//A Brezsnyev-doktrína vége
„1980-1981-ben Wojciech Jaruzelski volt a kiszemelt helyi vezető, aki végül – hosszas vonakodás után – magára vállalta a feladatot, hogy szovjet katonai intervenció nélkül a szocializmust” Leonyid Brezsnyev és Jaruzelski találkozója a moszkvai Krelmben 1977-ben #moszkvater

A Brezsnyev-doktrína vége

MEGOSZTÁS

Miért nem avatkozott be a Szovjet Hadsereg a lengyelországi válságba 1980-1981-ben? Miért nem került sor katonai intervencióra, ahogy 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában? Miért belső erőkkel számolták fel a kialakult válságot? Nem tudjuk, mi lett volna, ha a lengyel vezetés nem hirdeti ki a hadiállapotot, mert ami nem történt meg, az a történettudomány eszköztárán kívül esik. Egyet viszont biztosan állíthatunk. Nem azért nem vonult be a Szovjet Hadsereg Lengyelországba, mert Wojciech Jaruzelski kihirdette a hadiállapotot. Másképp fogalmazva: a hadiállapotot azért vezette be Jaruzelski, 1) mert ez volt a feladata, vagyis ezért kapta meg a honvédelmi tárca mellé a miniszterelnöki és a LEMP első titkári posztot; 2) mert másképpen nem „menthette” meg a szocializmust, és a saját hatalmát sem.

Mitrovits Miklós írása a #moszkvater.com-on

„1980-1981-ben Wojciech Jaruzelski volt a kiszemelt helyi vezető, aki végül – hosszas vonakodás után – magára vállalta a feladatot, hogy szovjet katonai intervenció nélkül <megmentse> a szocializmust” Leonyid Brezsnyev és Jaruzelski találkozója a moszkvai Krelmben 1977-ben #moszkvater
„1980-1981-ben Wojciech Jaruzelski volt a kiszemelt helyi vezető, aki végül – hosszas vonakodás után – magára vállalta a feladatot, hogy szovjet katonai intervenció nélkül a szocializmust” Leonyid Brezsnyev és Jaruzelski találkozója a moszkvai Krelmben 1977-ben
Fotó:EUROPRESS/Boris Kaufman/Sputnik/AFP

Ennyi előzetes után rátérnék arra, hogyan jut el a szovjet külpolitika odáig, hogy ne kelljen a számára egyre nagyobb politikai és anyagi veszteséggel járó, katasztrófával fenyegető katonai intervenció eszközéhez nyúlni.

„A szovjet vezetést három döntő ok tartotta távol attól, hogy Lengyelország ellen katonai intervenciót indítson”

 

1) az 1968-as csehszlovákiai intervenció negatív tapasztalatai;

2) a Szovjetunió egyre romló gazdasági helyzete, az ezzel járó belső társadalmi elégedetlenség, és a nyugati függőség növekedése;

3) az afganisztáni intervenció negatív következményei mind a harctéren, mint a nemzetközi térben.

 

E tanulságokon túl a szovjet vezetés maga is tett azért, hogy a számára legkedvezőbb helyzet előálljon. Mégpedig azzal, hogy 1968 után fokozatosan átértékelték a „Brezsnyev-doktrínát”, új elemekkel bővítették, és egyben rugalmasabbá tették.

E tényezőket szeretném most röviden bemutatni, és egyben igazolni azon állításomat, hogy a szovjet katonai beavatkozás 1981-ben a Szovjetunió részéről öngyilkosság lett volna. S mivel ezzel a szovjet vezetők is tisztában voltak, valamint a céljuk éppen a kialakult helyzetből való kitörés volt, így nagyon nehéz elképzelni, hogy megkockáztattak volna egy megnyerhetetlen háborús konfliktust Európa közepén.

A hatvannyolcas (csehszlovák) lecke

1968 tavaszán Csehszlovákiában gyakorlatilag megszűnt a cenzúra, ennek következményeként destabilizálódott a Csehszlovák Kommunista Párt helyzete az ország irányításában. Egymás után váltották le a Szovjetunióhoz lojális pártfunkcionáriusokat. Felmerült a sajtóban, majd nem sokkal később már a hadsereg vezetésében is, hogy újra kellene értékelni Csehszlovákia szerepét a Varsói Szerződésben.

