//Az utolsó katona
Egy szovjet katona kitűzi a vörös lobogót a berlini Reichstag épületére 1945. május 2-án #moszkvater

Az utolsó katona

MEGOSZTÁS

Ha jól értem, megint őróla folyik már csak a szó leginkább. Francia atomhatalom ide, német és angol csodafegyverek oda, ukránok vagy lengyelek, magyarok vagy délszlávok, mindegy az. Valakinek tartania kell a frontot! Közben, persze, fedeznie kell a többiek visszavonulását, és a legvégén, elvinni a balhét.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Egy szovjet katona kitűzi a vörös lobogót a berlini Reichstag épületére 1945. május 2-án #moszkvater
Egy szovjet katona kitűzi a vörös lobogót a berlini Reichstag épületére 1945. május 2-án
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Jevgenyij Haldej

Amikor először hallottam róla, 1944 őszén első elemista kiscserkész voltam még a Zichy Jenő utcában. De még én is magamra vettem, amikor többször is figyelmeztettek bennünket a rádióban, hogy most már tessék csinálni valamit! A légi riadók után várni kellett ugyanis, amíg a visszaúthoz a Liberátorokat feltöltötték valamelyik szovjet repülőtéren kerozinnal, a pilótákat meg méregerős kínai teával és tűzforró orosz pelmenyivel. Ez alatt, amint hittem, nekünk, utolsó katonáknak kellett volna összeszedni a törmeléket, és elvinni a balhét. De rendesen ám! Mert ami ott maradt, azt lebombázták szépen, még egyszer. Még jóval később, a jugoszláv háború idején sem kellett hazavinniük a megmaradt cuccot. Bel lökték őket a folyton még a régi jó görögökről ábrándozó Adriába.

„Ebből viszont az lett, hogy amikor elértek az oroszok hozzánk a Nyugatihoz, nem maradt nekik jóformán más, csak ezek az utolsó katonák, meg mi, túlélők, a szebb jövő letéteményesei a fáspincékben, a bombákkal együtt ledobált, de még fel nem robbant golyóstollainkkal”

Ha jól emlékszem, az igazi légó pincék parancsnokai akkor már valahogyan nem voltak velünk. Ők voltak pedig, akik tudtak mindenről és mindenkiről mindent. Ők kacsintottak oda annak a pincelakónak, aki nem értett elég jól németül, oroszul, vagy a nyilas szóból, amikor valamely, minket védő, vagy felszabadító különítménynek éppen az a néhány kiskanál zsír vagy maroknyi liszt hiányzott még a boldogsághoz, amely „szeneskannáink”, meg „homokos zsákjaink” legalján lapult.

„Amikor megindult az új, az igazi, a politikai élet, akkor is rájuk lett szükség először”

Előbb a debreceni Református Kollégium dísztermében tűntek fel, és csak aztán a Parlamentben. Ez erősített meg abban a naiv hitemben, hogy az igazi, a profi utolsó katonák a légó parancsnokok voltak tulajdonképpen, csak más-más „koalíciós pártok” képviseletében. Jó 10 évvel később tudtam csak meg, hogy mi tulajdonképpen egy utolsó katona dolga, amikor golyószórósnak választottak az Egyetemi és Főiskolás Zászlóalj egyik rajában. Neki kell meghalnia a többi kiscserkész helyett. Úgy esett meg a dolog, hogy az egyik bajtársam szót emelt a megválasztásom ellen: „Ez ugyan nem fog fedezni bennünket ezzel a dög nehéz szerszámmal! Ez csak pofázni tud!” A bekövetkező konkrét helyzetekben bebizonyosodott, hogy a „pofázásnak”, bizony, döntő jelentősége is lehet. De, hagyjuk most már ezt! Különben is, ma már sokkal könnyebbek a golyószórók, és könnyebb elfutni velük, otthagyva kényre-kedvre a többi bajtársat. Ezért ma már nem kell megválasztani sem a légósokat, sem a golyószórósokat. Megválasztják ők maguk egymást, rendesen.

