Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót? Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.
A mag végül nem ott szökkent szárba, ahol elvetették. Ez is lehetett volna a címe az írásomnak. Elég nyakatekert. Vitatható megállapítást takar, és némi magyarázatra szorul. Csupán rövidre, emlékezve a nem túlságosan kedvelt tudományos szocializmus szemináriumokra. Nem ártana, ha mindenkinek lenne némi alapismerete a témában. Igaz, ez megnehezítené a kommunikáció tudatformáló (deformáló) szerepét.
A modern ipari társadalom, mai életünk, jólétünk alapja és kissé hangzatos szóval bölcsője megszülte a munkásokat. Elnyomott helyzetük és harcuk az első szakszervezeteket, a chartista mozgalmat, melynek hazája Anglia lett. Ideológiáját két német filozófus alkotta meg
Apró kitérő. Fiatal íróként beparentáltak egy marxista kurzusra. Nagy szerencsénkre a kor egyik kiemelkedő filozófusa, Tőkei Ferenc vezette. A hazai literatúra majdani nagyjainak a tiszteletére a lakásán. Ő ajándékozott meg egy szellemes és ide illő aforizmával:
„A szocializmusnak egyik baja, hogy az elméletét a németek alkották meg, akik közismerten a gyakorlatban járnak az élen, míg az oroszok tették át a gyakorlatba, akik köztudottan az elméletben az erősek”
Értsd, ahogy akarod…
A munkásmozgalmi szervezkedés programadó dokumentuma az 1848-ban napvilágot látott Kommunista Kiáltvány. Az első, nagy társadalmi változást célul tűző forradalom, a munkások irányította Kommün viszont 23 évvel később Párizsban tör ki, és rázza meg a világot. A rájuk épülő fordulat pedig fél évszázad elmúltával, és pár ezer kilométerrel távolabb következik be, hogy megváltoztassa a történelem menetét. Akárhogy, bármilyen pozitív vagy negatív előjellel magyarázzák ma.
„Igaz lenne a sokak által vitatott állítás a leggyengébb láncszemről? Megoldása bőven ad munkát az ideológusoknak. Mi másutt keressük az okokat és okozatot. Ehhez előbb tekintsünk vissza kicsit a történelemben”
Aligha gondolta a szerencsétlen sorsú I. Pál cár, hogy az a szerény vasöntő műhely, amelynek alapítását a Néva partján több mint kétszáz évvel ezelőtt elrendelte, az orosz ipar egyik fellegvára lesz. S nemcsak az iparé. A kis műhelyből hatalmas gyárteleppé nőtt vállalkozás nagy szerepet játszik abban, hogy a létrejöttét elrendelő hatalom összeomoljon, és valami új kezdődjön.
Ám ez még egy kicsit odébb van. Egyelőre a skót-orosz fegyvergyártó és feltaláló Charles Gascoigne bábáskodik a szentpétervári gyár beindítása felett. Nem tudja befejezni tervét. Az öntöde megsínyli a 1824-es nagy áradást, ami másfélszáz munkás halálát okozza. Oroszhon még nem érett meg az ipari forradalomra. Kézből kézbe kerül a vállalkozás, ám senkinek nem sikerül hasznot kicsiholni belőle, és a gyár végül csődbe megy.
„Ekkor lép a színre Nyikolaj Ivanovics Putyilov (1820-1880) tengerésztiszt, matematikus. Ott bábáskodik az orosz gyáripar alapjainak lerakásánál, s lesz a birodalom egyik vezető iparmágnása”
Már a tengerészeti kadet iskola hallgatójaként kitűnik mérnöki képességeivel, és ezeket a krími háború idején eredményesen kamatoztatja. A Baltikumba átvezényelve dokkokat épít, partvédő hajók tervezéséből veszi ki a részét – a teljes partvédő flotta felállítását bízzák rá. Ő volt az első, aki megszervezte a fémhulladék újraolvasztással történő hasznosítását Oroszországban.