„Ez különösen veszélyes volt a Szovjetunió számára, hiszen Albánia 1961-es kilépése után, éppen 1968 elején merült fel Románia esetleges kilépése is a szövetségből”

Az új csehszlovák vezetés ráadásul kísérletet tett egy román–jugoszláv–csehszlovák szövetség létrehozására. Ezt a status quo logikája szerint gondolkodó szovjet vezetés ugyanúgy nem tudta elfogadni, mint 1956 októberében egy esetleges lengyel–magyar–jugoszláv szövetség létrejöttét. Moszkva számára alapelv volt, hogy a szövetségesei nem hozhatnak létre a táboron belül mini-szövetségeket. Ez veszélyeztette volna a blokk egységét, és végső soron a Jaltában létrehozott világrendszert, melyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt védelmezett.

Miután Dubček képtelen volt garantálni a CSKP vezető szerepét az országban, egyre inkább felerősödtek azok a nézetek, hogy katonailag kell erőt demonstrálni. Nem volt azonban egységes a szovjet vezetés e tekintetben.

Meg kell azonban jegyezni, hogy ahogy 1956-ban Anasztasz Mikojan, úgy 1968-ban Mihail Szuszlov szovjet főideológus, Mihail Zimjanyin, a Pravda főszerkesztője és Sztyepan Cservonyenko prágai nagykövet is a politikai megoldás mellé állt. Sőt, a dokumentumokból kitűnik, hogy sokáig Brezsnyev is igyekezett elkerülni a katonai megoldást. Elsősorban taktikai okokból nem tartották helyesnek a katonai megoldást. Brezsnyevék szerint egy ilyen megoldás megronthatja a pártközi kapcsolatokat, és megmérgezi az év végére tervezett Kommunista Világkonferencia légkörét.

„Hogy mégis a katonai megoldás koncepciója győzött abban főképpen Pjotr Selesztnek, Ukrajna első emberének, és Jurij Andropovnak, a KGB elnökének volt szerepe, de leginkább azon katonai vezetőknek, akik a csehszlovák belső helyzettől függetlenül is szerettek volna bevonulni a területre, mert stratégiailag fontosnak tartották”

A katonai megoldáshoz kedvező volt a nemzetközi környezet is. Amerika a vietnami háború közepén, világméretű tiltakozások és békemenetek árnyékában nem akart beleavatkozni a szocialista blokk belügyeibe. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter július 22-én közölte, hogy egyáltalán nem akarnak beleszólni a csehszlovákiai eseményekbe. Másrészt pedig Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a diáklázadások hulláma még véget sem ért teljesen. Párizs, Berlin, Róma, Chicago utcáin véres tüntetéseken baloldali jelszavakkal tiltakoztak a kapitalista rendszer elitjeinek uralma ellen. Ezzel együtt a lázadó fiatalok baloldalisága miatt, egy esetleges NATO beavatkozás a szovjet érdekszférába még szimpátiát is kelthetett volna a nyugati lakosságban a Szovjetunió iránt. Végül pedig az Egyesült Államnok is tiszteletben tartotta az európai status quot.

„A katonai siker azonban politikai kudarccal végződött”

Andropov is hamarosan rádöbbent, hogy nem valósítható meg az általa erőltetett politika. Csehszlovákiában nem sikerült az „egészséges erőkből” magyar mintára egy Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt létrehozni. Az Alois Indra vezette bábkormány néhány napot sem tudott átvészelni. A szovjet vezetésnek bele kellett egyeznie abba, hogy Dubčekékkel tárgyaljon. A súlyos politikai kudarc mellett azt is tapasztalniuk kellett, hogy a társadalom jelentős része, beleértve a lojálisabb szlovák részt is, komoly ellenállást tanúsít a bevonuló hadseregekkel szemben. A vértelen intervenció legendájával szemben a dokumentumok szerint, mind a csehszlovák, mind a szovjet részen számos áldozattal járt az akció. A lakosság passzivitása és szabotázsakciói pedig jelentősen megnehezítették az úgynevezett „normalizációt”.

Sztyepan Cservonyenko prágai nagykövet visszaemlékezése vagy éppen egy Jurij Andropov számára készült KGB-jelentés is ezt bizonyítja. A szovjet vezetők kénytelenek voltak belátni, hogy a katonai intervenció számos hátránnyal járt.

