakáll, és az egy hónapos koplalás miatt a teste már olyan volt, mint egy bőrrel bevont csontváz. Az őrnagy ekkor már nyelni sem tudott, annyira erőtlen volt, csak a mesterséges táplálásnak köszönhette, hogy életben maradt.

„Gavrilovot ezután a hammelburgi és a ravensbrücki táborban tartották fogva, ami újabb megpróbáltatásokat jelentett számára”

A náci Németország részéről a szovjet  hadifoglyokkal való bánásmód az alacsonyabb rendűnek tartott szlávság tudatos kiirtási  programjának része volt. A német számítások szerint 5,7 millió szovjet hadifoglyot ejtettek, amely létszámból a háború végére mindössze 2,4 millió volt életben, vagyis 3,3 millió pusztult el náci fogságban (az orosz hadtörténészek szerint az 5,7 milliós szám polgári lakosokat is magában foglal, az ő számításaik szerint 4,5 millió volt a német fogságba esett szovjet katonák száma, akik közül mindössze 1,8 millió tért haza a háború után).

„Az őrnagy azonban túlélte ezeket a keserű éveket. Megpróbáltatásai azonban ezzel korántsem értek véget. Mint ismert, Sztálin a háború idején úgy vélte, hogy csak a gyávák és az árulók esnek fogságba, ezért a foglyokat árulónak tekintették, a nép ellenségének bélyegzett családtagjaikat pedig a Gulagra deportálták”

Sőt, a németek által körülzárt területekről kitört orosz katonákat potenciális árulóként kezelték, ők aztán az NKVD speciális szűrőtáboraiba kerültek (akik közül sokan a kimerítő kihallgatások után a Gulagon kötöttek ki). Ami a számokat illeti, a szovjet hatóságok 1946 februárjáig 4,2 millió szovjet polgárt repatriáltak, közülük 360 ezer főt árulóként a Gulagra küldtek, 10-20 éves büntetést róva ki rájuk. Emellett további 600 ezer főt újjáépítési zászlóaljakba vezényeltek kényszermunkára, általában két évre.

Gavrilov őrnagy a hadifogságból való szabadulása után egy távol-keleti szűrőtáborba került, ahol az eljárás csak 1946 júniusában fejeződött be. Az eredmény egyértelmű volt. A katona nem működött együtt a németekkel, és nem önkéntesen adta meg magát. Ám a parancsnokot kizárták a kommunista pártból arra hivatkozva, hogy elvesztette az igazolványát. Még a katonai kitüntetéseit is elvették. Ezért ő visszatért a szülőfalujába, ahol gyanakvással fogadták. De a helyi kolhozba sem vették fel dolgozni, mert árulóként kezelték. Végül aztán mégis csak munkát kapott egy krasznodari gyárban, ahol fizikai munkásként dolgozott. Itt ismerkedett meg egy nehéz sorsú nővel, aki szintén elvesztette a családját. Miután megházasodtak, Krasznodar külvárosába költöztek egy vályogházba, ezen a környéken sok egykori hadifogoly élt, akik igyekeztek egymást segíteni.

„Az ötvenes években azonban végre rámosolyodott Gavrilovra a szerencse”

Mikor Szergej Szimonov saját kutatásaira alapozva megírta A breszti erőd című könyvét – a szerzőről ebben a cikkünkben írtunk részletesen – Gavrilov azonnal nemzeti hős lett a Szovjetunióban. Mikor világossá vált, micsoda bravúrt hajtott végre Breszt védelmében, azonnal visszakapta a párttagságát, a kitüntetéseit, ami mellé 1957-ben még a Szovjetunió hőse díjat is megkapta. Innentől a legendás őrnagy rengeteget utazott szerte a Szovjetunióban, hogy elmesélje a csata történetét. Még egy háromszobás lakást is kapott Krasznodarban a Szvetlaja utca 103. alatt, ahol rendszeresen keresték fel a tévések és újságírók, hogy nekik is mondjon valamit az őrnagy, akit lassan méltóan kezelt a hazája, amiért olyan kitartóan harcolt Bresztnél.

„Gavrilov őrnagy 1979-ben halt meg Krasznodarban, ám végakarata szerint a breszti helyőrségi emlék temetőben helyezték örök nyugalomra egykori harcostársai mellé”

Gavrilovról ezután több városban is utcát neveztek el, szülőfalujában múzeumot is szenteltek a legendás harcosnak. Még a Tien-san hegység csúcsa is róla kapta a nevét. Breszt védőiről azóta több film is készült, melyek közül messze kiemelkedik Alekszandr Kott rendezésében A breszti erőd, melyben Gavrilovot a kitűnő orosz színész, Alekszandr Korsunov alakítja (a filmről itt írtunk bővebben).

A szerencsés fordulat persze nem írja felül azt a sok szenvedést, amit Gavrilovnak éppen attól az országtól kellett elszenvednie, amelyikért a legtöbbet tett. Megszámlálhatatlan azoknak a szovjet katonáknak a száma, akik bátran harcoltak a megszállók ellen, ám a hadiszerencse miatt fogságba estek, emiatt pedig árulónak bélyegezték őket a háború után. A történelem azóta őket is rehabilitálta.

Pjotr Gavrilovra, erre a rendkívüli katonára, illetve arra a több millió szovjet harcosra, akik német hadifogságba estek, A breszti erőd című filmmel emlékezünk.