S ekkor eljön a nagy pillanat. Putyilov 1868-ban a tönkrement gyárak helyén vaskohászati üzemet alapít. A birodalomban a minőségi kohászati termékek előállítása nem volt megoldva. A nagy vasútépítési időszakban a sínek közel 90 zázalékát Angliából szerezték be. Putyilov eredményes munkálkodásának köszönhetően ez az arány 17 százalékra csökkent, s üzeméből az orosz állam 30 százalékkal olcsóbban jutott a vasútépítéshez elengedhetetlen sínekhez.
„Ha egy üzlet beindul, a többi már szinte megy magától. Főképp, ha az egy olyan ember veszi a kezébe, mint Nyikolaj Putyilov, az alapító unokaöccse. És teszi márkanévvé a Putyilov nevet”
Legalább olyan tehetséges, mint elődje. Jogász képzettsége ellenére remekül vezeti a hatalmas gyárat, az égetően szükséges oroszországi reformok résztvevője, Szergej Witte hűséges embere. Megalapítója a legnagyobb oroszhoni pénzintézetnek, az Orosz-Ázsia Banknak. Aktívan részt vesz a máig is vitatott jelentőségű, befejezetlensége folytán csak a parasztság töredékét boldogító sztolipini agrárreformban. Több tucat gazdasági vállalkozás, részvénytársaság, konzorcium vezetője. Miközben puritán lélek, kopott zakót hord, melynek hajtókáján örökösen ezüstszürke szivarhamu csillog. Amikor kitör a februári forradalom, a nagy próbálkozás, a polgárosodás mellé áll. Társaságot alapít az Orosz Gazdaság Megmentésére.
Az idővel alaposan megférfiasodott Néva parti művekben már nemcsak ágyúgolyókat, de hadihajókat is gyártanak. 1902-ben kidolgozott lövegüket még a Nagy Honvédő Háború idején is használják.
„A századfordulóra a kontinens egyik legnagyobb nehézipari üzemévé nőnek. Csak a Krupp Művek előzik meg őket”
Közel 30 ezer munkás dolgozik a több gyárból álló telepen. Keményen, egyre kevésbé érezve fáradozásuk eredményét. És angliai és más elődeik példáját követve harcot indítanak a jobb életért, érdekeik képviseletéért, hogy befolyással lehessenek sorsuk alakulására.
Ha meg akarjuk tudni, hogyan éltek a munkások a cári Oroszországban, akkor a legjobb, ha a korabeli forrásokat vizsgáljuk meg, a későbbi kutatások megállapításai gyakran átideologizáltak. Hol erre, hol pedig amarra. A korábbi évek komor képét tagadva manapság sokan egyenest paradicsomi jóléttel jellemezték az orosz ipari munkásság forradalom előtti helyzetét. A lentebb idézett felméréseket nem marxista tudósok végezték, hanem cári tisztviselők, a birodalmi egyetemekről kikerült, állami megbízatást teljesítő közgazdászok.
A hatalom érzi, hogy valamit tennie kell. 1898-ban Alekszandr Pantyelejev, a cári csendőrség parancsnoka beutazza Oroszország iparvidékeit, s tapasztalatait összegző jelentésében gyászos megállapításokra jut:
„A hatalmas hasznot élvező gyártulajdonosok élen járnak a munkások kizsákmányolásában, keveset fizetnek a munkáért, és a ritka kivételektől eltekintve szinte semmit sem tesznek a munkások és családjaik életszínvonalának javításáért. Elsősorban ezek a zavargások és sztrájkok okai”
A posztjáról a forradalmak idején elmozdított csendőr tábornokot utolérte a sors, 80 éves korában, 1919 januárjában a polgárháború legnehezebb időszakában Petrográdon éhen halt.
Az első állami felügyelő, a gyáriparban rendet tenni akaró Jakov Mihajlovszkij a századfordulón 125 Moszkva környéki gyárból 111-ben talált kirívó hiányosságokat. A munkaviszonyokat nem szabályozta törvény. Volt, ahol 14 órát dolgoztatták a munkásokat, az átlag az egész birodalomra kivetítve 12 óra. Zúgolódni nem volt ajánlatos, könnyen az utcán találtad magadat. Akkora volt a munkanélküliség, hogy nyomban fel tudtak venni a helyedre új munkást. A dolgozókat betegségek tizedelték. A dohánygyáriaknak a tüdejük ment tönkre, az üveggyárakban ólommérgezés pusztított, a cukorgyárak a bőrbetegségek melegágyai voltak. Nem volt zuhanyozó, a kriminális állapotú mellékhelyiségek iszonyú bűzt árasztottak.