„A lakosság okkupációnak tekintette az akciót. Nem tudták megakadályozni, hogy az ENSZ elé kerüljön az ügy. De a legsúlyosabb probléma egyértelműen az volt számukra, hogy nem készültek fel az ellenzék földalatti ellenállására”

Egy KGB-értékelés szerint, „ha fegyveres harcra kerülne sor, akkor a hadseregünk és a titkosszolgálatunk a legnehezebb helyzetbe kerülnének. […] földalatti szervezet jelen van az egész államban a legmagasabb párt és állami szinten, ez precedensnélküli eset. Ez komoly probléma”. A jelentés szerint az ellenállás legyőzése csak a titkosszolgálatok „mély belső beépülése eredményeképpen” lehetséges. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a második világháború alatt a világ egyetlen felderítésének sem sikerült megbénítani az ellenálló mozgalmak földalatti tevékenységét.

Éppen e tapasztalatok miatt szükséges lett volna, írják a jelentésben, hogy az akció legelejétől kezdve legyen egy komplex terv, mely magába foglalta volna a propagandát, a különleges adminisztratív tevékenységeket és más intézkedéseket, melyek a katonai ellenőrzéssel együtt biztosították volna az „ellenforradalmi ellenzék” legyőzését az országban. Megállapították, hogy ilyen terv nem volt, és ez messzemenő nehézségeket okoz.

„Problémát jelentett továbbá, hogy a sajtó és a tömegkommunikációs eszközök még a katonai akció eredményeképpen sem került ellenőrzés alá, és ennél is súlyosabb gondot okozott a Csehszlovák Hadsereg magatartása”

A gazdasági faktor

Az 1968-as csehszlovákiai katonai intervenciónak komoly gazdasági következményei voltak, melyek meghatározták a kelet-európai és a szovjet gazdaság további fejlődési irányát, így 1980–1981-ben már súlyos gazdasági problémákat kellett mérlegelni a lengyel krízis megoldásával kapcsolatban.

A csehszlovákiai intervenció után, 1969-ben az SZKP Központi Bizottsága decemberi plénumán elutasították a további gazdasági reformokat. A reformok elfojtása azt eredményezte, hogy a Szovjetunió nem tudta kihasználni a hatvanas években feltárt új nyugat-szibériai gáz- és olajmezőkből származó – és az 1973 utáni olajár-robbanással jelentősen megnövekedett – váratlan pluszbevételek adta lehetőségeket. Kénytelen volt ezen összegeket a mezőgazdasági termékek importjára költeni, miközben a szovjet mezőgazdaság a reform hiányában az összeomlás szélére került. Mindezzel szemben, az ország világpolitikában elfoglalt pozíciója erősebbnek tűnt, mint valaha. Feltételezhető, hogy ez a tény tévesztette meg a szovjet vezetőket.

„A hetvenes években a Szovjetunió gazdasága teljesen olajfüggővé vált, azaz csak a gáz és az olaj exportjából származó valutabevételekből tudta fedezni a lakossági szükségleteket. Mivel a fő probléma továbbra is a mezőgazdasági termelésben jelentkezett”

A termelés alacsony szintje évtizedeken keresztül nem változott. Eközben a Szovjetunió városi lakossága 1965 és 1980 között közel 50 millió fővel emelkedett. Ennek következtében hetvenes évek közepétől ellátási zavarok léptek fel az országban. Az áruhiány miatt 1979–1980-ban számos lakossági fogyasztást érintő termék kiskereskedelmi árát felemelték. A lakossági elégedetlenség következtében a Szovjetunióban is sztrájkok sora robbant ki. 1980 folyamán Szverdlovszkban, Litvániában, Észtországban, a Cseljabinszki területen, Ukrajnában, Szevasztopolban és a Krasznojarszki kerületben is sztrájkoltak a munkások.