„Ki lesz hát akkor majd <az utolsó katona>? Hát mi, mindnyájan, vágom rá én most már ezeknek a kiscserkész (úttörő, DISz-es, KISZ-es) tapasztalatoknak az alapján”

A további találgatás helyett, kivettem tehát a kölcsönkönyvtárunkból Norman Mailer Meztelenek és holtak című, a legutóbbi világháború óta méltán klasszikussá vált, és így ronggyá olvasott regényének harmadik magyar kiadását. (Európa, 1971. Fordította Szíjgyártó László.) A sztori a háború utolsó hónapjaiban történt meg, amikor mind a japán, mind az amerikai fél is egyre többet beszélt az utolsó katonákról. A szerző feltette a ma is egyre aktuálisabb kérdést,

„amikor megtörtént már a normandiai partraszállás, a Reichstag tetején pedig ott lobogott a szovjet zászló, változtathatott-e már a háború kimenetelén annak a kis japán szigetnek a bevétele, amelyben a regény szereplői testileg és lelkileg is, tökéletesen felmorzsolódtak?”

Minden jóindulatú, józan ember egyértelmű nemmel válaszol ma is erre a kérdésre. Tény viszont, hogy megtörtént, ami történt. De a mai háborús pszichózis azt bizonyítja, hogy még Hirosima és Nagaszaki tragédiájával megtetézve is teljesen felesleges volt, és a világ jövőjének egyetlen problémáját sem oldotta meg. Az erkölcsi következményei pedig egy baljós véget vetítenek előre. Nem hiszem, hogy van olyan dolog, amit nem lenne érdemes megtenni ennek az elhárítása végett. Én most annyit tudtam csak tenni, hogy golyószóró helyett, kézbe vettem újra ezt a 769 oldalas könyvet, és türelmesen végigolvastam. Lássuk, hogy érdemes volt-e!

„A Csendes-óceáni amerikai offenzíva egyik partraszálló egységének felderítő rajáról van szó, amelyben ugyanolyan különböző emberek voltak, mint egykor a mi rajunkban. A csata előtti éjszaka van, őrségben”

„A dzsungel baljóslatúan hallgatott, s ez a némaság olyan parancsoló volt, hogy Roth még a lélegzetét is visszafojtotta… Botorkálva elindult arrafele, ahol Brown aludt… – Szarházi! – mondta Brown. Befűzte a bakancsát, és szó nélkül elindult a géppuskafészek felé…. Roth nesztelenül lefeküdt a hálótársa, Minetta mellé, és megpróbálta lehúzni róla a pokrócot. Megint eszébe jutott a kisfia, s elöntötte a büszkeség. Az ő szemében legalább vagyok valaki, gondolta. De megmutatom még a világnak! … Az úristenit ennek a Rothnak, dühöngött Brown. Képes elaludni az őrségen! Lehet, hogy felderítőnek nem vagyok olyan jó, mint Martinez, meg nem vagyok olyan hidegvérű, mint Croft, de becsületes vagyok, és komolyan veszem a beosztásom. Nem úgy, mint Red, aki ahelyett, hogy dolgozna, folyton csak a száját jártatja, meg hülye vicceken jár az esze. Én csakugyan azon vagyok, hogy jó altiszt legyek… (138. oldal.)

„A japánok fanatikus kitartással védekeztek. Az egész akció felesleges vérontásnak bizonyult”

„Ahányan még megmaradtak a csapatból, letelepedtek éjszakára. De nem ment az alvás. Roth belenyomta arcát esőköpenye nedves gumiszövetébe. Látta maga előtt Wilsont. Fehér volt az arca, csupa vér az egyenruhája. Iszonyú.… Red rámeredt Roth hátára s még mindig kísértést érzett, hogy kinyújtsa felé a kezét. Eszébe jutott, milyen vitája volt egyszer Toglioval egy újságból kivágott vezércikk miatt, amit egyik bajtársuk kapott az anyjától. ’Hiába esnek el katonáink?’  Ki nem tudja erre a választ? Háborút folytatni bármiféle ideáért éppoly hülyeség, mint amikor valaki a bordélyházban akarna megszabadulni a tripperjétől. (151. oldal.)