Visszaéltek a fizetésekkel. Gyakorlattá vált, hogy a gyártulajdonosok a bér 40 százalékát büntetésként megvonták. Mik voltak a legfőbb indokok? Késés, önkényes eltávozás. Utóbbiba beleszámított, ha a gyári szállást, a kaszárnyákat elhagytad munkaidőn kívül. A munkások 52 százaléka a gyárban létesített kaszárnyákban lakott, hatalmas termekben, összezsúfolt fapriccseken.
„A kormányzati reform törekvések ellenére az évek során a helyzet nem sokat változott, változás kellett. Nem reform, hanem forradalom”
A Putyilov művek dolgozói 1917 februárjában sztrájkot hirdettek. Március 8-diki demonstrációjukon hangoztatott jelszavaik világosan tükrözték a tömegek legfontosabb kívánságait: „Elég volt a háborúból!” „Vesszen az önkényuralom! „Kenyeret!” A tüntetők összeütközésbe kerültek a rendőrséggel. Kitört a februári forradalom Petrográdban.
A gyár munkásai mindig elöl jártak. 1918 januárjában államosítják a Putyilov műveket. Az indok, hogy a részvénytársaság eladósodott az orosz államkasszával szemben. Valós volt? Ennyi idő távlatából nehéz kideríteni. Egy biztos, mindent elkövettek, hogy fékezzék a forradalmat, és készek voltak akár a gyár tönkretételével, csődbe vitelével kimenteni legalább vagyonuk egy részét.
„A határozatot Sztálin írta alá, és igazgatóként egy esztergályost neveztek ki, Anton Vasziljevet. Neve nem volt ismeretlen a munkások körében. 1916-ban jött haza a száműzetésből, de Petrográdba csak a februári forradalom után térhetett vissza”
A gyártulajdonosok 1917 nyarán arra hivatkozva, hogy nincs fűtőanyag, be akarták záratni az üzemet. Vasziljev, ekkor már a gyár munkástanácsának elnöke nem volt szívbajos, és a hozzá hasonlóan rátermett emberekből összehozott egy bizottságot, leküldte őket a Donyec-medencébe, illetve a petrográdi körzet üzemeihez. Munkásember megérti társait, és ahol tud, segít, működött a szolidaritás. Néhány nap alatt egymillió pud szenet és olajat sikerült összegyűjteniük. A gyár megmenekült, senkit nem kellett elbocsátani. Vasziljev részt vett a Téli Palota ostromában, a Putyilov művek vörösgárdistáit vezette.
Semmi kétség, személyében emberileg alkalmasabb vezetőt aligha találhattak. Egy dolog azonban mozgalmat irányítani, és más vezetni Oroszhon egyik legnagyobb üzemét. Vasziljevet a későbbi munkáskáderekkel ellentétben nem csábította el a hízelgő ajánlat. Pedig Alekszandr Szerebrovszkij, az ipari népbiztosság kollégiumának tagja, akit kimondottan ezért küldtek oda, egész éjjel okította, mit kell tennie egy igazgatónak. Biztos hasznos dolgokat mondott, mert később ez lett az alapja annak a kézikönyvnek, amit a mérnök forradalmár írt az államosításban vezető szerephez jutott munkásigazgatók felkészítésére.
„Vasziljenek nemcsak a szíve, de az esze is a helyén volt. Tisztában volt vele, hogy három osztály elvégzésével az általános iskolában aligha fog boldogulni a rá bízott feladattal”
Szerencséjére a sors összehozta egy kiváló mérnökkel, Iván Tugarinnal. Bár Tugarin elsősorban tüzérségi ügyekben, ágyúk tervezésében volt otthon, energikus és határozott ember lévén alkalmasnak tűnt a posztra. Négy éven át becsülettel vitte, mígnem felparancsolták Moszkvába, fontosabb munkakörbe. De a gyár már működött, és kiállta az idő próbáját a Nagy Honvédő Háborúban is. Vasziljev maradt ott, amihez értett, a mozgalmi munkánál. 1931-től nyugdíjasként élte át a szovjethatalom embert próbáló éveit 85 éves korában bekövetkezett haláláig.