Mihail Gorbacsov – 1978-tól az SZKP KB mezőgazdaságért felelős titkára – 1981. július 16-án feljegyzésben tájékoztatta Brezsnyevet, hogy gabonabegyűjtés 40 százalékkal is elmaradhat a tervtől, ami nagyjából 50 millió tonnát jelent. Így szárazság idején, amilyen 1981-ben is volt, a szovjet gabonaszükségletek 41,4 százalékát importból kellett fedezni. Fedezetként az ország aranytartalékához nyúltak. 1981-re, amikor a lengyel gazdasági krízis is elérte a mélypontját, már csupán 452 tonna aranytartalékkal rendelkezett a szovjet gazdaság, melynek több mint 60 százalékát, 286 tonnát váltottak gabonára. Szovjetunió a világ legnagyobb gabona-importőre lett. A nyolcvanas évekre minden harmadik tonna gabonatermék importból származott, az Egyesült Államokból évi 9 millió, Kanadából 5 millió, Argentínából 4 millió és Kínából 1,5 millió tonna gabonát kellett megvásárolniuk.

„A szovjet külkereskedelmi mérleg is 1980-ra érte el a negatív csúcsot. Ebben az évben a deficit már 6,7 milliárd dollárt tett ki”

Az aranytartalék felélése mellett a nyugat-szibériai gáz- és olajmezők feltárása, és egyre nagyobb mértékű kitermelése, valamint az 1973-as energiaár-robbanás segítette a szovjet költségvetést túlélni. Az olajkitermelés Szibéria nyugati részén 1968-tól (évi 12,2 millió tonna) 1981-ig meg huszonhétszereződött, vagyis elérte a 334,3 millió tonnát. A kitermelés évi növekedése gyakorlatilag 1984-re elérte a csúcsát. Ezzel együtt a világpiaci ár növekedése következtében 1980-ban már évi 25 milliárd dollár exportbevétele származott az olajból a szovjet költségvetésnek.

Ugyanakkor el is kellett tudni adni a kitermelt gázt. 1981 novemberében Brezsnyev Essenben aláírta az addigi legnagyobb kelet-nyugati üzletet, a szovjet–nyugatnémet földgázszerződést. A szerződés értelmében csövekért és egyéb alkatrészekért cserébe a Szovjetunió 1984-től 20 éven át évi 12 milliárd köbméter földgázt szállít az addig exportált mennyiségen felül az NSZK-nak. A szerződést három héttel a hadiállapot bevezetése előtt írták alá. (Hozzáteszem, hogy a Reagan kormányzat erős nyomást gyakorolt Bonnra, hogy ne szállítson csöveket Moszkvának, mivel azok nélkülözhetetlenek voltak az Urengoj 6 vezeték építéséhez.)

„Mivel az olajárak ekkor már stagnáltak, Moszkva 1981 őszén közölte a kelet-európai szocialista országok vezetőivel, hogy évi 10 százalékkal csökkentik az olaj- és gázszállításokat. A szocialista országok ugyanis a világpiaci árnál 3–4-szer alacsonyabb áron kapták a Szovjetunióból a kőolajat”

Így ez óriási anyagi veszteséget jelentett a szovjetek számára, hiszen a teljes olajexportjuk 73 százaléka a szocialista országokba irányult, amelyek nem csak az éves, hanem az ötéves terveiket is a szovjet nyersanyagra építették fel. Mindemellett 1981-re az egész szocialista blokk már 127 milliárd dolláros adósságot halmozott fel a hetvenes években felvett nyugati kölcsönökből. A Szovjetunió azt javasolta kelet-európai szövetségeseinek, hogy igényeik kielégítésére forduljanak az OPEC-hez, vegyenek kőolajat Iraktól. E célra készült el 1979-re az Adria-kőolajvezeték. Bulgária Iránból és Mexikóból, Románia szintén Iránból importált kőolajat. Óriási sokként érte a szocialista országokat ez a szovjet döntés!

Az „afgán lecke”

1979. június 15-én Jimmy Carter amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető által aláírt, a hadászati támadófegyverek mennyiségi és minőségi korlátozásától (SALT II) szóló megállapodást Alexander Haig, a NATO főtitkára, Ronald Reagan későbbi külügyminisztere azonnal bírálni kezdte, majd életbe lépésének elhalasztását, illetve a megállapodás módosítását javasolta. E nyilatkozat egyértelműen mutatta az új neokonzervatív külpolitikai irányvonalat az Egyesült Államokban. Az amerikai szenátus ennek megfelelően határozott, és a SALT II szerződést „jelenlegi formájában” nem ratifikálta.