Hearn hadnagy sem tudott aludni. Rendkívül ideges volt, s valami furcsa, lázas bágyadtság ömlött el minden tagján. Valami pontosan meg nem határozható, félelemhez és nyugtalansághoz hasonló érzés töltötte el, s gyötörte, hajszolta. Mit fognak csinálni? Ezt kellett eldöntenie. Most már fikarcnyi kilátás sincs rá, hogy a felderítés sikerül. Soha nem is volt kilátás rá, hogy a felderítés sikerül. Most már tisztán látja. És most mit fog kezdeni? Miután tisztába jött önmagával, nincs joga folytatni a felderítést. Csak azért is vissza kell fordulnia! Ha majd a végén visszajutnak a táborba – ha visszajutnak -, le kell mondania tiszti rangjáról. (622. oldal.) …Szinte hallotta,  hogyan gúnyolódna a dolgon a főnöke, Cummings tábornok: Nagyon szép és érzelgős dolog, Robert, egyike a mindennap használatos, szép hazugságoknak, olyasféle hazugság, mint az, hogy gazdag ember sosem jut a mennyek országába. S aztán nevetve hozzátenné: tudja meg, Robert, hogy csakis a gazdagok jutnak a mennyek országába!” (641. oldal.)

És a könyv vége: „Cummings tábornok átnézte a korábbi felderítő jelentéseket, s újból átolvasott minden jelentést az utóbbi hónapban az arcvonalon. Még egyszer áttanulmányozta a hírszerző szolgálatat szórványos adatait is. De sehol sem talált még csak célzást sem a japánok tényleges helyzetére. Azokból a jelentésekből egyetlen következtetést vonhatott le. Azt, hogy a japánok még mindig teljes erőben vannak. A dolog bosszantotta, sőt meg is ijesztette. Ez volt a legkegyetlenebb hazugság, amelyet egy hadműveletből valaha is levont. A jelentések teljesen értéktelenek voltak… / A tábornok tudta, miért büntette meg Hearnt, tudta, hogy nem véletlenül osztotta be a felderítőkhöz. A halálát is előre sejtette. Eleinte kicsit örült is neki, hogy meghalt. Ha majd a Fülöp-szigetekre kerül sor, be fogja vetni az egész hadosztályt, s akkor esélye lesz rá, hogy mutatósabb eredményeket érjen el.” (765. oldal.)

„De a katonák bosszantó ellenállást fejtenek ki vele és minden változtatással szemben. Akárhogy ösztökéli is őket az ember, minden parancsot kelletlenül hajtanak végre, s mihelyt a nyomás megszűnik, visszaesnek a régi kerékvágásba. Át kell nevelnie őket, ki kell babrálnia velük! (768. oldal.)”

„Két hét múlva Dalleson őrnagy az újonnan épített hadműveleti barakkban üldögélt, és élvezettel merengett a múlton, jelenen és jövőn. A kiképzés kezdete másnapra volt kitűzve. Ebben a pillanatban jutott eszébe a nagy ötlet. A tereptan órák résztvevőit bizonyára felvillanyozná, ha szerezni tudna Betty Grable-ről egy életnagyságú, színes fényképet, méghozzá fürdőruhában, és a koordináta-rácsot erre helyeztetné rá. A szentségit, micsoda ötlet! Az oktató rámutathatna Betty Grable egyes testrészeire, és azt mondhatná: határozzák meg a koordinátákat! Ez már döfi!” (770. oldal.)

„És előttünk volt még Hirosima és Nagaszaki, Korea, Vietnám, Tajvan és Ukrajna, esetleg egy új világháború. Mindez, Betty Grable életnagyságú, színes fényképén át nézve.  És most itt vagyunk. Mit lehetne tenni? Még mindig, nagyon sokat. De semmit abból, amit a politikai puffancsok tesznek”

Egy házat egy filléres drónnal szétlőni nem nagy kunszt. Ma már az a politikus, aki építkezni is tud. A kínai elnök és felesége például, három napot töltött most nálunk. És nagy hatótávolságú rakéták helyett, stratégiai gazdasági lehetőségeket hoztak ajándékba. Eközben vagy 30 orosz nagyvárosban megünnepelték a Győzelem napját az idén is. A moszkvai díszszemlén a (hadi)gazdaság elitje foglalta el most a tribünt, a politikusok és vendégeik pedig, a tér szélére kirakott padokon ücsörögtek. Én azzal igyekszem beleolvadni ebbe a sorba, hogy elolvastam ezt a könyvet újra, de szokásom ellenére, nem bölcselkedem most tovább róla. A tanulságok levonását meghagyom az olvasónak. Így megy ez most, valahogyan.

MEGOSZTÁS