„Merőben másképp alakult a gyár tulajdonosának, Nyikolaj Putyilovnak a sorsa a forradalom győzelme után”
Életét családi tragédia súlyosbította, lánya Marija öngyilkos lett, mert nem engedték ahhoz a férfihoz, akit szeretett. Szerelme a gyáros lakása előtt pisztollyal végzett magával. Putyilov aktívan támogatta L. G. Kornyilovot. Miután a Népbiztosok Tanácsa 1917 decemberében rendelettel a nép ellenségének nyilvánította, és elkobozta összes ingó valamint ingatlan vagyonát, elmenekült Petrográdról. A polgárháború alatt pénzügyileg támogatta a fehéreket, és szolgált a Távol-Keleten, a Kínai Keleti Vasútnál. Tapasztalatát kamatoztatva ismét működésbe hozta az Orosz-Ázsiai Bankot. Fiókjai többségükben Kínában működtek, ám az igazgatóság Párizsban székelt.
„Újabb fordulat az életében, hogy tárgyalásokat kezd honfitársával, Leonyid Kraszin szovjet nagykövettel egy közös jegybank létrehozásáról. Két igazi <nagyágyú> egyezkedik. Ha tervük sikerül, ez megkönnyíti a fiatal szovjet állam mozgását nemzetközi pénzügyekben és a financiális körökben”
Tudásában és képzettségében hozzá fogható tárgyalópartnere, Leonyid Kraszin az orosz forradalom egyik színes és nagy tudású vezetője. Noha apja rendőrfelügyelő, Kraszin egészen más pályát választ, mérnökit. Ám látva, és átérezve hazája tragikus helyzetét, a hivatásos forradalmárok rögös útját választja. Korán felhívja magára a cári titkosrendőrség, az ohrana figyelmét. Még mielőtt egyetemre kerülne, végigdolgozza a századfordulós nagy orosz vasútépítkezéseket. Harkovi főiskolai évei alatt professzora Dmitrij Zernov, a jeles orosz pedagógus, valahányszor kedvenc tanítványa részt vett valamilyen diák megmozdulásban, eltünteti nevét a hallgatói listáról, és csak a helyzet rendeződése után veszi vissza. Kraszin nem túl szorgalmasan látogatta az előadásokat. Sőt, szinte egyáltalán nem. Egyetemi évei alatt, hogy megélhessen, topográfus mérnöki munkát vállal, és csak a vizsgák letételére utazik vissza az alma materbe.
„A diploma megszerzése után Bakuba költözik. Beleveti magát a politikába és a mozgalmi életbe. Ő szervezi a Lenin szerkesztette Illegális újság, az Iszkra oroszországi reprint kiadását. Egy időre elvi vitája is van Leninnel, nem támogatja a párt egyszemélyi vezetését. Ennek ellenére szinte minden fontosabb külföldi kongresszuson ott van”
Cannes-ban, szállodai szobájában találják holtan a bolsevikok egyik titkos pénzügyi támogatóját, a nagytőkés Szavva Morozovot. Mindmáig megoldatlan a rejtély. Később, amikor már párizsi nagykövet, a francia rendőrség tapintatosan elássa az ügyet. 1908-ban Kraszin kénytelen elhagyni Oroszországot. Az emigrációban a hatalomátvétel legszélsőségesebb formájának híve. Az ultimatisták csoportjának egyik hangadója, radikális elképzelései miatt ismét vitája van Leninnel.
Nem csodálkozhatunk, hogy a februári forradalom után gyorsan kiábrándul Kerenszkijből, és teljes mellszélességgel a Lenin vezette a bolsevikok mellé áll. Szükség van szakmai tudására és politikai tapasztalatára. Ott van a delegációban, amelyik Trockij tiltakozása ellenér megköti a breszt-litovszki békét. A szovjet iparpolitika egyik legavatottabb formálója. Mindig elegáns, mint akit skatulyából húztak ki (ez nem éppen jellemző a forradalmár társaira). Viselkedése is megfelel a legszigorúbb diplomáciai szabályoknak, külügyi pályára küldik, Mihail Litvonovval (ki nem ismerné nevét) és Viktor Noginnal (a szovjet iparosítás szürke eminenciása) a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok helyreállítása érdekében végig látogatják a nyugat-európi országokat.