Ráadásul december 12-én Brüsszelben elfogadták a NATO úgynevezett „kettős határozatát” is, amely Európában 108 darab közepes hatótávolságú (Pershing II), és 464 darab földi irányítású szárnyas rakéta telepítését tette lehetővé. A Pershing II típusú rakétatelepítés bejelentése hivatalosan a NATO válasza volt a szovjet SS-20 típusú rakétatelepítésekre, de valójában az – még Kissinger is elismeri – csupán ürügyként szolgált.

„Szovjet szemmel nézve ez felborította a katonai egyensúlyt, hiszen míg az amerikai rakéták az NSZK területéről elérhették Moszkvát is, addig az SS-20-as rakéták nem érhették el az Egyesült Államokat”

Ebben a nemzetközi helyzetben döntött úgy a szovjet vezetés, hogy megtámadja Afganisztánt. A teljesen elhibázott, még a régi reflexek szerint meghozott döntés értelmében 1979. december 25-én kezdődött meg a Szovjetunió történetének utolsó nagyszabású katonai akciója, az afganisztáni intervenció. Válaszlépésként az Egyesült Államok azonnal leállította a Szovjetunióba irányuló gabonakivitelét (ez súlyosan érintette a szovjet lakosság ellátását), megtiltotta a modern technológiák exportját a Szovjetunióba, és az 1980 augusztusában, Moszkvában megrendezendő XXII. Nyári Olimpiai Játékok bojkottjára hívta fel a világ országait.

Carter elnök világosan fogalmazott az 1980. januári beszédében: „A Szovjetuniónak konkrét árat kell fizetnie agressziójáért. Rá kell ébrednie, hogy a katonai erő afganisztáni bevetésével kapcsolatos döntése költséges dolog lesz számára minden értékes politikai és gazdasági kapcsolatában.” Az elnöki beszéd egy új korszak kezdetét jelentette.

„Az év végén megválasztott Ronald Reagan új, agresszív és offenzív politikát kezdett a Szovjetunió ellen, melynek végső célja a <kommunista rendszer> gazdasági és politikai megroppantása volt. Az Egyesült Államok új, neokonzervatív, és erőteljesen szovjetellenes kurzusa (még ha nagy része csak blöff is volt) számára jól jött az afganisztáni szovjet kaland”

Az egész akció éppen azt „bizonyította” a világ számára, hogy a szovjet birodalom továbbra is imperialista terjeszkedő politikát folytat, ami veszélyezteti a „demokratikus világ” békéjét. Az 1981 elején hivatalba lépett Ronald Reagan pedig ott támadott, ahol a Szovjetunió a leggyengébb volt. Az amerikai elemzők már régóta figyelték a szovjet és a kelet-európai „szocialista tábor” gazdasági nehézségeit.

Így abból indultak ki, hogy egy a számítástechnikai forradalom eredményeire támaszkodó erőteljes fegyverkezési program beindítása térdre kényszerítheti Moszkvát. 1981. április 12-én fellőtték az első többször is használható űrrepülőgépet, a Columbiát. Az űrrepülőgépek, szemben a rakétákkal visszatérhettek a Földre, az űrben pedig képesek voltak manőverezni, a műholdak közelébe jutni, azt megjavítani, vagy éppen megrongálni. Ez utóbbi aggasztotta különösen a Kreml vezetőit. Az űrrepülőgépek indítása mintegy előfutára volt a két évvel később bejelentett Stratégiai Védelmi Kezdeményezésnek, a csillagháborús projektnek.

„A Reagan-doktrína lényege abban állt, hogy olyan fegyverkezési programot indítson el, amely megbontja a kialakult stratégiai egyensúlyt, az új versenyt pedig stratégiai teherré változtatja a Szovjetunió számára”

Ezzel párhuzamosan – a szovjet várakozásokkal ellentétben – már 1981 elejére kiderült, hogy a katonai akcióval nem sikerül Afganisztánban megszilárdítani a hatalmat. A fegyveres ellenállást vezető iszlám gerillaharcosok (mudzsahedinek) harcát pénzzel, fegyverrel és felszereléssel az Egyesült Államok, Pakisztán, Kína, Irán és Szaúd-Arábia is támogatta. 1981 márciusára kb. 450 ezer úgynevezett Iszlám Bizottság alakult meg, amelyek alternatív hatalomként működtek az országban.

Ahol a szovjet vagy a velük szövetséges Afgán Hadsereg jelen volt, ott formálisan működött a „népi-demokratikus” hatalom, az ország egyéb területein az iszlám bizottságok irányítottak. Ekkorra már Afganisztán 268 adminisztratív körzetéből 108 a lázadók kezére került, de a falvakban szinte csak az ő befolyásuk érvényesült. 1981 közepére a szovjet katonai vezetők is megértették, hogy hosszú harcra kell berendezkedniük.

Az afgán társadalom egy része tehát gyorsan megszervezte önmagát a támadó szovjet hadsereggel szemben. A Szovjetuniónak újra egy „földalatti állammal” kellett megküzdenie, ami azt jelentette, hogy a szovjet hatalommal szemben, az afgán társadalom jelentős többségének támogatásával megszerveződött egy másik hatalmi centrum. Afganisztán azonban abban is különbözött az 1968-as csehszlovákiai megszállástól, hogy a társadalom tagjait a vallás is erősen összekötötte. Súlyos lecke volt ez a szovjet vezetőknek.

„Moszkva, amellett, hogy fenntartsa a katonai szuperhatalmi státuszát, arra kényszerült, hogy folyamatosan hangsúlyozza a leszerelés szükségességét és a tárgyalások fontosságát”

Éppen ezért a béke és a leszerelés propagandája hatotta át a XXII. nyári Olimpiai Játékokat is, melyet 1980. július 19. és augusztus 3. között rendeztek meg Moszkvában. Eközben már Lengyelországban számos helyen sztrájkoltak a munkások. Az afganisztáni intervenció elleni akció keretében az amerikaiak nemzetközi bojkott felhívással fordultak a világ országai felé.

Az SZKP augusztus 12-i PB ülésén – két nappal a gdański hajógyári sztrájk kirobbanása előtt – értékelték az olimpia eredményeit. Az SZKP vezetése örömmel állapította meg, hogy a rendezvény a Szovjetunió „nagy erkölcsi-politikai sikerévé vált”. A beszámoló szerint, a „Játékok sikeres megrendezése komoly csapást mért az amerikai adminisztráció ambícióira, mely a nemzetközi feszültség növelésének kedvéért a moszkvai olimpia meghiúsítására és a nemzetközi olimpiai mozgalom felbomlasztására törekedett”. Továbbá komoly politikai eredménynek tartották, hogy a nyugat-európai és a NATO-országok többsége az amerikai nyomás ellenére is részt vett az olimpián.

„Elmondható, hogy Moszkva számára rendkívül rossz időpontban robbant ki újra a lengyel válság. A diplomáciai elszigetelődés veszélye, az új agresszív amerikai politika, az elhúzódónak látszó afgán háború, az egyre fenyegetőbb Washington-Peking tengely (a Szovjet Hadsereg ekkor mintegy negyven hadosztályt állomásoztatott a kínai határnál) kialakulása, a rendkívül súlyos gazdasági problémák, és az ellátási nehézségek, illetve a már teljesen elöregedett politikai vezetés terhe egyszerre nyomasztotta a szovjet politikát, és szűkítette le a lehetőségeket”

A Brezsnyev-doktrína lényegi megváltoztatása 1968 után

Végül áttérnék az úgynevezett Brezsnyev-doktrínára, amely evolúciója, és végül megszűnése – véleményem szerint – szorosan összefügg a szocialista tábor országai között meglévő különbségek, és sajátosságok létével, a tábor országainak emancipálódásával, a tábor belső szétfejlődésével, végül a nagy belső válságok kezeléséből levont tanulságok elemzésével, valamint az enyhüléssel.

Itt igazából csak egy momentumra hívnám fel a figyelmet. Békés Csaba az Enyhülés és emancipáció című – egyébként kiváló – könyvében megkülönbözteti a „Mikojan-doktrínát” a Brezsnyev doktrínáról.

„Az előbbi szerint a kelet-európai válságokat belső, helyi erőkkel kell megoldani, a Brezsnyev-doktrína szerint pedig külső katonai erővel”

Véleményem szerint ez nem ilyen egyszerű. 1956-ban is az első szovjet katonai intervenció után érvelt Mikojan azzal, hogy helyi erőkkel, akkor nevezetesen Nagy Imréékkel kell megoldani a válságot. Akkor azonban már késő volt, hiszen a folyamatok túlléptek Nagy Imre kormányán. Igaz, hogy a szovjetek meg sem próbálták ezt a forgatókönyvet megvalósítani.