„Soha rosszabb párosítást. Kraszin később londoni, majd párizsi nagykövet lesz”
Putyilov lehetséges együttműködése a halálos ellenséggel természetesen nem tetszett az emigrációnak, eltávolítják bankja éléről. A tatár arisztokrata családból származó, kiváló pedigréjű, ám a gazdasági és bank szektorhoz semmit nem konyító Szergej Kudasev herceg lett az igazgatóság elnöke. Rövid idő alatt csődbe viszi a pénzintézetet, amit fizetésképtelensége miatt felszámolnak.
„Az így kiközösített Putyilov, akinek családja 1918 elején Párizsba költözött, és ott él vele, eltávolodva és eltávolítva a gazdasági és politikai élettől, 1940-ben hal meg magánemberként”
A gyártelep ma az 1934-ben merényletben meggyilkolt népszerű leningrádi vezető, Kirov nevét viseli, és az orosz ipar egyik vezérhajója. Itt készült a Nagy Honvédő Háború egyik kiemelkedő nehézharckocsija, a Kliment Vorosilov nevét viselő KV-1 és a K-700-as traktor, népszerű nevén a „Kirovec”. Mindkét jármű annak a Zsozef Kotyinnak a mérnöki képességeit dicséri, aki szegény ukrán család ötödik gyermekeként, fényes konstruktori pályát befutva a ’70-es évekig szinte az összes szovjet harckocsi és harcjármű tervezését irányította. Oroszhon mindig számíthatott a Putyilov művekre.
Kedves HandaBandy!
Értem humorát. Lenin nem volt német kém. Nem néhány egyébként ügyes és jó svádájú agitátor állította maga mellé egy 150 milliós ország lakosságát. Nem maroknyi kalandor puccsolta meg a cári, majd kerenszkiji romhalmazt. A hatalmon levőknek és támogatóiknak nem volt tömegbázisa. Csak egy példa: a cári család kivégzése egyáltalán nem rázta meg az orosz társadalmat. Nem kevés munkás volt Oroszhonban, és nem kevés paraszt, aki földet kapott. Ők szolgáltak a polgárháború végére 5 milliósra nőtt Vörös Hadsereg soraiban. Hagyjuk az elavult megpuccsolt forradalom elméletet. A tömegek támogatása nélkül a Szovjetunió Európát megmentve nem győzhetett volna 20 millió áldozat árán a II. világháborúban. És azt se feledje, hogy az oroszok számára, amikor 1941-ben, az első nehéz napokban vezetőjük hozzájuk fordult Alekszandr Nyevszkijnek, a „jégmezők lovagjának” példája többet mondott, mint a marxista szemináriumok, ők nem csak a rendszert, hanem a hazát, az orosz hazát védték. S többet jelentett az a többszáz harckocsi, amit a pravoszláv egyház hívei által összegyűjtött adományokból építettek, mint bármilyen ideológiai alapú agitáció. Nyomós érv volt, amikor Sztálin 1941 októberében fogságba esett fiát, Jakovot nem cserélte ki Paulusra, „Katonát nem cserélek tábornagyra” vagy lánya szerint „Ők mind az én fiaim” – ezek voltak az érvei. Más egy kilencmillióra olvadt nemzet nemzettudata és más egy nagy szenvedések árán, de mégis világhatalommá nőtt országé. Más az áldozatvállalás, amire a haza kötelez, másképp becsülik és értékelik.
Nem egyszerű rálelni a történelem igazságára, ha rendszerváltásonként átírjuk és csak egy szemszögből nézzük.
Ezen próbálok változtatni.
Örülök, hogy érdekli a történelem és ismeri is.
Kedves Iván!
Ne ugorjunk ekkorát a történelemben! A Szovjetunió 1922-től létezik, 1917 és 1920 között ex lex állapot volt Oroszországban ahol csekista bandák harcoltak a köztörvényes bűnözőkkel és a izzasztó munkát végző parasztokkal. Az utóbbiakkal azért, mert kérték az árát az elrekvirált jószágnak. Amikor Bugyonnij lovashadserege úgy fosztogatta a falvakat ahogyan ezt Iszak Babel megírta a híres könyvében, igazi „Lenin fiúk” módjára agyonlőve minden községben a módosabb parasztokat, a helyi pópát; és a helyi szatócsot, mert az sem engedte a boltját kipucolni. Ezekhez képest Szamuely kispályás volt a hírhedt páncélvonatával. Ötévi vörösterror után szakadt rá az emberekre a Szovjetunió, és a legdurvább elnyomás a harmincas években.
Nos a zárt társadalom is társadalom, és a Haza akkor is Haza, ha bitangok vezetik az országot, így 1941-ben az emberek tényleg összefogtak a Hazáért. Oroszországot mentették meg, de sajnos ezzel együtt a sztálinista csürhét is, amelyet később Hruscsov próbált félretolni.
Nézzük csak a nagyhatalommá válást.
Nos a forradalom segítői (voltak benne németek is, svájciak is) olyan tőkés körök voltak akik a cárizmus megbuktatása érdekében támogattak minden anarchistát, felforgatót, Lenint és hullarablót. Csakis azért, hogy a cári rendszert felválthassa egy lazább, tőkés rend ahol ők is megtalálják az üzleti számításaikat. Armand Hammer később vért izzadt, mikor Leninnel megállapodást kötött, mert a kondíciók nem voltak olyan jók, mint pl. Jelcin idejében. A Szovjetunió bukása után hatalmas „üzleteket” lehetett kötni és az orosz vagyon gyorsan áramlott ki Nyugatra. Nos ők álmukban sem gondolták 1917-ben, hogy hamarosan ki lesznek zárva a Kánaánnak gondolt országból. Valahogy úgy képzelték el, hogy felépítik majd koncesszióban a vasutakat, közutakat, és részesedésük lesz szinte minden új gyárban. Csalódottságukban igyekeztek lenyomni a Szovjetuniót, hogy ne is fejlődjön. Akár tetszik, akár nem, Hitler kellett hozzá, hogy újra Moszkva felé forduljanak és támogassák a Szovjet-Oroszországot. Nem önzetlenül ám, hanem azért, mert Hitler rájuk nézve hatalmas fenyegetés volt. Hitler ugyanis bevonult oda ahová bevonult, és pl. a Skoda azonnal a Krupp Művekkel kezdett együttműködni. A francia gyárakat úgy vették lajstromba, hogy a tulajdonosok elmenekültek, vagy kollaboráltak mert hallottak már ezt-azt a német koncentrációs táborokról.. Nos akkor kezdték el terelgetni Hitlert keletre, és adták át a fejlett technikát az oroszoknak, hogy azok tudjanak harcolni a németek ellen. Az pedig nyílt titok, hogy a háborút megnyerő Szovjetunió kilométeres szerelvényekkel vitte el a korszerű gépeket Németországból, és mázsaszámra a tervrajzokat hozzá. A legjobb szakembereket vitték el fogságba, és munkafeladatnak a szovjet ipar korszerűsítését kapták. Vagyis akárhogy nézzük a borzalmas háború után a Szovjetunió húszéves lemaradást tudott egyből behozni a zsákmányolt technikával, a szovjet piacra termelő, fejlett NDK-s és csehszlovák vállalatok, a magyar Tungsram és más élenjáró kelet-európai cégek bevonásával. (Más kérdés, hogy a tőkés nyugat mégis gyorsabban fejlődött.)
Tehát az 1917 körüli, utáni korszak tárgyalásakor nem léphetünk előre, az akkori elmaradottságot kell alapul venni. Senki sem látta előre a jövőt, és senki sem gondolt arra, hogy a Szovjetunió egyszer egy győztes hatalom lesz, és megnyílik előtte a pálya a fejlettebb ipari társadalom felé. A Putyilov művek munkásai igencsak gyér munkásosztályt képviseltek, mert a cári Oroszország Európa legelmaradottabb, mezőgazdaságra épülő, megcsontosodott félfeudális monarchiája volt.