Ugyanakkor 1968-ban – az SZKP irataiból tudjuk, hogy Jurij Andropov és Mihail Szuszlov, akik 1956-ban is kulcsszerepet játszottak a második szovjet katonai beavatkozásban – Mikojan 1956-os álláspontján voltak sokáig. Vagyis, hogy belső erőkkel kell megoldani a csehszlovák válságot. Mint tudjuk, ezúttal mintegy nyolc hónapon keresztül igyekeztek tárgyalni a csehszlovák vezetőkkel, de nem sikerült sem a beavatkozás előtt kezelni a helyzetet, sem utána a „rendteremtés”. Hiába vitték el Alexander Dubčeket Moszkvába, és kényszerítették egy megállapodást aláírására, a csehszlovák belső helyzet messze nem a szovjet elvárások szerint alakult.

Majd 1980-1981-ben, amikor szintén Andropov és Szuszlov volt a válságkezelés felelőse, sokat emlegették 1968-at, hogy az intervenció után sem volt megfelelő helyi erő, akikre támaszkodhattak volna. Abban pedig biztosak voltak Moszkvában, hogy Lengyelországban biztosan nem találtak volna belső erőt, ha katonailag megtámadják az országot.

„1980-1981-ben Wojciech Jaruzelski volt a kiszemelt helyi vezető, aki végül – hosszas vonakodás után – magára vállalta a feladatot, hogy szovjet katonai intervenció nélkül <megmentse> a szocializmust”

Mint tudjuk, ez csak katonai hatalomátvétellel sikerült átmenetileg. Jaruzelski szovjet szemmel megbízhatónak tűnt, olyannak, aki el fogja végezni a rá szabott feladatot. A második világháború kitörése után családjával a Szovjetunióba internálták, de ott belépett a szovjet parancsnokság alatt felállított lengyel hadseregbe. 1945-ben már a szovjetek hírszerzőjeként lépett lengyel földre. Karrierje villámgyorsan ívelt felfelé. 1956-ban a poznańi felkelés leverése után lépett tábornoki rangba, mindössze 33 évesen! Hamarosan a Lengyel Hadsereg Politikai Főcsoportjának a parancsnoka, majd a vezérkari főnöke lett, részese és beosztásánál fogva egyik irányítója volt 1967–68 folyamán a hadseregben folytatott tisztogatásnak. 1968 augusztusában Jaruzelski, már miniszterként, aktívan részt vett a csehszlovákiai megszállásban. 1970 decemberében pedig miniszterként felelős a gdański, elblągi és szczecini tömegbe lövetésért, amelynek legkevesebb 43 halálos áldozata és mintegy ezer sebesültje volt.

„Tehát többször is bizonyította, hogy szükség esetén képes határozottan fellépni a <belső ellenséggel szemben>”

Amikor 1981. október 18-án a LEMP első titkárává választották, Brezsnyev felhívta telefonon. Hadd idézzek most a beszélgetésükből: [Jaruzelski mondja] „csak azért [vállaltam el], mert tudtam, hogy Ön [Brezsnyev] támogat engem, és helyesli ezt a megoldást. Ha ez nem így lett volna, én soha nem egyeztem volna ebbe bele. […] Megcsinálok, Leonyid Iljics, mindent, mint kommunista, mint katona, hogy jobb legyen, hogy elérjem, hogy a helyzet megváltozzon az országunkban és a pártunkban. […] Az ország életének minden területére széles körben bevonjuk a hadsereget.”

„Jaruzelski tehát tudta, miért kapta a megbízatást, és tudta, hogy csak így mentheti meg a Szovjetuniót egy tragikus lépéstől, amelyet egyáltalán nem akart megtenni”

Véleményem szerint másképpen kellene közelítenünk a Brezsnyev-doktrínához, mint eddig. Az eddigi definíciót lényegében magának Brezsnyevnek a Lengyel Egyesült Munkáspárt 1968 őszi kongresszusának beszédéből eredeztetjük. Ugyanakkor az ’68-as prágai tavasz és az ’70-es lengyelországi tengermelléki tömegbe lövetés után egyértelműen kimutatható, hogy Moszkva a kevéssé presztízsromboló, és jóval költséghatékonyabb megoldások felé mozdult el.