A lapvetően egyetértek, de az utolsó mondattal nem. Oroszország az első világháború előtt Európa egyik leggyorsabban fejlődő hatalma volt. Egyes vélemények szerint ezt a fejlődést blokkolták előbb a háborúval, majd a forradalommal. Ha minden simán ment volna, Oroszország a 40-es évekre Európa egyik legnagyobb gazdasági hatalma lett volna. Szóval, a szegénység mögött valami nagyon megindult. Aztán nem hagyták kiteljesedni. Lett az, amiben már egyetértünk.
Kedves csakafidesz!
Nos, ezt a fajta egyoldalú megközelítést szerettem volna cikkeimben elkerülni. Én az „audiatur et altera pars” híve vagyok, míg Ön gondosan kiszedi a koncepciójához illő egyébként hiteles és helytálló, jó kontúrosra húzott morzsákat a történelemből és összeállít egy alternatív történelmet Lenintől Jelcinig, Armand Hammertől az oligarchák hatalomra jutásáig, majd kiűzetésükig az újonnan létrejött vadkapitalista paradicsomból. Én nem csinálok ilyen merész ívű áttekintéseket, csak szerényen felidézem a kort. Közben tartózkodok bármiféle aktuálpolitikai értelmezéstől. És megválogatom a jelzőket, Főleg ha azok csak egy irányba mutatnak, mert volt elég kegyetlenség a másik oldalon is. Mellesleg a „bitang sztálinista csürhe” nyerte meg a háborút, a nyugati szállítások nagysága nem érte el a 15-20 %-ot, amit a 20 millió körüli emberáldozattal azért ugye nem lehet összehasonlítani. A háborús jóvátétel, az elhurcolt berendezések nagyságát aligha lehet összemérni a szovjet földön okozott károkkal. Tény, és ezt maga is elismeri, hogy a Szovjetunió csinált nagyhatalmat Oroszhonból és évtizedeken át egyedül állt szemben szinte az egész tőkés világgal. Közben igyekezett támogatni a gyarmati és egyéb felszabadító mozgalmakat. Nem is beszélve arról, hogy számos vívmánya – jól vagy rosszul hajtották végre – az ingyenes egészségügy és oktatás, a szociális politika és juttatások – arra ösztönözte a másik oldalt, hogy ők is oldják meg ezeket. hol jól, hol rosszabbul. Vannak, akik ma nálunk ezt bizony visszasírják.
Egyetértek abban, hogy elmaradottságból emelkedett világhatalommá Oroszország, és ez, ahogy Ön is írja a munkások és parasztok és a belőlük kinövő új értelmiség áldozatvállalásának köszönhető. Jelzők nélkül, csak higgadtan. Így eljutunk, ha nem is az abszolút igazsághoz, de a történelem teljesebb megismeréséhez.
Ami a forradalom előtti orosz gazdasági fejlődést illeti, az tény, ám nem járt kellő társadalmi fejlődéssel és későn érkezett. Nem tudott igazán kiteljesedni, eredményeit az I. világháború alaposan megtépázta, a polgárháború pedig gyakorlatilag megsemmisítette. Mindent újra kellett kezdeni.
Kedves Földeák Iván!
Örülök, ha a humorosnak gondolt gondolataim célba értek, ez egy módja a legendák feldolgozásának nálam. A Marx hatása
mindenképp egy mérföldkő, ez tény és ennek megfelelően KELL hozzá viszonyulni. Az értékítélet ezen túl van. Mint ahogy a
katonai akadémiákon is tanítják a II. vh.-s német generálisok tevékenységét is, természetesen itt is ideológia mentesen.
A világháború (I.) környéki orosz viszonyok borzalmáról az amúgy is, már akkor kaotikus országban felesleges szót ejteni. Ami
viszont számomra a mai napig lélegzetelállító, hogy azok a bizonyos „vörös agitátorok” hogyan voltak képesek a mennyiséget
tekintve ilyen hathatós munkát végezve ekkora sikert elérni, gyakorlatilag az első éles bevetésben.
A gyári munkásság gyér lehetett és az is főleg a pár nagyobb városban koncentrálódott. Ez persze egy puccs szervezésénél
még előny is lehet (volt is, ha jól értem). A szerencsétlen muzsikokat persze lehetett volna korábban is egy földosztással
lecsendesíteni de ma már tudjuk, ha marad a piac irányába elmozduló cári rezsim akkor hamar megindul a földek koncentrációja,
átrendeződése. Hogy a kommunista diktatúrában aztán mi történt azt jól tudjuk. Egy szó mint száz és pestiesen szólva szegény
párákat így is, úgy is megvezették volna. Szemfényvesztés a javából. Itt is egy cinikus mondat ugrik be: Minden paraszt a vásár
után okos. Persze 1905-ben nem lehetett kamatoztatni a mai tapasztalatokat.
Köszönöm a türelmet
Kedves HandaBandy!
A Putyilov-művek kapcsán igen sok anekdota kering, jó és rosszindulatú egyaránt, ahogy ez már lenni szokott. Mindez nem befolyásolja sem a gyár sem a petrográdi, vagy akár az oroszországi munkásság megítélését.
Ami az általam idézett bon mot-ot illeti elméletről és gyakorlatról, annak sem igazát sem valótlanságát kijelenteni nem lehet és nem is kell. Egy biztos, a marxizmust ma is tanítják minden jelentősebb egyetemen. Ez nem ideológiai kérdés. Hogy melyik rendszer hogyan vállalja magára ódiumát, az viszont nem tisztünk sem kifogásolni, sem támogatni.
— Elvtárs! Én is a Putyilov gyárban dolgoztam. — Ez lehetne akár a cinikus felütés is.
— az elméletét a németek alkották meg, akik közismerten a gyakorlatban járnak az élen–
Ezt öregapám úgy fogalmazta meg hasonlóan, hogy mindig keletről jön az eszme, nyugatról
meg a pénz. En voilà, tempora mutantur, manapság mintha ez fordulni látszana. Amolyan fél
baerbock-osat.
Hasonló aforizma hangzott el az 1982-es Guernica c. filmben.
— Magyarországon a duma megy csak, itt meg (az NSzK-ban vagyunk) a liftek —
Ígérem, nem fokozom tovább a kultúrzavart.
Kedves csakafidesz!
Köszönöm tárgyias kiegészítését és dicsérő szavait. Szerintem jeleztem, hogy az iparosítás Oroszhonban meg sem közelítette a nyugat-európait, ami érthető is. Hogy hol éltek rosszabbul a munkások? Sajnálatos módon sehol sem emberi körülmények között, még az Osztrák-Magyar Monarchiában sem. Kár lenne egymást túltromfolni, de egy biztos, „odaát” azért jobban. De ki beszél ma erről, a magyar munkásmozgalomról Táncsicstól napjainkig?
Sokan voltak a forradalom élvonalában, lásd a már említett lett lövészek és majd erre is kitérek, a matrózok, az internacionalisták. Hogy kik voltak többen? Először csak a munkások, majd a parasztok köréből verbuváltak a Vörös Gárdába és a Vörös Hadseregbe és csak később vezették be az általános hadkötelezettséget. Utóbbinak a hivatalos neve is sokáig a Munkások és Parasztok Vörös Hadserege volt. Na és ne feledje, a fronton harcoló katonák nagy része is a bolsevik agitátorok által könnyen megszólítható munkás és paraszt volt, az arisztokrácia és részint az értelmiségiek tiszti, főtiszti sarzsiban részesültek.
Földeák Iván hatalmas lexikális tudását csodálom és tisztelem. Két dolgot emelnék itt ki, amit a szerző nem hangsúlyozott. Oroszország a századelőn nagyon messze volt attól, hogy ipari ország legyen, és nagyon egyoldalú ipari struktúrával rendelkezett. A másik, hogy abban a korban mindenhol brutális volt a kizsákmányolás. A „fejlett” nyugaton is 12 órás munkanap, betegszabadság hiánya, nyomott bérek voltak jellemzőek. Angliában a dologház intézménye is fokozta az elnyomást, kizsákmányolást. Egyébként bátorkodom megjegyezni, hogy az orosz forradalmi mozgalomban nem a munkások voltak az élvonalban, hanem a frontról visszatérő katonák.