„Ez nem egyszerűen a „Mikojan-doktrínának” az előtérbe kerülését jelentette, hanem annak a feltételrendszernek a megteremtését is, hogy katonai beavatkozás nélkül biztosítható legyen a szocialista rendszer a térség országaiban”

A szovjeteknek tehát 1968 után a legfőbb céljuk az volt, hogy 1) olyan vezetők kerüljenek hatalomba, akik nem csupán lojálisak Moszkvához, hanem adott esetben készek fellépni a belső ellenállással szemben, 2) a blokk országainak vezetői érdekeltek legyenek a hatalmuk megtartásában, és ehhez adjanak a kezükbe eszközöket (elsősorban a külpolitikai önállóságuk növelésére kell gondolni), ne csak bábok legyenek a sakktáblán. Szerezzenek maguknak külső legitimitást, hiszen így adott esetben szuverénként tudnak fellépni a „szocializmus védelmében”, ahogy azt majd Jaruzelski is teszi 1981. december 13-án. Senki nem is kérdőjelezi meg a világban, hogy neki ehhez joga van. Más kérdés, hogy a hadiállapotot mégis jogszerűtlen módon vezették be.

E változásokra éppen az enyhülés, és a szocialista rendszer fenntartása érdekében volt szükség. Ha már a Szovjetunió nem volt  képes gazdaságilag finanszírozni az európai szocialista rendszereket, akkor legalább az kelet-nyugati enyhülést fenn kellett tartaniuk, hogy a tábor országai nyugatról megszerezhessék azt, ami a fennmaradásukhoz szükséges.

„Ha az enyhülést feláldozták volna egy Lengyelország elleni katonai akció oltárán, akkor minden bizonnyal nem megmentették volna a szocializmust, hanem előrébb hozták volna a bukásának időpontját”

1956-ban és 1968-ban nem kockáztatták az enyhülést a szovjetek, 1980-1981-ben viszont kockára tettek volna mindent. Így Lengyelország megtámadása egyfelől a korábbi pszeudoválságokkal ellentétben könnyen valódivá hidegháborús válsággá válhatott volna (erre bizonyíték nem csak Carter elnök idézett beszéde, hanem az 1980. december 3-án a New York Timesban közzétett üzenete is, amelyben a leghatározottabban elítélte a katonai intervenció lehetőségét, mint megoldást, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a lengyel kormány és a nép meg tudja oldani az országban kialakult bonyodalmakat külső beavatkozás nélkül is. Egy esetleges szovjet katonai intervenció esetére a „legnegatívabb konzekvenciákat” helyezte kilátásba a szovjet–amerikai kapcsolatokban).

„Az én álláspontom szerint tehát a Brezsnyev-doktrína a nyolcvanas években már nem azt jelentette, amit 1968-ban, tartalma kibővült, és számos korlátozó erő is született. A lengyel válság <megoldása>, vagyis az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot a történelmi bizonyság arra, hogy a doktrína jelentős változáson esett át, s még a legsúlyosabb helyzetben sem kell a szovjet haderő, vagy a Varsói Szerződés hadseregeinek intervenciójához folyamodni”

(Megjegyzem, hogy 1968 után a legjelentősebb lengyel ellenzékiek, mint Leszek Kołakowski, Adam Michnik, Jacek Kuroń több írásukban kifejtették, hogy nem kell tartani a szovjet katonai intervenciótól. Egyértelműen kiderül, hogy érzékelték a szovjet politikában beállt változásokat. Magyarországon hasonló állásponton volt a nyolcvanas években Kis János is.) Inkább abban voltak érdekeltek a szovjet vezetők, hogy ne kerüljenek olyan kommunista vezetők hatalomba, akik a szocializmus lebontásában, és a Szovjetunió nemzetközi pozícióinak gyengítésében érdekeltek.

 

(Elhangzott a lengyelországi hadiállapot bevezetésének 40. évfordulója alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézete által szervezett tudományos konferencián, 2021. december 16-án.)

MEGOSZTÁS